Közterület viselje Buda felszabadítója nevét!

Talán nem is kell nagyon hangsúlyozni, mennyire sokat elárul egy nemzet mentális mivoltáról, hogy településeinek, pláne fővárosának köztereit kiről nevezi el. Ha arról van szó, hogy megvédjük önazonosságunkat, identitásunkat ma is, különösen az iszlámtól, bizony megvannak e téren is előttünk járt példaképeink. Csak kérdés, miért nem viseli nevüket közterület, pláne közülük a legnagyobbét, Buda s általa végső soron Magyarország felszabadítójáét?

Ez pedig nem más volt, mint 1686-ban Benedetto Odescalchi, azaz XI. Ince pápa (1611-1689). Vajon tudjuk-e mi, mai magyarok, ki is volt ő? Álljon itt ismertetésül-jellemzésül egyik – Fraknói Vilmos történész utáni – legjobb ismerője, Tower Vilmos atya egyik műve fele foglalkozó része, mely benne egyenesen „Magyarország megmentőjé”-t és „felszabadítójá”-t látja:

»A budai várban, a »XI. Ince pápa-tér«-en hatalmas szobor vonja magára a figyelmet. XI. Ince pápát ábrázolja. Vajon miért állította a magyarság e szobrot a nevezett pápa emlékére? Mert elsősorban és legnagyobbrészt XI. Ince pápának köszönhetjük Budának és utána egész Magyarországnak végső felszabadítását a másfélszázados török megszállás alól.

A helyszűke miatt csak nagy vonásokban, erősen kurtítva közölhetünk néhány részletet XI. Ince pápa szóban levő érdemeiről.

Hazánk állapota a XVI. és XVII. században kétségbeejtő és reménytelen volt. A XVII. század vége felé négy fejedelemnek hódolt. A király fönnhatósága alatt álló rész mindössze 11 vármegyéből állott 800-900 ezer emberrel. De ezek is milyen sajnálatos, nyomorúságos, szörnyűséges állapotban!

Csak jellemzésképpen említem, hogy 3000 ember halt meg éhen. Az emberek a döghúst pecsenye gyanánt fogyasztották, a katonák egy ízben elhunyt bajtársukat falták fel, egy anya saját gyermeke karját rágta le éhkínjában. Az adót még Esterházy Pál gróf, az országnak akkoriban leggazdagabb földesura sem tudta megfizetni. És természetesen a megszállott területen még szomorúbbak voltak az állapotok. A velencei követ azt jelentette kormányának, hogy »Magyarország hulla«, vagyis azt már úgy kell tekinteni, mintha nem volna.

Elhagyatva, a végletekig kisajtolva, fuldokolva, a sír szélén roskadozva ki mert volna fölszabadításunkra, jobb, szebb jövőnkre gondolni?

XIV. Lajos francia király örült, hogy vetélytársa, Lipót osztrák császár és magyar király birodalmának nagy része a félhold fennhatósága alá került. Maga Lipót a vasvári békével (1664) szinte megrögzítette a török jogát a megszállott területen és még 1682-ben is a legnagyobb veszedelemnek tartotta a törökkel való kikezdést. Mi több, a bécsi udvar néhány főembere úgy vélte, hogy a kis, csonka Magyarországgal könnyebben el lehet bánni, mint az egésszel. A tekintélyes protestáns Thököly a törökkel tartott. Az erőskezű Sobieski lengyel király a francia király politikáját követte. Sőt Lipótnak is nem egy főembere XIV. Lajos fizetett szolgája volt.

Ezek után nem volt csoda, hogy a török uralmát és Magyarország akkori helyzetét bel- és külföld, barát és ellenség egyformán véglegesnek és befejezett ténynek tekintette.

Ekkor rémítette meg hazánkat, sőt az egész nyugati kereszténységet az a rettenetes hír, hogy Kara Musztafa vezérlete alatt 250 000 főnyi, kitűnően felszerelt török hadsereg indult meg Nyugat felé, hogy Lipót országaiból még nagyobb részt hasítson le, Bécset is elfoglalja és a félhold uralmát minél tovább terjessze és állandósítsa.

Mindenki félt, ijedezett, szepegett, de vajmi kevesen határozták el magukat tettre. Ekkor sietett a keresztény világ segítségére és ezzel együtt hazánk megmentésére XI. Ince pápa.

Egyszerre két irányban indította meg az ellenharcot: elsősorban az egész keresztény világban imákat rendelt el és ezzel biztosítani akarta számunkra az Ég áldását. Azután a folyton Lipótra agyarkodó Lajos francia királyt szerelte le, és ezzel Lipót király kezét szabaddá tette a törökkel szemben. Harmadszor meggyőzte Lipótot, hogy nem a francia király, hanem a török félhold a legveszedelmesebb ellensége, és rábírta, hogy lépjen fel ellene támadóan. Negyedszer a hatalmas Sobieskit elvonta a francia érdektől és megnyerte a törökellenes csoportnak. Mindez persze könnyedén hangzik, de az eredmény kivívása hallatlan nehézségekkel és leküzdhetetlennek látszó személyi és tárgyi akadályokkal járt. Ötödször Ince pápa felrázta az egész európai közvéleményt. Hatodszor megteremtette az úgynevezett Szent Ligát, vagyis törökellenes hatalmi csoportot. És hetedszer, mesébe illő áldozatkészséggel küldte számunkra a pénzt, szinte garmadával gurította felénk az aranyat.

Hírdetés

XI. Ince pápa már trónra lépte előtt 90 000 aranyat küldött törökellenes célra. Mint pápa már megválasztása első hetében 50 000 aranyat áldozott ugyanerre a célra. Rendkívüli takarékossággal negyedmilliót gyűjtött össze és az egész összeget a törökellenes védelem céljára ajánlotta fel. A pápa felszólítására a külföldi papság 500 000 forintot gyűjtött az említett célra, amelyet a pápa újabb 250 000 tallérral megtoldott. A megkezdett magyar hadjárat céljára a pápa 100 000, néhány hónap múlva 50 000 forintot küldött, a horvát bán kezéhez pedig 15 ezret. Majd az egyházi javadalmakra, még a bíborosokéra is, tíz évre terjedő 6 %-os vagyonleadást rendelt el. Újabb felszólítására a világ összes főpapjai ismét 291 000 forinttal és 25 000 forint értékű puskaporral segélyezték a felszabadító hadjáratot. XI. Ince az egész hadjárat alatt Lipót király kezéhez 5 millió forintot juttatott. És mindehhez hozzá kell fűznünk, hogy akkoriban a pénznek összehasonlíthatatlanul nagyobb értéke volt, mint manapság. Például egy egész lovasezred tisztikarának és legénységének havi fizetése és zsoldja 4958 forint volt.

Mivel pedig az említett rengeteg adományok a Szentatya pénztárát teljesen kiürítették, a pápa 600 000 forint kölcsönt vett fel bankoktól, csakhogy tovább segélyezhesse és támogathassa a magyarországi hadműveleteket, míg ő maga szinte a koplalásig és a rongyos ruháig a legszegényesebben élt.

Ilyen óriási tevékenységgel, megfeszített erővel, mesés pénzbeli segítséggel és segítőtársainak, főképp Buonvisi pápai nunciusnak emberfeletti erőlködésével sikerült a pápának a felszabadítás eszméjét életre kelteni, tetté érlelni és az egész katolikus világot megmozdítani, úgyhogy 21 nemzet fiai siettek segítségünkre.

Útra keltek és hetekig, hónapokig tartó vándorlás után Buda falai alá siettek: angol főurak, skót lövészek, Rajna-vidéki, szász, brandenburgi és sváb várurak meg polgárok, flamand harcosok, svéd halászok, burgundi lovagok, firenzei kereskedők, spanyol mesteremberek, osztrák katonák, idegen hercegek, grófok, a kölni érsek, a paderborni s konstanzi püspök vitézeikkel, sőt még a királyunkat gyűlölő XIV. Lajos francia királynak 4000 alattvalója is.

Évszázados ellenségeink, ellentétes érdekű államok fiai és a sokféle nyelvű s nemzetiségű harcos nem a mi kedvünkért fáradt hozzánk és nem magyar szeretetből áldozta fel pénzét, vérét és életét, hanem egyedül Krisztus földi helytartójának, XI. Ince pápának atyai szavára, kérésére és buzdítására.

Ezzel a nemzetközi sereggel először Bécset, majd több magyar vár után Budát sikerült felszabadítani, végre egész Magyarországot is megtisztíthattuk a töröktől.

XI. Ince pápa Budavár felszabadítása után sem feledkezett meg rólunk. Sőt! Budavár visszavételével voltaképp csak használhatatlan romhalmaz birtokába léptünk, amely körül szánalmas szegénység, élelmiszerhiány, éhínség és kifosztottság jajveszékelt. Mint Katona megjegyezte: »Budát keresniök kellett Budán«. A pápa értesülvén Buda szomorú sorsáról, azonnal 50 000 forintot küldött a nagy éhség lecsillapítására. Majd ismét 50 000 forintot küldött a Vár rendbehozására. Ezt követte nemsokára 100 000, majd ismét 200 000 forint segély. 1688 márciusában a pápa újból 150 000 forintot küldött a török elleni hadjárat számára.

XI. Ince pápa volt az első, aki hazánkban szállítható tábori kórházakat állított fel és rendeztetett be. Ő fizette e magyar kórházak minden orvosát, ápolóját és fedezte a betegek ellátási költségeit. Még az orvosság is Rómából érkezett. E kórházak a magyar katonák ezreit mentették meg.

Hogy országunk a másfélszázados török rabságból felszabadult, hogy visszanyertük ősi határainkat, hogy Buda, drága hazánk szíve, nemzetünk központja, országunk szeme fénye, népünk büszkesége, világ megcsodálta szépséges fővárosunk ismét miénk lehetett, azt legelsősorban XI. Ince pápának köszönhetjük!«

(Mit köszönhet Magyarország a pápaságnak? Budapest, 1942. Actio Catholica Szerkesztőbizottsága-Stephaneum Nyomda, 19-23. old.)

Ennyit hát röviden XI. Ince érdemeiről. Mindenesetre Buda 1686-os felszabadításának 250. évfordulóján, 1936-ban szobrot emeltek neki Budavárt. A barokk kő talapzatra felállított bronz szobor a pápát mintázza, fején a tiarával, a pápai hármas koronával, jobbján pedig a hármas kereszttel. A szobor készítője Damkó József, a talapzaté Walder Gyula volt. A talapzat előoldalán, az Odescalchi-címer alatt az alábbi felirat áll: XI. INCE PÁPA / MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE / EMLÉKÉNEK / A HÁLÁS NEMZET 1686-1936.

Bangha Béla jezsuita szerzetes, bármennyire is örült a szoborállításnak, mégsem hallgatta el elégedetlenségét, amiért mintha amúgy teljesen feledébe merült volna a felszabadító pápa alakja magyarságunk közemlékezetében:

»Ince pápa szobrának leleplezése után, mint akik eleget tettek a kötelességükben, úgy látsz megint feledésbe engedjük süllyedni az országmentő nagy pápa emlékét! Sehol sem hallani róla, hogy a budapesti példát másutt is követnék. Ince pápa emlékének megerősítésére sehol nem mozdul senki és semmi! Az lenne a természetes, az illenék hozzánk, nemcsak katolikusokhoz, hanem mint magyarokhoz is, hogy hálásak legyünk a múlt nagyjai, az ország jótevői s megmentői iránt s legalább azzal honoráljuk emléküket, hogy utcákat és tereket nevezünk el róluk. A nemkatolikusok szorgalmasan meg is cselekszik ezt: minden valamire való emberükről utcákat neveztetnek el. Miért nem tesszük meg mi is ugyanezt Ince pápa nevével? Minden községben, minden városban máris ott kellene lennie az ő nevének az az utcafelírásokon. Mindenki helyeselte s magától értetődőnek tartotta például, hogy a főváros egyik legnagyobb terét Mussolini-térnek nevezték el; pedig bármennyire barátja is az olasz vezér Magyarországnak, annyit értünk még nem tett, mint Ince pápa. Miért marad hát éppen csak a pápa emléke háttérben? Kisé több bátorság kellene, uraim és kissé több történeti öntudat!«

(Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Bangha Béla Összegyűjtött Munkái, XXVIII. köt. Budapest, 1942. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. 474. old.)

Bár a tavalyi október 13-i önkormányzati választások után aligha várható, hogy Budapest első kerületi polgármestere szívügyének fogja tekinteni címbeli kívánságunkat, de adja Isten, hogy előbb-utóbb máskülönben teljesüljön.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info


Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »