A 19. század közepétől a századfordulóig a lehetőségek hazájának tartott Egyesült Államokban szegény, vándor, munkát keresők ezrei barangoltak óceánparttól óceánpartig. Általában felugrottak egy elrobogó tehervonat nyitott kocsijába, és ott elrejtőzve meg sem álltak a következő úti céljukig, ahol abban reménykedtek, hogy szerezhetnek egy átmeneti munkát. A vándor életmód számos veszélyt rejtett, így annak érdekében, hogy könnyebben elkerüljék a bajt, kifejlesztettek egyfajta közös jelnyelvet („hobo code”), amelynek segítségével társaikkal kommunikálhattak. Hiszen a túlélés nem csupán fizikai erőt, hanem jól informáltságot is igényel.
Ez a fajta „vándorkultúra” az 1860-as években vette kezdetét, miután a polgárháborús veteránok közül sokan nincstelenné váltak, és az országot rótták munkát keresve. A csavargókra, otthontalanokra használt „hobo” kifejezés az amerikai szlengben ma már egyfajta támadó jelleget vett fel, pedig a 19. század második felében még csak egyfajta leíró jelleggel használták azon elszegényedett vándorokra, akik csupán néhány napra érkeztek egy-egy városba, ahol munka után néztek.
Habár rettentően szegények voltak, a lassan kiépülő vonathálózatnak köszönhetően a tehervagonok rejtekében keresztül-kasul beutazták az egyre növekvő területű országot. Egyes hobóknak volt olyan szerencséjük, hogy egy-egy vasúttársaság részmunkaidőben alkalmazta is őket. Természetesen a jegy nélkül történő utazás akkor sem volt éppen megengedett, és ha óvatlanok voltak, könnyen egy cellában találhatták magukat. A vándorok közös pontja tehát a tehervagonok rejtett zugai voltak, ahol gyakran találkoztak szintén bujkáló, valamint az időjárási elemekkel harcoló sorstársaikkal.
Az utazás és a munkák között a vándorok általában elhagyatott épületekben vagy más egyéb szokatlan helyen húzták meg magukat, ami az állandó lakosság és a bűnüldöző szervek számára csak még gyanúsabbá tette őket. A rosszhírük pedig egyre nőtt. Az életben és szabadlábon maradásuk érdekében alakult ki körükben egyfajta írott csavargó nyelv, a „hobo code”, amelynek keretében számos szimbólummal és kezdetleges karakterrel igyekeztek egymással kommunikálni, és tájékoztatni a másikat azon tényezőkről, amelyek a túlélésüket segíthetik.
Habár a vándor életmód szükségszerű velejárója a magány, a társadalom csavargó csoportjának tagjai megértették a szolidaritás, valamint társaik segítésének fontosságát. A kód segítségével tájékoztatták a másikat például egy harapós kutyáról, barátságtalan földtulajdonosról, bírákról, rendőrökről és bármilyen információról, amelyet fontosnak ítéltek. A jelek olykor arra utaltak, hogy jószívű fogadós lakik a közelben, hol található friss ivóvíz, a tulajdonos nem tartózkodik az ingatlanban vagy hogy a körzeti orvos díjazás nélkül dolgozik.
A piktogramok segítségével a vándorok könnyebben kiismerték magukat az idegen vidéken, megtanulták, hogyan aknázzák ki a különböző szervezetek nyújtotta lehetőségeket, például jó volt tudni, hogy az egyes egyházaknál egy-egy „vallásos beszélgetésért” cserébe meleg ételt kaptak, vagy hogy egy idősebb asszonyt miként lehetett befolyásolni egy szomorúbb történettel.
Miközben ez az amerikai vándorkultúra – amelynek természetesen számos bevándorló európai tagja volt – a hagyományos értelemben többé-kevésbé eltűnt a 20. század folyamán, a kód néhány eleme ma is használatban van. Egyes vándor életet élő munkavállalók, napszámosok manapság is rajzolgatják e jeleket. Például a fenti képen látható ábra a New Orleans-i kikötőben, a Canal Street-i kompnál látható.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
