Közös haza, közös munka – Interjú Potápi Árpád Jánossal

Harmadik ciklusát kezdte meg idén, 2014 és 2018 után újra ön kapta feladatul a nemzetpolitikai államtitkárság vezetését. Ennyi év távlatából visszatekintve, mik azok a legfontosabb folyamatok, változások, amelyek a mögöttünk hagyott időszakot jellemezték? 

Mielőtt államtitkár lettem, négy évig a Nemzeti Összetartozás Bizottságát vezettem a parlamentben. Ahogy a neve is mutatja, nemzetpolitikával foglalkoztunk, csak nem kormányzati, hanem parlamenti szinten. Ezt csak azért mondom, hogy szemléltessem, igazából 12 évet érdemes áttekinteni, ha a magyar nemzetpolitikáról beszélünk.

A 2010 előtti nyolc évet talán hagyjuk is!

Inkább! (nevet) A második Fidesz-kormány megalakulása radikális változást jelentett. Úgy gondoltuk, elsősorban a nemzeti összetartozás tudatát kell megerősítenünk, újra összefűznünk azokat a szálakat, amelyek elszakadtak 2002 és 2010 között. Nemcsak Magyarországon, de külhonban és a diaszpórában is segítségre szorultak a közösségeink. Új Alaptörvényt fogadtunk el, új jogszabályokat alkottunk. 2014-ig elsősorban az oktatás, a kultúra, az identitás erősítésére fókuszáltunk, ezt követően fordultunk a gazdaságpolitika felé, hiszen a szülőföldön való boldogulás lehetőségének biztosítása kulcsfontosságú. A magyar közösségeket, a magyar vállalkozókat azért támogattuk és támogatjuk, hogy boldogulni tudjanak a Kárpát-medencében. 2015-től, de különösen 2016-tól nagyon szép eredményeket tudunk felmutatni ezen a területen.

Ha az eredményeknél tartunk, melyekre a legbüszkébb? Ki tudna néhányat emelni, vagy képtelenség választani a sok „gyermek” közül?

Jó kérdés, nagyon nehezen. A gyermekhez amúgy is két ember kell, két szülő. Ez a nemzetpolitikával is így van! Minden eredményünk közös azokkal a határon túli partnereinkkel, akikkel együtt alakítottuk ki a célokat, majd együtt is értük el az eredményeket. Sokszor nem is kellett, hogy nominális támogatást adjon a magyar kormány, elég volt, ha a koordinációban segítettünk. Hogy a kérdésére is válaszoljak, időnként előre megfogalmazunk sztereotip reakciókat az ehhez hasonló felvetésekre, de őszintén szólva, nem nagyon tudnék kiemelni egy konkrét eredményt. Néha az ember egy-egy kis dolognak is nagyon tud örülni. Egy-egy apró eredmény nem ritkán felemelőbb, mint egy több éves nagy beruházás lezárása. Büszke vagyok például a dunaszerdahelyi magyar gimisekre, láttam a műsorukat, jó volt látni, hogy október 6-a üzenete őket is megszólítja. A magukénak érzik. Szerintem az például egy nagyon nagy eredmény, hogy bármelyik magyar közösséghez megyünk október 6-án, március 15-én, más nemzeti ünnepeinken, ugyanezt látni. Nemrégiben Csíkszereda mellett, Zsögödön átadtunk egy kápolnát. A Ceaușescu-rezsim idején a falu melletti erdőbe jártak a székelyek ünnepelni, minden évben tartottak ott egy majális-szerű rendezvényt. Igen ám, csakhogy a rendszer tiltotta a csíksomlyói búcsú megrendezését, így a székely testvérek minden évben misét is tartottak az ünnepség keretében. Ennek emlékére emeltek ott egy nagyon szép kis kápolnát. Sok ilyen történet van szerte a Kárpát-medencében, szép dolgok ezek.

Budapest hozzáállása a külhoni magyarsághoz egyértelműen megváltozott 2010 óta, de mit gondol, a határon túli magyarság másként viszonyul-e már az anyaországhoz, Budapesthez?

A határon túli kifejezést mindig furcsállom. Most itt Dunaszerdahelyen, önöknél vendégeskedve én jöttem a határon túlról. De a kérdésre rátérve, Magyarország mindazok számára anyaország, akik elmentek a Kárpát-medencéből. Akik Angliába, Ausztráliába, Amerikába mentek, hogy boldogulást keressenek. A Kárpát-medencében élő magyarok számára viszont szerintem az egész Kárpát-haza jelenti az anyaországot, hiszen az egy egységes, földrajzi, történelmi, gazdasági táj volt egészen 1920-ig. Azt gondolom, ezt egyre több magyar látja így. Ez a haza egyúttal közös hazája nemcsak a magyaroknak, de a szlovákoknak, ruszinoknak, románoknak, ukránoknak, szerbeknek, horvátoknak és a németeknek is. Közös volt a történelmünk, közös volt a hazánk. Magyarország fejlődése, Magyarország sikerei, közös sikereink mind azt eredményezték, hogy egymásra felnézünk, s hogy felnéznek Magyarországra is. Egy felvidéki magyar büszkeséggel eltelve jöhet Magyarországra, ahol szeretettel, testvérként fogadják. Ezeket a változásokat sokkal nehezebb volt végigvinni, mint például egy óvoda felépítését vagy egy egyetem elindítását.

Ráadásul ezek azok a társadalmi folyamatok, amelyek igazán számítanak, amelyek garantálni tudják a magyar megmaradást.

Így van. Ebben a nevelésnek óriási felelőssége van. A magyar gyermekeknek külhonban és Magyarországon is meg kell ismerkednie ezekkel a dolgokkal. Ezért annyira hasznos a Határtalanul program. A gyerekek látják, hogy Magyarország jelenlegi határait átlépve, több száz kilométert utazva magyarokkal találkoznak, tejes magyar életet lehet élni messze a határtól. Még szebb ez, amikor egy felvidéki gyerek utazik Székelyföldre, vagy egy kárpátaljai lemegy a Drávaközbe. A magyar embereknek alapvetően hasonlóak a sikereik és gondjaik szerte a Kárpát-medencében.

Ha már itt tartunk, Ön, aki keresztülkasul bejárja a Kárpát-medencét, mit gondol, mik azok a jellemvonások, amelyek minden magyarra jellemzőek, illetve vannak-e speciális, egyes közösségekre jellemző tulajdonságok?

Ez egy érdekes kérdés. Azt tapasztalom külföldiekkel beszélgetve, hogy minket, magyarokat kifejezetten egységes nemzetnek tartanak. Én magam sem látok rettenetes különbségeket. Mitől lenne másabb egy tardoskeddi magyar, mint egy zetelakai székely, egy temeríni magyar és egy beregszászi? Ez is bizonyítja, hogy egy teljesen egységes nemzethez tartozunk. Nyilván az elmúlt száz évben a magyarság alkalmazkodott ahhoz a politikai rendszerhez, az új államhatalomhoz, ahol él. Ez egy természetes dolog, a mindennapokban is megjelenik, de a nagy egészhez képest ezek nüansznyi különbségek. Egyik nagy feladatunk, hogy ezt az egységet megőrizzük, azért dolgozom, ezért utazom annyit.

Mennyi az annyi?

Épp a múltkor számoltam ki, évi 100-120 ezer kilométert vezetek. Épp ma romlott el az autóm, mielőtt indultam volna Dunaszerdahelyre. Ez van, kidőlnek alólam. Hogy az ember lássa ezt a munkát: reggel Bonyhádról indultam, ez Pécs közelében van, felautóztam Budapestre, onnan jöttem Dunaszerdahelyre, aztán indulok vissza Bonyhádra. Holnap aztán Bonyhádról megint megyek a fővárosba, onnan Tőketerebesre, majd Királyhelmecre megyek, ahonnan aztán továbbmegyek Marosvásárhelyre.

Nem fásul bele a sok utazásba?

Ezt nem lehet megunni, nincs rá sem idő, sem lehetőség. Mindemellett 1998 óta országgyűlési képviselő is vagyok, a körzetem képviselete legalább annyira fontos, mint az államtitkárként végzett munkám. Nem panaszkodom, össze lehet ezt hangolni. Nyilván ez azt eredményezi, hogy ha van egy kis időm, akkor azt nem csavargással töltöm. (nevet)

Visszakanyarodva a nemzetpolitikához, egy példátlan recesszió előestéjén, az energiaválság küszöbén állunk. Biztosan most van itt az ideje a gazdaságélénkítő politikának? Vagy épp ellenkezőleg, soha nem látott szükség van rá? 

Az elmúlt időszakban voltak nagyon szép gazdasági eredményeink, több programot indítottunk el a Kárpát-medencében. Az, hogy nagy gazdasági fejlesztések zajlottak a Felvidéken, egy dolog. Egy nagyon jó dolog! De emellett fontos az is, hogy a gazdaság szereplőit egy szövetté fonjuk össze, hogy később is tartsák a kapcsolatot Magyarországgal és egymással. Erre jó a mentorprogram, a Felvidéki Gazdasági Fórum és sok más, hasonló rendezvény. Most azon dolgozunk, hogy az előttünk álló kemény, nehéz időszakot minél több vállalkozás vészelje át, azt reméljük, az elmúlt években kiépített kapcsolatrendszer segít majd ebben. Magyarország meg kell tegyen mindent saját vállalkozói megsegítésére. Mi nyilván nem tudunk a németekhez mérhető óriási gazdasági támogatást adni, de akkor is oda kell állni melléjük, támogatást kell nyújtanunk a határon túli vállalkozóknak. Ez nem feltétlenül újabb nagy gazdaságfejlesztési támogatásokat jelent, de az eddig elért eredményeinket meg kell őriznünk, a kialakult életerős kapcsolatrendszert pedig meg kell tartanunk.

Ez az utolsó közéleti kérdés, aztán zárásul rátérünk az igazán fontos kérdésekre. Választási év van Felvidéken, pár hét múlva összevont önkormányzati és megyei választásokra kerül sor. Ön, aki távolabbról szemléli az eseményeket, aki talán az erdőt is látja, nem csak a fát, mit gondol a felvidéki magyar politikai állapotokról?

Általánosságban minden határon túli régióban azt az elvet vallom, hogy a magyar közösség egynél több pártot nem bír el. Tudom, hogy ennek megvannak a hátulütői. Sokan nehezen fogadják el, hogy olyan jelöltre kell szavazniuk, akit jól ismernek és esetleg nem kedvelnek. Ez érthető. Mégis azt mondom, a nemzeti közösség nem lehet megosztott, az nem nekünk hoz szavazatokat, hanem a másik oldalt támogatja. Ha azt akarjuk, hogy erős képviseletünk legyen helyi, megyei és parlamenti szinten, akkor egységes, erős magyar pártra van szükség. Én mindvégig annak a híve voltam, hogy a felvidéki magyar pártok egységbe tömörüljenek. Ez az egységes párt most a Szövetség, ezt kell most támogatni annak érdekében, hogy az október 29-ei választáson minél jobban szerepeljenek a jelöltjeik. Ezzel megalapozhatunk egy jó eredményt a „nagy” választáson, ami, elnézve a szlovák belpolitikát, talán nincs is túl messze.

És akkor az interjú végére egy közszolgálati kérdés. Hol főzik a legjobb pálinkát a Kárpát-medencében?

Húha, nem könnyű kérdés így a végére. Sok helyen ittam már nagyon finom pálinkát, de az biztos, hogy Bácskában páratlan a birspálinka. Aztán Csíkban, ahol az áfonyán kívül jóformán semmilyen gyümölcs nem terem meg, Csíkdelnén van egy székely fiatalok által működtetett főzde, ahol egészen kitűnő a pálinka. Nem akarok hízelegni, de a Felvidéken szinte mindenhol remek pálinkát főznek. Példaként említeném Bartók Csaba barátom törköly pálinkáját, abból is a 2021-es évjáratot. A Kárpát-medence szerencsés adottságokkal bír, ezért is remek itt élni!

Potápi Árpád János (Bonyhád, 1967) országgyűlési képviselő, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára.  A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát. Pályafutását pedagógusként kezdte, először 1998-ban szerzett parlamenti mandátumot, 2022-ben zsinórban hetedik alkalommal nyerte el  Tolna megye 2. számú választókerületének egyéni mandátumát.

Megjelent a MAGYAR7 41. számában.