2020 decemberében számoltunk be arról, hogy a csicsói kolostorba missziós szerzetesek érkeztek azzal a küldetéssel, hogy a helyi magyar közösségekben hirdessék Isten igéjét, magyarul. Akkor Ambrus és Lőrinc atyát mutattuk be, most pedig Parackal József atyával beszélgettünk az Indiából a Felvidékre vezető útjáról, elhívásáról és a magyar nyelvről.
Mi a csíksomlyói zarándokvonaton találkoztunk először, s amikor beszélgetni kezdtünk, József atyaként mutatkozott be. De amikor e-mailt váltottunk, ott Joseph Parackalként szerepel a neve. Hogy szólítják önt a kollégái, s hogyan otthon, Indiában?
Josephnek kereszteltek, és ez lett a szerzetesi nevem is. S bár igaz, hogy szerzetessé szentelés után általában új nevet kapunk, de mivel Szent József az egyház védőszentje, s az egyik leghatalmasabb a Szűzanya után, megkérdeztem, hogy meghagyhatom-e, és megengedték.
Hogy emlékszik vissza a gyerekkorára? Honnan származik pontosan?
Keresztény családban születtem, Indiában. Kevesen tudják, de már Szent Tamás apostol eljutott Indiába, ahol téríteni kezdte a helyieket. S ennek már 2000 éve, szóval azóta élnek keresztények az országban, és Szent Tamás- keresztényeknek hívjuk őket. India teljes lakosságának 2,3 százalékát alkotják, mintegy 30 millióan vannak. Én Dél-Indiából, Kerala államból származom, ezen a területen is térített Szent Tamás. Mi valójában nem tartozunk a római rítushoz, a tájainkon a syro-malabar rítus a jellemző, a keleti egyházakhoz tartozunk. Egyébként azt is kevesen tudják, hogy a katolikus egyházban 27 rítus van. De vissza a kérdéshez, gyerekkoromban nem gondoltam a papi hivatásra, de találkoztam egy imacsoporttal, és ott mélyültem el az imában, hitben.
Szerzetesi élete előtt tanulni ment ki Amerikába. Miért döntött úgy, hogy szerencsét próbál?
Mindig szerettem tanulni, szeretem a műszaki dolgokat, s láttam, hallottam, hogy az USA-ban jók a lehetőségek. Elektrotechnikai mérnök akartam lenni, az irányzat pontos neve orvosbiológiai mérnök (biomedical enginereeng), azon belül pedig az idegtechnika (neural engineering) érdekelt. Gyakorlatilag testbe építhető szerkezetekkel segíteni a beteg embereket. De még mielőtt eljöttem Indiából, már komolyabban kezdtem szentmisére, katolikus közösségekbe járni, sokat imádkoztam, s komolyabban kezdtem venni a keresztény életemet. Aztán amikor Amerikában nagyon egyedül éreztem magam, még több időt töltöttem a Jóistennel. Minden nap mentem misére, egy órát gyalogoltam minden nap, sőt többet is. Egyre jobban éreztem, hogy Jézusnak kell szentelnem az életemet, és egy gyónás alkalmával elmondtam ezt az atyának. Ő jelezte, hogy van egy háza, ahol fiatalok, egyetemisták élnek, onnan járnak egyetemre, s ott több lehetőség van a közösségben imádkozni, és minden nap van mise. Én akkor odaköltöztem, és másfél évet éltem ott.
Az egyetemet elvégezte végül?
Igen, az egyetemet befejeztem, egy új helyre költöztem, hogy tanulhassak tovább. Utólag úgy látom, hogy ez egy kicsit világi gondolkodás volt: segíteni akartam a világon, fel akartam találni valamit, ami segít az emberiségen. Több kitérővel kerültem Clevelandbe, ahol egy professzor mellett kezdtem dolgozni önkéntesként. Fel akart venni, szerződést akart adni, én meg a PhD-t akartam megcsinálni. Vele, az idegtechnika egyik legjobb szakemberével akartam dolgozni, azt gondoltam, hogy ez Isten akarata. Augusztusban kellett volna kezdeni az iskolát, de júliusban felhívott az egyik barátom, s mondta, hogy bevonul egy ferences kolostorba, gondoltam, meglátogatom. S aztán valami történt. Monfort Szent Lajos: A Tökéletes Mária-tisztelet (True devotion to the Blessed Virgin Mary) c. könyvét kezdtem olvasni odafelé az autóbuszon. A könyvben a felajánlásról beszél, hogy a Szűzanyán keresztül vezet a legrövidebb, leggyorsabb és legkönnyebb út Jézus Krisztushoz és a Mennyei Atyához. Nem tudom, hogy történt, de az utazás végén már tudtam, hogy ez a hivatásom. Már egyértelműen tudtam, már nagyon biztos voltam benne, hogy szerzetes szeretnék lenni.
Miközben ön azon gondolkozott, hogy tovább tanul, a szakma egyik legjobb szakembere mellett…
Igen. Teljesen egyértelmű volt. Inkább az volt a gond, nem tudtam, hogyan fogom megmagyarázni a kolostor vezetőjenek, hogy be akarok vonulni. Nagy csoda volt számomra is, mert az emberi gondolkodással szinte felfoghatatlan, hogy megváltoztassuk az akaratunkat ilyen rövid idő alatt. Sok rózsafüzért elimádkoztam erre a szándékra, hogy megtudjam, mi Isten terve velem. És szerintem a Szűzanya segített. A Szűzanya csodálatos módon megváltoztatta a szívemet, a vágyaimat, a jövőre vonatkozó terveimet. Két hét elteltével bevonultam a barátommal együtt.
Hol volt ez a kolostor, ahova bevonult?
Indianapolisban, majd Connecticutban végeztem a noviciátust (próbaidő valamely szerzetesrendbe való fölvétel előtt, szerzetes jelöltek nevelőintézete – a szerk. megj.) 2010-ben, és utána mentem egyből Rómába, ott jártam szemináriumba.
Milyen volt az ottani szerzetesi élet?
Nagyon jó, de akik tényleg komolyan veszik a fogadalmukat, azoknak először elég nehéz, mert a szegénységi fogadalom szerint például semmilyen vagyonod nem lehet. Sem bankszámlád, sem házad, egyszóval az életedet Istennek adod át.
S hogy került végül a Felvidékre?
Kilencévi olaszországi tartózkodás után hallottam egy barátomtól, hogy Orosch János érsek úr papokat keres, mert itt a Komáromi járásban kevés a magyar atya. De ő kimondottan szerzeteseket keresett. Mi pedig misszióként akartunk működni, s a papszentelésünk már itt volt Komáromban, a Szent András-templomban, 2019-ben.
Azóta itt szolgál a kolostorban?
Először Ekelre kerültünk, az volt az első közösségünk. Ott aztán hallottunk Kálnoky Alajosról, akinek a kommunizmus után visszaadták a csicsói kolostort, ahol most lakunk. Kálnoky Alajos komolyan akarta, hogy újra szerzetesek éljenek az épület falai között. Tizenöt évig kerestek ilyen közösséget, de nem találtak. S a végén úgy döntöttek, hogy visszaadják a kolostort az egyházmegyének, mi pedig egy évre rá megérkeztünk. Kiss Róbert, a nagyszombati egyházmegye általános helynöke, komáromi esperesplébános hívta fel a figyelmünket erre a kolostorra.
Sokan talán azt mondanák, hogy véletlenek szerencsés találkozása. De ugye tudjuk, hogy véletlenek nincsenek.
Nincsenek. Ez a Jóisten gondviselésének volt köszönhető. Ráadásul azt is hozzátenném még, hogy Ekelen sem volt sokáig pap, de a püspök úr mégis azt akarta, hogy újítsák fel a plébániát meg a templomot. S ez azért érdekes, mert akkor még az érsek úr nem tudta, hogy mi jönni fogunk. Sokan meg is kérdezték tőle, hogy miért csinálja ezt, hiszen nincs is itt pap. Ennek ellenére kitartott s mi pedig egy évre rá megérkeztünk. De itt még nincs vége a Jóisten gondviselésének. Amikor mi Csicsóra megérkeztünk, a kolostorépület üres volt, be kellett rendezni; és jött a hír Olaszországból, hogy felszámoltak egy női kolostort, ahonnan ki akartak dobni sok mindent. Megegyeztünk, és amire szükségünk volt, a könyvtári bútorokat, szekrényeket ingyen elvihettük. S ami még szintén hihetetlen, hogy minden tökéletesen befért ide.
Miután beszélgettünk a zarándokvonaton, az Esterházy Akadémia két hallgatójával megittunk egy-egy sört, és a koccintáskor szóba került, hogy vagyunk egypáran, akik máig nem koccintunk sörrel. Erre ön rávágta, hogy mert büszke magyarok vagytok! Mi a véleménye rólunk, magyarokról?
Mielőtt idejöttem, nem tudtam rólatok semmit. Aztán tanulmányoztam a történeteteket. Láttam, hogy nagyon érdekes a kezdet. Ott van mindjárt Szent István, aki keresztény lett, s azt akarta, hogy országában mindenki az legyen. Meg aztán mi is nagyon tiszteljük a Szűzanyát, akárcsak Szent István. Felajánlotta Magyarországot a Szűzanyának, mert tudta, hogy csak Szűz Mária tud segíteni a magyar nemzeten. S azt is láttam, hogy a magyarok régi himnusza is a Szűz-anyához szól, aki számomra a legkönnyebb, legrövidebb és leggyorsabb út Jézushoz. Azt tapasztaltam egyébként, hogy azért a református népek is valamilyen módon tisztelik a Szűzanyát. Ez nagyon érdekes. De mi ugye misszionáriusok vagyunk, így mi nemcsak a kultúrát, a történelmet nézzük, hanem azt, hogy az embereket a Jóisten alkotta, és Jézus tanítása által pedig a mennyországra akarta felkészíteni őket. Ezt akarjuk mi is, felkészíteni az embereket a mennyországra.
Az itt eltöltött évek alatt gondolom már rengeteg hívővel beszélgetett. Hogy látja, milyen a hitünk nekünk, felvidéki magyaroknak? Lát-e valamilyen különbséget köztünk és a korábban megismert népek között?
A magyar nép sokat szenvedett, de mindig kitartott. És erről olvastam egy magyar misztikustól, Kovacsics Máriától, azaz Natália nővértől, hogy a magyar népnek ez a hivatása. A szenvedésnek pedig a keresztény életben nagyon fontos helye van. Szent Pál is mondta, hogy nekünk kell kiegészíteni azt, ami hiányzik Jézus szenvedéséből. Ez mindenkire vonatkozik, de a magyaroknak népként ez a hivatásuk, s ha keresztényként szenvednek, akkor van értelme. Mert a szenvedés önmagában szomorú és értelmetlen, viszont a Krisztussal való szenvedésnek van értelme. Mivel Jézus a szenvedésével váltott meg bennünket, mi is az érte, a vele való szenvedéssel tudjuk megszerezni a kegyelmet a mi üdvösségünkért.
S mennyire fontos valakinek a nemzetisége? Számít ez egyáltalán?
Igen, számít. Jézus is egy nemzetből származott, de elhozta a kereszténységet, s az már mindenkié. A nemzet, a kultúra nagyon fontos, emberileg segít minket az életünk során, például hűségben, összetartozásban. De nemcsak egy kultúra van a világon, mindenki meg van hívva a mennyországba. S ott majd egyszer mindenféle népekkel együtt leszünk, dicsőítve Istent, örökkön örökké.
Milyen élményt jelentett önnek a csíksomlyói búcsú?
Első alkalommal voltam ott, a Marianum iskola diákjaival mentem a zarándokvonaton. Nekem nagyon jólesett és tetszett, hogy mennyire komolyan veszik a zarándoklatot az emberek, ha a Szűzanya tiszteletéről van szó. Ráadásul Csíksomlyó ferences hely is! Azt láttam, hogy az embereknek fontos, hogy együtt mennek, és együtt imádkoznak a Szűzanyához. Ha együtt vagyunk, tudunk segíteni egymásnak. S amikor a vonat megáll és fogadják a zarándokokat a helyiek, hatalmas buzdítást ad az embereknek. Látják, hogy a hitet lehet is, és kell is vállalni a többiek, a külvilág előtt. Az is egy misszió valójában, ha valaki felvállalja a hitét. S ez nagyon fontos a fiataloknak. Komolyan kell venni a keresztény életünket, s komolyan is kell élni.
Három év alatt tanult meg magyarul, viszont vannak itt olyan szlovákok, akik a „jó napot” köszöntést sem képesek megtanulni. Nekünk rendkívül jólesik, hogy megtisztel minket azzal, hogy megtanulja az anyanyelvünket. Nehéz volt?
Mielőtt idejöttem, azt mondták, a magyar nyelv nagyon nehéz. Én meg azt gondoltam, hogy olyan lesz, mint a többi elsajátított nyelv. De amikor megismerkedtem a magyarral, láttam, hogy ez tényleg nehéz, egyedülálló nyelv.
Ahhoz képest jól sikerült megtanulnia…
Köszönöm. Az első két évben rendszeresen voltak magyaróráink. Aztán papok lettünk, és hetente többször használtuk, beszéltünk a hívekkel, prédikáltunk. Meg én amúgy is szeretnek nyelveket tanulni, így a magyarnak is örülök. Ha igazán, őszintén szeretnék beszélni az emberekkel, fontos, hogy tudjam a nyelvüket. Jézus mindig az Isten igéjével kommunikált, a beszédnek pedig a hit ébresztésében és fenntartásában is fontos szerepe van: fides ex auditu locus classicus, a hit tehát hallásból van (Róm 10,17).
Végezetül mit üzen nekünk, felvidéki magyaroknak?
Talán azt, amit már mondtam, hogy a magyar nép sokat szenvedett a történelem folyamán, de a Krisztussal való szenvedésnek van értelme. Ha komolyan meg akarjuk érteni, hogyan kell élni keresztényként az életünket, akkor gondoljunk Szent Istvánra, aki életével, helytállásával adott nekünk példát. Lehet, itt a Felvidéken is a hit, és a Szűzanya tisztelete lesz az, ami megfordítja a felvidéki magyarok öröklött sorsát.
Megjelent a MAGYAR7 36. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
