Kudarcaink hátterében mi magyarok állunk

Kudarcaink hátterében mi magyarok állunk

Egy középdöntős meccsünk van hátra a hazai rendezésű női kézilabda Európa-bajnokságon, a minket többnyire agyba-főbe verő, toronymagas esélyes norvégok ellen. Már csak az ő legyőzésükkel érhetnénk oda az 5. helyért játszandó helyosztóra, vereség esetén marad a 7-9. helyek valamelyike.

 

Ha egy ország sport világversenyt rendezhet, ott a hazai csapat rendszerint kivágja a rezet, ez a közelmúltban még a női kézilabdában egyáltalán nem nagyágyú szerbeknek és lengyeleknek is sikerült az első négy közé jutással. Ezzel szemben mi magyarok, a mostani hazai Eb-n való lebőgésünkkel megint megmutattuk a világnak, hogy milyen reménytelenek vagyunk. Az oktalan külföldimádat elképesztő magaslatokra tud hágni nálunk, egyvalamire azonban képtelenek vagyunk a külfölddel kapcsolatban: tanulni tőle. Se kézilabdában, se fociban, se másban.

 

Németh András szövetségi kapitány meccsek utáni nyilatkozatai nagyon fontosak, ugyanis a válogatottunk gyenge teljesítményén az ő szavai jelentik a fűszert. Ezekben így együtt, összegyűjtve minden benne van az önsorsrontó hülyeségeinkből, amelyek miatt állandóan pofonokba futunk bele. Németh egyszer a teljesen korrektül fújó bírókra, másszor a tényleg elképzelés nélkül futkosó, horribile dictu néha egymással ütköző játékosaira kente a vereséget, legutóbb pedig a csapatot húzó fiataloktól kért számon több vállalkozókedvet. A saját felelősségét említő hozzászólást ugyanakkor egyszer sem hallhattunk tőle. Magunkon kívül mindenki más állandó hibáztatása kipipálva – ebben mi magyarok világklasszisok vagyunk.

 

A kapitány azt hányta a játékosai szemére, hogy nem az előre megbeszélteket csinálták a pályán. Ezt hallva, és egy-egy iszonyúan gyenge kezdésünket látva viszont joggal gondolhatjuk, hogy már az első perctől nem a megbeszélteket hajtották végre. Ha viszont a pályára éppen csak kifutott játékos rögtön nem a megbeszéltek szerint cselekszik, az aligha az ő hibája, sokkal valószínűbb, hogy rosszul magyarázták el neki a taktikát, vagy kínosabb esetben – habár ebbe belegondolni is megalázó – nincs is igazi taktika. Bármelyik eset forog fenn, a játékos pontosan tisztában van vele, hogy nincs meg a fejében az ellenfél legyőzéséhez szükséges alapismeret, elveszti az önbizalmát és ezzel beáll a teljes tanácstalanság a támadásokban. Utóbbit már mi magunk is láthattuk a képernyők előtt. Mellékzönge, hogy leginkább csak a képernyők előtt láthattuk, ugyanis arcpirítóan drágák a belépőjegyek, nem csoda hát, hogy nem telnek meg a csarnokok – a túlzott anyagiasság sem áll távol tőlünk, magyaroktól, ugyebár. A tanácstalanságból érzékletes példát adott maga Németh András is. A meccsvégi időkéréseknél, kiélezett helyzetben az edzők határozott taktikai figurát szoktak megadni, amelynél pontosan tudni lehet, hogy kire hegyezik ki a támadást, kinek kell gólt lőnie. A románok ellen, az ilyen időkérésünknél a szövetségi kapitányunk azzal fejezte be a taktikai utasítást, hogy „valaki(!!!) lője el”. A csapat összteljesítményét és a korábbi nyilatkozatokat ismerve elképzelhető, hogy Tomoriék hasonló színvonalú szakmai utasítások mellett játszották végig az egész Eb-t. Az ellenfél taktikailag rendre fölénk kerekedett, Németh Andrásnak nem voltak válaszlépései az új helyzetekre, a játékosaink egyéni képességein múlott a siker – ez a románok ellen éppen elég volt, a dánok ellen már bőven kevés. Átgondolatlanul, B terv nélkül, kincstári optimizmussal belevágni valamibe, ami aztán katasztrófába torkollik – ez sem először esik meg velünk, magyarokkal.

 

Ugyancsak a szövetségi kapitánytól származik a gondolat, hogy a rossz eredményt az idő rövidségének tudja be. Való igaz, hogy nem állt rendelkezésére temérdek idő, azonban a klubjaikban szereplő más válogatottak játékosai sem töltötték sülve-főve együtt az elmúlt háromnegyed évet. A dánok például az elmúlt negyed évben dolgozták ki azt a játékot, amellyel szétszedtek minket. Másrészt, ha tudható, hogy kevés idő van, akkor azt érdemes nagyon célzottan, takarékosan felhasználni. Németh András egy két évvel ezelőtt Eb-bronzra képes csapatot vett át tavasszal, és bár néhány változtatásra mindig szükség lehet, kipróbálás címén olyan játékoskeringőbe kezdett, mintha a nulláról kellett volna építkeznie. Emiatt a saját bevallása szerint sem maradt idő a taktika kidolgozására, így ezt a feladatot már az Eb-meccseken(!!!), élesben kellett (volna) megoldani. Itt már joggal hüledezik a mezei szurkoló, de ez még nem minden. A csoportmeccsek után mégis inkább kitette a csapatból az azelőtt ügyes, azonban az utóbbi években az ÉRDben nagyon leépült Klivinyit, és behozta a szemtelenül fiatal, nagyszerű Tóth Gabriellát. Ha ennyire volt hatékony a játékosok kipróbálása, lehet, hogy mégis inkább a taktikára kellett volna összpontosítani a felkészülési mérkőzéseken. Most tíz év után kaptunk megint női kézilabda világversenyt. Ugye sejtjük, mennyi idő múlva lesz ismét alkalmunk idehaza bizonyítani? Tehetetlenkedés, késlekedés, a történelmi lehetőségek elmulasztása – az egyik magyaros „szuperképességünk” minden téren.

 

A válogatásról érdemes még néhány szót ejteni egyének szintjén, de természetesen nem a játékosokat bántva, hiszen a felelősség nyilvánvalóan azé, aki beválogatta őket. Herr Orsolya a Győr második/harmadik számú kapusaként töltötte pályafutása nagy részét, játéklehetőséghez csak ritkán jutva Pálinger és Lunde árnyékában, mégis bérelt helye van a válogatottban. Noha nem emlékszünk tőle komoly teljesítményre, mégis ezen az Eb-n is többször kapott bizalmat a minden alkalommal remeklő Kiss Éva és a szintén reményteljes Bíró Blanka helyett. Szamoránsky Piroska korábban remek beálló és a válogatott oszlopos tagja volt, azonban a sorozatos térdsérülései mára igencsak nyomot hagytak a játékán: lelassult és láthatóan nincs önbizalma, támadásban értékelhetetlen. Ennek ellenére sokszor neki kellett erőlködnie fiatal, magabiztos beállóink, Mayer Szabina és Mészáros Rea helyett. Szucsánszki Zita – noha sosem volt klasszikus irányító – régebben igazi gólzsák volt ezen a poszton, de azóta fejben és mozgásban is nagyon lelassult, az Eb-n fazonja és irama is akkor lett a támadójátékunknak, amikor ő a padon ült. A jó mentalitású, fiatal kora ellenére klasszis irányító-átlövő Kovacsics Anikót eközben szélsőként szerepeltette a kapitány, az ugyancsak kiváló Tóth Gabriella pedig eredetileg nem is volt tagja a szűk keretnek. Nemcsak a válogatottunknál, hanem a komoly klubjainknál sem bíznak a fiatalokban. 2004-ben a norvégok cafatokra vertek minket az akkori taktikai újításukkal, a hazai Európa-bajnokságunkon, 2014-ben pedig a dánok félgőzzel elvertek minket a mostani taktikai újításukkal, a hazai Európa-bajnokságunkon.

 

A kérdés egyrészt az, hogy mi mikor fogunk valakiket az ő hazai világversenyükön megverni a mi taktikai újításunkkal, másrészt, hogy mikor fogunk egyáltalán sikerrel fellépni mások újdonságai ellen. A játékosállományunk minősége, a zseni Görbicz Anitával az élen meglett volna, illetve meglenne ehhez, de valami hiányzik. Merev ragaszkodás a régi, ismert megoldásokhoz és emberekhez akkor is, ha nem váltak be, vagy eljárt felettük az idő, a tehetséges feltörekvő fiatalok mellőzése, háttérbe szorítása – magyar mindennapjaink jellemzői.

 

Erik Bøhn, a magyar válogatott februárban elhunyt, norvég szövetségi kapitánya, akivel két éve bronzéremig jutott a csapat a szerbiai Európa-bajnokságon, nemcsak saját szakértelmét hozta Magyarországra. Amióta 2000-2005 táján utoljára a nemzetközi élmezőnybe tartozott a női kézilabdánk, a világ alaposan megváltozott. A szaktudományok eredményeit felhasználva, óriási előrelépés történt a játékosok erőnléti felkészítése és regenerációja terén, a norvégok a hibátlan labdakezelésre és gyorsaságra alapozó lerohanós, míg a spanyolok a sok lábmozgásos játékkal vezettek be számottevő taktikai újdonságot, a saját és az ellenfél játékosainak egyénre szóló, aprólékos videóelemzése pedig már alapkövetelmény egy magát komolyan vevő csapatnál. Bøhn mindezekkel megismertette a magyar válogatottat, hiszen külön embert hozott magával erőnléti edzőként (Tord Ellingsen) és videóelemzőként (Andreas Smeby). A 2012-es Eb-bronz, valamint a csapat fáradhatatlansága egyaránt őt igazolta. A medicinlabda-emelgetés helyett a játékra és a labdakezelésre összpontosító új módszerek mellett a technikás, magyaros stílus is ki tudott domborodni, eltűnt az erőlködés, Görbiczék láthatóan élvezték a kézilabdát. A megismert újításokból a Fradi játékosai igyekeztek a klub szakmai munkájába is becsempészni ezt-azt – sajnos kevés sikerrel.

 

Ugyanígy – noha szívesen maradtak volna – a válogatott mellől is elküldték a norvég erőnléti edzőt és a videóelemzőt, helyettük pedig Németh András egy régi cimboráját, a játékosok kimerülésig edzésében bízó Köstner Vilmost hívta meg mindkét feladatkörre. Kettejükben közös, hogy azoknak a régi időknek a szakmaiságában hisznek, amikor a világ kézilabdája még nem ment el a magyar mellett. Ez a hozzáállás nemcsak a kézilabdánk edzői karában érhető tetten, hiszen a külföldi módszerek és szakemberek elutasítása a magyar fociedzők körében is makacsul kitartó vélemény. A magyarok körében túl gyakori, oktalan külföldimádat ellenpólusa, amikor komoly eredmény nélkül, mégis sokszor nagyképű hangnemben utasítjuk el azokat a külföldi újításokat, amelyekből tanulhatnánk, vagy ihletet meríthetnénk. Ez tartósítja a hazai állóvizet, aztán meglepődünk, amikor szembesülünk a külföldi újdonságokkal, és visszaérkezünk az első ponthoz, ahol durcás arccal mindenkit lehet hibáztatni az eredménytelenségünkért, magunkon kívül.

 

PolgárPortál – Vésey Kovács László


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »