Merően újszerű, a korábbi szemléletmódtól erősen eltérő perspektívából közelítette meg Milan Krajniak szociális és munkaügyi miniszter a szlovák történelmet.
A dennikstandard.sk-n megjelent véleményanyag felszólító hangnemben igyekszik tisztázni, hogy elég legyen már a búskomor szemléletmódból, miszerint ezer évig elnyomták őket a magyarok, miközben a hegyekben meghúzódva juhokat legeltettek.
A miniszter konkrétan meg is nevezi, hogy ez a szemléletmód valójában Vladimír Mináčtól származik, aki a szocializmus idején a kommunista ideológiának megfelelő módon plebejus nemzetként határozta meg a szlovákságot, amiről egyebek mellett könyv és film is készült (Ezeréves méh/Tisícročná včela). Holott – Krajniak szerint – ez koránt sincs így, mivelhogy államalkotóként ők is ugyanúgy alakították Nagy-Magyarország történelmét.
„Addig, amíg a magyarok, csehek és lengyel tudatában a kora újkorban Közép-Európában magyarok, csehek és lengyelek szelték a vidéket lóháton, addig Szlovákiában arról próbáljuk magunkat meggyőzni, hogy akkor még mi, szlovákok nem voltunk itt, hiszen az elődeink a szlávok voltak… Igen ám, de a szlávok ugyanolyanok voltak, mint a régi csehek és lengyelek. Csak míg nekik nincsenek problémáik a saját történelmük folytonosságával, addig nekünk igen. De miért van ez így?
Arról van szó, hogy milyen történeteket mesélünk magunkról. Ezek a történetek ugyanis bevésődnek a személyes és a nemzeti tudatunkba, amelyek aztán befolyással vannak a gondolkodásunkra és a tettünkre is. A lengyelek arról beszélnek, hogy 1683-ban a Bécs melletti csatában miként védték meg egész Európát a törököktől. 1939-ben pedig a veszélyt figyelmen kívül hagyva, lóháton, karddal harcoltak a német tankok ellen.
A csehek a saját történelemszemléletüket illetően megosztottak. Az 1620-as fehérhegyi csatáig úgy tekintenek magukra, mint egy öntudatos történelmi nemzetre, saját királysággal, amit többek között IV. Károly szimbolizál. A későbbi történelemben azonban már azzal a fikcióval ostorozzák magukat, hogy 400 évig a Habsburgok elnyomása alatt éltek. És mi, szlovákok? Mi néhány generációval ezelőtt kitaláltuk az ezeréves magyar elnyomást, melynek során hegyi falvakban meghúzódva vártunk a jobb időkre, miközben juhokat legeltettünk és a zsendicét kortyolgattuk.
Valahogy így fogalmazta meg a koncepcióját a kommunista Vladimír Mináč, aki plebejus nemzetként határozta meg a szlovákokat, akiknek a munkásosztályhoz hasonlóan a hűbérurak és a burzsujok béklyóitól kell megszabadulniuk. Mi, szlovákok nem szenvedtünk az ezeréves magyar elnyomás alatt a hegyi falvakban meghúzódva, jobb időkre várva, juhokat legeltetve és zsendicét iszogatva. Mi is államalkotó nemzet voltunk, Nagy-Magyarország történelmének teljes értékű alakítói. Ráadásul Pozsony kétszer olyan hosszú ideig volt Nagy-Magyarország fővárosa, mint Budapest.”
Azt ugye kár is vitatni, hogy a Szlovák Nemzeti Mozgalom a kezdetektől (19. század) a magyarokkal ellenében határozta meg magát, ami elemi szinten alakította viszonyukat a történelmi Magyarországhoz, így a magyarsághoz. Ebből kifolyólag a mindenkori szlovák nacionalizmus is alapvetően erre épül.
Mindenesetre a mi szempontunkból üdvözölendő ez, ugyanis azt jelenti, hogy valóban mintha változóban lenne ez az ellenségkép-narratíva irányunkban. Egyszer talán akár még azt is megéljük, hogy általánosan elfogadottá válik, miszerint a közös haza, a történelmi Magyar Királyság – ami a Szent István-i egyenlőség elvére épült – nem is volt olyan rossz hely, hogy azt mindenáron szét kelljen verni, ahogy azt igyekeznek sulykolni a szlovák iskolákban.
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
