A Veszprémi Főegyházmegye kiemelt feladatának tekinti a hitből fakadó kultúra, kulturális értékek gondozását, méltó bemutatását, ezért Érsekségi ékességek címmel sorozatban ismerteti őket honlapján. Ezúttal egy különleges okirat-hitelesítési eljárást ismerhetünk meg 1237-ből.
Ma a legismertebb okirat-hitelesítési eljárás a dokumentumok megpecsételése. Korántsem volt ez azonban mindig így, az Árpád-kor első két évszázadában kifejezetten ritka volt, ha egy oklevél-kibocsátó rendelkezett pecséttel. Ezért másféle hitelesítési módok alkalmazására kényszerültek az intézmények. Amikor aztán a 13. század elején mind elterjedtebbé vált a pecsétek használata, a korábban kibocsátott oklevelek esetében felmerült azok utólagos ellátása pecsétekkel.
A fehérvári társaskáptalan rangjából adódóan – itt őrizték a koronát, és itt történt szabály szerint a koronázás is – országos hatáskörű hiteleshely volt, mégis aránylag későn, csak 1235 után, IV. Béla trónra léptét követően kerítettek sort intézményi pecsét vésetésére. Az új sigillumot 1237-ben már biztosan használták, ahogy azt a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban fennmaradt egyik oklevél hitelesítése is mutatja (jelzete: Vp. kpt. mlt. Gyipót 1–2., DF 200631.).
1235-ben a veszprémi székeskáptalan birtokot vásárolt a mai Márkó területén egykor létezett Gyipolt településen. Az oklevelet a fehérvári káptalan adta ki – a közelebbi veszprémi éppen érintettsége folytán értelemszerűen ezt nem tehette volna meg –, s a korábbi hitelesítési gyakorlatnak megfelelően, intézményi pecsét híján ún. „kirografált” módon hitelesítette azt. Ez azt jelentette, hogy az ügyben kiállított okirat valamennyi példányát egymás alá egyetlen pergamenre írták, s az azokat elválasztó, üresen hagyott részt az ábécé nagy betűivel látták el, majd a pergament szövegdarabok között, e nagybetűket elmetszve vágták ketté. A hitelesség vizsgálata ezután, szükség esetén az oklevéldarabok hibátlan összeilleszthetőségéből adódott: amennyiben pontosan illeszkedtek az iratok, úgy hitelesnek tekintették azokat.
Amikor két évvel később pereskedés keletkezett a felek között és a gyipóti vásárlás tényével kapcsolatban aggályok merültek fel, Regnaldus veszprémi várispán hozott döntést az ügyben. Az eljárás során bemutatták előtte az 1235-ben kiadott eredeti, illetve a már használatba vett intézményi pecséttel az ügyben még az ítéletlevél előtt, de már 1237-ben kiállított második oklevelet is. E második oklevél szövege szerint „mivel korábban egyházunk régi és bevált gyakorlata szerint nem volt szokás a pecsételés, ezért a nagyobb hitelesség végett jelen oklevelünkkel együttesen pecsételjük meg” a régebbit.
S valóban, a két oklevelet, az 1235. és az újonnan kiállított 1237. évit egyetlen közös függőpecséttel látták el és kapcsolták össze. Az eljárás során a két pergament egymásra helyezték, alsó részét a függőpecsétek szokásos rögzítési eljárása során felhajtották, s e felhajtáson, a plican keresztül fűzték a pecsét felfüggesztésére – és egyúttal az oklevelek összekapcsolására szolgáló fonalakat, csomót kötöttek rá, majd azok végeit viaszpecséttel fogták össze. Az így létrejött oklevél típusa szerint transfixum, amely a hazai okleveles gyakorlatban ugyan szövegszerűen ismert ugyan, de eredetiben – vagyis nem későbbi másolat szövegében fennmaradt utalás szerint – a Veszprémben őrzött az egyetlen példány. Solymosi László kutatásai szerint ez normandiai párhuzamokat mutathat, ami a korabeli fehérvári polgárság és a részben belőlük verbuválódó társaskáptalan francia származású tagjainak ismeretében nem meglepő.
Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
