Nemrég, a nápolyi kék éggel keretezett május végi napok egyikén lassú léptekkel sétálgattam a római Angyalvár oldalától a Vatikán felé vezető, világszerte ismert sugárúthoz, a Via della Conciliazione-hoz. Tekintetemet még megmártogattam a Tiberis vagy Tevere folyó nyugodt, zöld vizében, hogy így frissítve látásomat, befogadhassam a temérdek látnivalót, még inkább történelmi idők egymást átfedő szellemi jelenlétét.
A históriákkal, pápás és fejedelmi regékkel láthatatlanul is túlzsúfolt 500 méteres út páratlan atmoszféráját.
Mert a múlt a jelenen át a jövőbe árasztja fényeit és árnyékait, le nem álló körhinta vagy óriáskerék módján. Ahogyan ballagtam a Vatikáni Rádiót is érintve a katolicizmus főutcája felé, időutazásban cikázó, olykor valóban szédítően kontrasztos gondolataimat földhöz szegezte a jelenkor valósága. A vallási világközpont Vatikánváros és Állam Megbékélés sugárúti bejáratánál modern páncélozott gépjármű terpeszkedett, oldalán gépfegyveres katonák biztonsági lánccal határolva zárták le a zarándokok útját. Csak ezt a hadállást kikerülve lehetett továbbmenni.
Igen, ez a jelen, érthető, de a római katolikus hit világfővárosába vezető út elején ez kór-, és korjelzés, s egyben intés, erős emlékeztetés. Nemcsak a Vatikán, hanem világunk sajátosan állandó, kiszámíthatatlan terrorizmusfenyegetettségére. Ebben a képben mennyire, de mennyire más volt ez: a nehézfegyveres jármű és a Szent Péter katedrális sziluettje között találkozni Ővele, aki elragadó erdélyi kedvességével, kifinomult műveltségével, érzékeny, figyelmes írónő lelkületével várt rám a sugárút elején. A biztonsági okok miatt többszörös kordonnal körülkerített Szent Péter téri katedrális bejáratig az említett 500 méter ezernyi lépéssé lassult beszélgetésünkkel dokumentumfilm- forgatássá változott.
Erről a különös, irodalmi, idők feletti sétáról mesélek Olvasóimnak igaz történetet.
Honnan az ismeretségünk? Több helyről és több szálon alakult ki. A magyar irodalom első női útleírásírója, hadadi báró Wesselényi Polixéna (1801-1878), aki 1842-ben Kolozsvárott adta ki műfajteremtő útleírását „Olaszhoni és schweizi utazás” címmel. Ennek a nagyszerű, vérbő és ízes, mégis női bájjal, észjárással megírt útleírásnak a Magyar Hírmondóban megjelent, majd Budapesten 1981-ben kiadott, Áprily Lajos erdélyi református költőnk fia, Jékely Zoltán által jegyzetekkel és utószóval feldíszített kiadása volt az útikalauz ezen a 2021. május végi római és vatikáni, lamentációs barangolásom során.
Ott Jakob Johann Hotz felmenőm aztán a báró úr jóvoltából és a német telepesek gyülekezeti gondnokaként és képviselőjeként, templomot építtetett. És iskolát alapítottak, meg prédikátort hívtak. Buzgó protestánsként, svájci reformátusként Hotz szépnagyapám kötött a bárónőhöz.
A föld, az anyaföld, a szilágysági otthon. Meg az anyanyelv, ami Polixéna irodalmi remeklésében minduntalan honi zamatokkal, ízekkel tölti meg, boldogítja lelkemet. Ahogy férfilelkével a Polixéniától még az 1980-as években is erősen lenyűgözött Jékely Zoltán író fogalmazott: „Mintha Bethlen Miklósnak, Mikes Kelemennek, Apor Péternek, s a protestáns barokk nagy prédikátorainak nyelve, szókincse áradna belőle”. A gyermekkor háza népével és a föld népével együtt lélekké gyúrt szóemlékek szőttesével.
A magyar bárónő rendíthetetlen kálvinizmusával megragadta az én lelkemet is. Pontosabban kálvinista öntudatának erejével, s egyben azzal a lelkiismereti vívódásával, ami a más koordinátarendszer, a pápai hatalom személyes közelébe elérkezett reformata hölgy szívében feltámadt az illem és az öntudat hullámverései közben. Sikerült közbenjárással audienciát kieszközölni számára XVI. Gergelynél.
A vasárnap délelőtti audienciát megelőző szombat este még így dohog, s ír naplójában: „Mint Calvin buzgó követőnője keményen feltevém magamban, hogy azt teljességgel nem teszem”. Aztán útközben valami mégis módosult. S amikor ott állt a Santo Padre előtt, igen éles megfigyelőkészséggel rögzített minden szekundumot és mozzanatot: „Tisztes tekintete talán még nyolcvan éveken felülinek is mutatta. (70 éves volt akkor XVI. Gergely). Egypár lépést előnkbe téve, s megállva, jobb kezét kissé kinyújtá, úgy, mint mikor gyermekeinknek csókolásra nyújtjuk kezünket. Mi magunkat csak meghajtva megállánk. Nem tudom, mit gondolt. Hihető elfogultságnak tulajdonította. Kinyújtott kezével megálda bennünket, s oly kegyes, igazán atyai engedékeny tekintettel mosolyga, hogy megszégyenülve tettemért, mely most mint neveletlen gorombaság tűnék fel előttem, szerettem volna nyakába ugrani, s tiszta szívből bocsánatot kérni érte”.
Aztán a pápa érdeklődött, mióta van Rómában, hogyan tetszik Szent Péter temploma, megdicsérte választékos olasz beszédét. Ám az egyházfő is vizsgázott ezen az audiencián. Kicsit a magyarokról alkotott sorsszemlélet mutatkozott meg szavaiban. Lehet, hogy ez 200 év alatt még mindig nem változott jelentősen? Hadadi báró Wesselényi Polixénát megkérdezte a pápa: „Hát Magyarországon mi nyelvet beszélnek? Németet-e? Latint? Tulajdon nyelvünket . És a latint? – Nem, Santo Padre: a magyart”.
Szó szerint így volt. Nem is tudom, kire voltam jobban kíváncsi? Rómára, Vatikánra vagy Wesselényi Polixénára? Valamennyiükre?
A magyar irodalom első útleírásírója kalauzolt múltban és akkori jelenben, akinek rokonai között erdélyi nagyasszonyok között a legkiválóbbak is felsorakoznak, miként a református imádkozásban maradandó gyönygyszemeket írt Petrőczi Kata Szidónia bárónő (1658-1708).
Mintha Adyt olvasnám, valóságos himnuszos, ódás magasztalássá formálja Polixéna szilágysági szavait, amikor könyvének elején így lelkesül: „Róma, mely sok századokig a földnek uralkodónéja valál, és ested után még most is nagy vagy! Róma, ki láthat téged anélkül, hogy szíve, lelke ne hevüljön, hogy szemét könny ne lepje el? Ki az közülünk, kinek fiatalkori álmai főbb tárgya te ne voltál volna? – Dicső Róma! Idvezellek! Leszállottál ugyan uralkodószékedről, de elhagyatott helyzetedben, az özvegység sötét fátyola alól is tündöklik hajdani nagyságod fénylő koronája. Nagy vagy elhagyattatásodban. Királyné vagy még most is”. Milyen nagyszerű így a világ egyik legdicsőbb, leggazdagabb múltú városát Polixéniával, spirituális, szellemes, kellemes, jellemes és hites útikönyvével bebarangolni. Már nem utcákon járok-kelek, hanem történelmi utakon, történéseken, regéken és igaz történeteken, magas teológián és históriás cselvetéseken, a rettenetek Rómáján és a mártírok katakombáin, Péter és Pál Krisztus-követő útjának testamentumos városán át… Benne a valdensek, olasz protestáns testvéreink sokszázados hithűségével és az ugyancsak világszerte ismert könyvtárukkal, Akadémiájukkal. A filozófusok, költők és szónokok, a rendteremtő római jog és a várostervezés, meg az építészet nagyjaival, Michelangelókkal, Raffaelókkal… Mély múlttal, ami a jövőnek ma is biztos fundamentuma.
Az ugyancsak méltán világhírű, legmárkásabb Stradivari és Amati-hegedűk lenyűgöző megszólaltatója, Yehudi Menuhin nyilatkozott valamikor ‘80-as években e titokzatos és csodálatos hangszerekről. „Némelyiket több emberöltőn át érintetlenül kell hagyni, hogy megérlelődjék és kicsendülhessen belőle az a hang, mely aztán, ha megszólaltatják, minden többi társukétól különbözik, egyszeri és össze nem téveszthető”.
Ezt a történetet Jékely Zoltán életrajz-értékelésében így kommentálta: Amikor Wesselényi Polixéna útirajzát elolvastam, a Menuhin-emlegette Stradivari jutott eszembe. Vajha meg tudnám határozni azt a „hegedűhangot”, mely az ő esetében is egyszeri, utánozhatatlan, senkiével össze nem téveszthető! Olyan az, mint hadadi, szilágysági szülőföldje „forrás tisztaságú hegyi patak csobogása”.
Ezt a csobogó, csevegő, könnyed, mégis erdélyi sorsszínekkel gazdagon árnyalt, gyönyörű csobogást hallottam meg a Via della Conciliazione elején, szemben a Szent Péter katedrálissal, 2021 május vége nápolyi kék ege alatt… Kedvem támadt genfi zsoltárt dúdolni magyar, szívemhez nőtt szövegével: Mint a szép híves patakra a lelkem kívánkozik…Hála Néked, Uram! Köszönöm la Signora Ungherese!
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
