Amikor kint éltem Kubában 1980-1986 között, éppen abban a korban voltam, amikor az emberek ismerkednek. Kimenésemkor kicsivel 13. születésnapom előtt voltam, elmenésemkor kicsivel 19. születésnapom után.
A külföldi kiküldött mindenhol külön réteget képez, s ez még inkább így volt az akkor nagyon zárt kommunista Kubában. Akkoriban letelepedett külföldi szinte egyáltalán nem élt Kubában (ill. ilyenek szinte csak a vegyes házasságok miatt letelepedettek voltak).
Aki volt, az ideiglenes volt tehát. Nem túl sok diák, pár komcsi aki ideológiai okokból jött, s vége is volt. Céges kiküldöttek alig voltak, akkor a kubai állam még nem akarta vonzani a külföldi tőkét – én személyesen egyetlen nyugati céges kiküldöttre emklékszem, a német BASF-nek volt képviselője Havannában. A nagy többség tehát állami kiküldött volt.
Mi mint kamaszok, fiatal felnőttek ebben a csoportban mozogtunk.
S persze csoportunk fő része kommunista országbeli volt. A fő kontingens, létszám szerint csökkenő sorrendben: Szovjetunió, NDK, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország.
Romániát nem írtam. Miért? Mert akkor éppen Ceaușescu programja ment minden román adósság visszafizetésére. S ennek része volt egy totális spórolás is az állami szerveknél, többek között a román kiküldöttek nem vihették magukkal gyerekeiket. Azaz román gyerek nem volt. Én összesen egy román gyereket ismertem Kubában, de ő is szovjet volt, moldáviai román, szóval más ügy.
A szovjeteket viszont kihúzhatják. Hiába voltak rengetegen – a csúcson 20 ezer szovjet kiküldött volt Kubában! -, ők zárt csoportot alkottak.
A szovjetekkel ismerkedni nagyon nehéz volt. A szovjet rendszer annyira korlátozó volt, hogy kifejezetten tiltotta az idegenekkel való nem-hivatalos kapcsolatokat. A felnőtteknek is, de a gyerekeknek még inkább. Csak a legvagányabb szovjet fiatalok szegték ezt meg, a nagy többség alkalmazkodott a szabályokhoz. S a szovjet elvárások szerint, “baráti” idegennel ugyanúgy nem volt szabad ismerkedni, haverkodni, mint nyugatival.
Így az átlag szovjet gyerek nem haverkodott se más kommunista országbelivel, se kubaival. Emiatt persze egy szót se beszéltek spanyolul. A normál, átlagos szovjet ember hosszú évekig Kubában élve se tudott beszélni spanyolul.
Olyan szintű volt ez a magatartás, hogy még a kubaiakkal házasságot kötött szovjetekre is a kiküldött szovjetek gyanúsan néztek kissé, hogy azok már amolyan “félidegen fajzatok”. Az elvárt jó magatartás a szovjet kiküldöttől az volt, hogy dolgozik a szovjet államnak, diszkréten él, nem megy szórakozóhelyekre, s legfeljebb pár közeli szintén szovjet kollégájával jár össze munkán kívül. Bármi más magatartás már fekete pontot hozhatott.
Én ismertem több száz szovjet gyereket, korombelit 6 évem alatt. Szinte hihetetlen, de összes 1 azaz egy haverom volt közülük, ő se merte túl gyakran megszegni az elvárásokat, az évek alatt talán 5-ször volt nálam vendégségben. Pedig ő védett státuszú volt, apja nem egyszerű kiküldött volt, hanem diplomata, mint később kiderült, KGB-s volt.
Őt is beleszámítva ismertem összesen 1 azaz egy szovjet gyereket, aki megtanult rendesen spanyolul – de ő volt nagyjából a szovjet kolónia “hulligánja”, járta a várost, beszélgetett mindenkivel, még nyugati turistákkal is, számtalanszor hivatta is az apját a követség párttitkára miért nem tudja rendesen megnevelni a gyerekét. Ellenőrzőjébe is beírták egyszer “Iskola után nem szállt fel a lakóhelye szerinti iskolabuszra. Helyette kanadai turistákkal beszélgetett spanyolul, majd angolul. Aztán hazaindult városi busszal.“. Ez már akkor tényleg fekete pont: a srác angolul is képes volt megtanulni!
S ezek a fiúk. Szovjet lánnyal ismerkedni a sci-fi birodalmába tartozott. Szovjet lányhoz hozzáférni az olyan volt, mint hogy a jobbágy srác a földesúr lányával jár a XVIII. században. Egész időm alatt egy ilyen esetet láttam, egy cseh fiúnak volt szovjet barátnője, az is már a lány 18 éves korában.
Volt persze 2 nagy kivétel mindez alól. A Szovjetunió 2 legsajátosabb etnikuma: a grúzok és az örmények. Ők egyrészt nagyon tartották saját kultúrájukat , csak oroszul beszéló örmény/grúz nem létezett, másrészt ők a Szovjetunión belül is legendásan rendbontók voltak. S természetesen ezt kiküldetésben is folytatták, azaz az idegenekkel való kapcsolattartást illetően se tartották be a szabályokat. Többet nem mondhatok róluk, örményekkel és grúzokkal sose volt igazán közeli kapcsolatom.
Ugyanez nem mondható el a 3 szovjet nyugatos etnikumról – észt, lett, litván -, akik sajátossága jellemzően az volt, hogy – ahogy a grúzok és az örmények – idegen akcentussal beszéltek oroszul, de egyébként mindenben rendes szabálytisztelők voltak, nem renitenskedtek a szovjet életmóddal szemben.
Szóval a haverkodásra alkalmas fiatalok 90+ %-a 5 országból jött: NDK, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország. Itt nem volt probléma, ezek az országok nem korlátozták saját állampolgáraikat az egymással való kapcsolatban. Akár nyugatiakkal is lehetett, bár ettől a keletnémetek óvakodtak azért. Kubaiakkal meg semmi akadály nem volt, de ez mégis ritka volt. Miért?
A fő ok az anyagi. Egyszerűen a legszegényebb kiküldött is olyan gazdag volt kubai szemmel, hogy ez már problémát okozott. Van az a vagyoni eltérés, ami már áthídalhatatlan. S itt nem arra kell gondolni, hogy a külföldiek annyira gazdagok voltak, mert nem voltak azok. A kubaiak nagy szegénysége volt a probléma.
A külföldiek számára ott voltak a valutás boltok, ahol dollárral vagy rubel alapú számlapénzzel lehetett fizetni (a magasabb minőség csak dollárért persze), s ezen kívül is léteztek normál kubai pesós üzletek csak külföldi kiküldöttek részére. Ez utóbbi nem volt jobban ellátva, mint egy akkori magyar falusi közért, de ez átlagkubai szemmel maga a mesés bőség volt. Mondjuk átlagkubai szemmel az, hogy egy boltba be lehet menni, majd ott sonkát és sajtot lehet venni szabadon már valamiféle hatalmas dolognak tűnt.
Hozzátenném: én akkor se voltam egy társasági ember. Magyar társaságba szinte csak kényszerből jártam – lásd április 4-i ünnepség a követségen -, de vegyes külföldi bulikba se gyakran. Mindig magányos bircafarkas voltam, jellemzően kevés haverral. A már említett orosz gyerek mellett volt 2 cseh haverom, s kész.
Közülük az egyikkel ma is van kapcsolatom, jelenleg az 55 éves agglegények bohém életét éli Prágában. A másik cseh valami gazdag tőzsdei vezető lett szintén Prágában, pár éve írt utoljára. Az orosszal ma már nincs kapcsolatom, mert amikor elkezdett dolgozni az orosz Külügyben pár éve, törölte magát az összes szociális hálóról, nem csak a nyugatiakról, hanem az orosz VK-ról és OK-ról is.
Van egyébként sok akkori kubai magyar ismerősöm a FB-on, de közülük egy se volt soha akkor a haverom, s ma se kommunikálok velük, az egyszeri “barátmegjelölés” műveletét leszámítva. Egyetlen kivétel egy lány, azaz ma már 55 éves asszony, aki a barátnőm volt 2 évig, vele máig szoktunk néha-néha levelezni.
A barátnőket is mindig elvontam a társaságtól. S a fentiekből talán érthető, hogy sose volt kubai barátnőm.
Egyszer akadt egy kubai lány, aki nagyon felajánlkozott nekem. A közelben lakott, tetszhettem neki – mint már meséltem, nagyon hasonlítottam egy akkor népszerű spanyol énekesre -, s láthatóan ismerkedni akart, s érezhető volt a tetszése. Valószínűleg ki tudtam volna használni az esetet, de sose voltam híve az ilyesminek. Így leráztam, persze udvariasan, mert nem is tetszett, meg semmit se éreztem iránta.
Ráadásul a külföldiek úgy voltak elszállásolva Havannában, hogy legnagyobb részük pár épületben volt együtt, egy kisebb része meg önálló házakban, de azok is mind “kiemelt” részeken, olyan helyeken, ahol eleve sok diplomáciai képviselet és más hivatalos intézmény működött. Az ritkaság volt, hogy külföldi olyan helyen lakik, ahol átlag kubai közvetlen szomszédai lehetnek.
Ennek fő oka ismét egy külföldi privilégium volt. Kubában a zavartalan közműszolgáltatás máig megoldatlan. Az átlag kubai lakásban a nap bizonyos óráiban van csak víz és áram. Ezzel ellentétben a külföldieknek fentartott lakásokban sose volt áramszünet, s vízszünet is csak jóval ritkábban az átlagosnál.
Ahol mi laktunk egész idő alatt (az első két hét szállodai életet leszámítva) a 6 év alatt egyszer volt áramszünet, akkor is elfogadható okokból: ez az 1986-os nagy hurrikén alatt volt, melybe keresztbe találta Havannát.
Havannában volt 2 nagy épület, ahol szinte csak külföldiek laktak: a Sierra Maestra és a Focsa. Az előbbiről van külön cikkem, íme. E két épületben portaszolgálat volt, mely eleve nem engedett be bárkit, a gyakorlatban bemehett bárki idegen, de a kubaiak csak előzetes meghívő alapján, ez tovább nehezítette a kapcsolatok fentartását.
Ugyanaz a szűrés működött akkor ott, mint a valutás boltokba, szállodákba, jobb üdülőhelyekre való belépéskor. Az őrök ritkán kértek igazolványt, jellemzően voltak annyira profik, hogy rassz profil és öltözet alapján is képesek voltak dönteni, nagyjából így:
- jól öltözött néger = afrikai, tehát bemehet,
- rosszul öltözött néger = kubai, igazolványt!,
- germán-szláv tipusú fehér = európai, észak-amerikai, mehet,
- mediterrán fehér jó ruhában = dél-európai, latin-amerikai, mehet,
- mediterrán fehér szar ruhában = kubai,
- barna = dél-ázsiai, mehet,
- sárga = a legbiztosabb idegen bőrszín,
- fekete-fehér keverék rendesen öltözve = latin-amerikai, mehet,
- fekete-fehér keverék rosszul öltözve = kubai.
Mondanom se kell, tőlem soha nem kértek sehol igazolványt. Viszont egy grúz ismerős sokszor panaszkodott, őt folyton kubainak nézik.
Tulajdonképpen hasonló minden kasztosodás alapja.
De visszatérve magára a kasztra. Ez a 80-as évek közepén kb. 100-150 embert jelentett, akik mind ismerték egymást legalábbis látásból. Ahogy a szélesebb, felnőtteket tartalmazó csoport is elsősorban csoporton belül ismerkedett, még inkább ez a fiatal rész.
Azaz a barátságok a körön belül lettek. A szerelmek is. A tartós kapcsolatok is: én összesen két esetet ismertem, ahol kubaival volt szerelmi viszony, mindkettő bolgár lány volt kubai fiúval, az egyik azonban csak félig felelt meg ennek, a kubai srác valójában francia-kubai vegyesházasság gyereke volt.
Házasságról két esetet tudok: saját magamat leszámítva volt egy keletnémet srác egy szlovák lánnyal, a srác máig ismerősöm a FB-on, nem beszéltem vele ugyan 15 éve, de a képei tanúságai szerint máig az a lány a felesége.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
