A Nemzeti Múzeum az a hely, ahová élete során minden magyar legalább egyszer eljut – ha másként nem is, akkor legalább egy iskolai kirándulás részeként.
A Pollack Mihály tervei szerint, tíz éves munkával (1837-1847) elkészült, kis híján a mai Kossuth Lajos utca középső szakaszára került épület immár több, mint tizenhét évtizede őrzi a nemzet legnagyobb kincseit – az Egyesült Államokból való visszatérése után két évtizeden át még a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket is itt találhattuk volna meg –, de nem csak ezért, illetve az 1848-1849-es forradalomban betöltött szerepe miatt fontos és érdekes része a magyar történelemnek.
A mai formáját közel huszonöt év után, 1879-re elnyert, páfrányfenyőkkel, gesztenyefákka, fenyőkkel és tölgyekkel teli kertben ugyanis kimondottan érdekes szobrok állnak – így többek közt a főbejárat előtti Arany János-emlékmű (1893), Giuseppe Garibaldi (1932), Berzsenyi Dániel (1860), Kazinczy Ferenc (1861), Alessandro Monti (1931) és Kisfaludy Károly (1856, 1952-ben újrafaragva) mellszobra, a múzeumot alapító gróf Széchenyi Ferenc bronzalakja (1902), valamint két igazi érdekesség: a Vatikáni Múzeumban álló Belvederi Apolló szobrának másolata (1894), és egy rejtélyes oszlop a Forum Romanumról.
Bizony, az ókori Róma fő közterét jelentő, a Palatinus dombtól egészen a Colosseumig tartó térről beszélünk, ahol találkozott minden, ami Rómát naggyá tette, hiszen köztérként és kereskedelmi térként is szolgált, de a törvénykezés is itt központosult.
Alsó szakaszán eleinte a plebejusok, a felsőn pedig a patríciusok találkoztak, a város fennállása alatt azonban ez a kettéosztottság megszűnt, sőt, amellett, hogy a tér mérete észak felé tovább nőtt, egyre nagyobb és fontosabb épületek vették körbe: a szenátusnak otthont adó Curia Hostilia, a börtönnel egybeépített kivégzőhely, a Carcer Mamertinus, az állami okiratok megőrzésére szolgáló Tabularium, Titus és Septimius Severus diadalíve, valamint bazilikák és templomok.
A megoldást a kertben álló szobrok másik darabja adja meg: a kert hátsó részén áll ugyanis Alessandro Monti (1818-1854) Bresciában felállított mellszobrának másolata, Kuzmik Lívia 1931-es munkája, melynek talapzata egy pillanat alatt elárulja annak különlegességét:
“BÁRÓ MONTI SÁNDOR ezredes, az 1849-iki magyar szabadságharcban hősiesen részt vett olasz légió vitéz parancsnoka 1818-1854.”
Montit a szárd-piemonti kormány küldte, hogy vezesse az olasz légiót, mely sajnos csak a nyári hadjárat végére jelent meg a harctéren, és sosem töltött be az utóvédnél jelentősebb szerepet.
Segítségét a magyarok persze ettől függetlenül is nagyra értékelték, arra azonban nyilvánvalóan kevés pesti számíthatott, hogy ezt a kapcsolatot Róma valaha így fűzi majd szorosabbra.
Pedig így történt: a szabadságharc leverésének nyolcvanadik évfordulóján, 1929-ben egy három méter magas oszlop került a magyar fővárosba, melyet azonnal a Nemzeti Múzeum lépcsősorának bal oldalánál állítottak fel.
Talapzatán ma a következő, egyértelműen nem a húszas évek végén született felirat áll:
A gondolat korántsem ördögtől való, hiszen 1927. április 5-én gróf Bethlen István és Benito Mussolini aláírták az olasz-magyar barátsági szerződést, így Olaszország Magyarország legfontosabb külpolitikai partnere lett. A kulturális, gazdasági és politikai együttműködés minden addiginál szorosabbá vált.
Liber Endre Budapest szobrai és emléktáblái című szenzációs művéből azonban ennél több is kiderül – az akkor friss ásatási eredményként a Béke templomának romjai közül előkerült oszlop mészkőtalapzatán a következő kétnyelvű felirat állt:
“Mikor a régi római erények szellemében újjászületett olasz nemzet megújítá testvériségét a magyarral, az örök Róma e nagylelkű adománya felállíttatott Budapesten MCMXXIX. május XVIII-án hálás megemlékezéssel a bresciai báró Monti Sándorról és az olasz légióról, mint a magyar szabadság hősi bajnokairól.”
A magyarral ellentétben az olasz nyelvű szöveg azonban így ért véget:
“L’ANNO MCMXXVIII. VI. ERA FASCISTA.”
Az 1929. május 18-án egy országos ünnepség keretein belül megtartott avatáson Róma alkormányzója, a Fasiszta Párt képviselője, Monti Alessandro Agusto báró, Alessandro Monti leszármazottja, valamint a Római Olasz-Magyar Egyesületet vezető Caffareli Carto herceg mellett gróf Bethlen István miniszterelnök, báró Wlassics Gyula, a főrendiház elnöke, József főherceg, Horthy Miklós és felesége, valamint a magyar és osztrák sajtó munkatársai is részt vettek.
in: Ujság, 1929. április 26.
A Múzeum kupolacsarnokában kezdett ünnepség után a csoport, Horthyval az élen a szoborhoz sétált, ahol Conte d’Ancora, Róma alkormányzója beszédében külön kiemelte:
abban, hogy a béke templomának egyik oszlopát magyar földön látja elhelyezve, az olasz és magyar nép lelki összeforrását látja.
Balra: gróf Bethlen István miniszterelnök ünnepi beszédet mond, jobbra: báró Alessandro Augusto Monti della Corte tiszteleg a szobor előtt / fotó: Pesti Hírlap, 1929. május 19.
Gróf Bethlen István beszédében ezt megerősítette:
“Ez az oszlop – úgymond – örök bizonyítéka annak a fegyverbarátságnak, mely a multban a két nemzet között fennállott; kívánjuk, hogy barátságunk legyen olyan erős és hosszúéletű, mint Róma műalkotásai, melyek győzedelmesen álltak ellen minden viharnak.”
in: Orvosi Hetilap, 1939. április 29.
Az olasz-magyar barátság egy másik példáját is a Múzeumkertben érhetjük tetten, hiszen (mint a kertben lévő műalkotások fentebb olvasható listájában is látható) 1932. júniusában Giuseppe Garibaldi is szobrot kapott, melynek avatásán Gömbös Gyula miniszterelnök után a tábornok unokája, Ezio Garibaldi is szólt a jelenlévőkhöz – magyarul.
A két ország közti szövetség gróf Bethlen reményeivel ellentétben nem állt ellen minden viharnak, és nem lett olyan hosszú életű, mint Róma épületei, hiszen 1943-ban az olasz fasizmust az angolszász inváziós erők eltiporták, Mussolinit pedig Hitler mentette meg. Rövidesen a Nagynémet Birodalom által támogatott, rövid életű a Salói Köztársaság miniszterelnökeként került vissza a politikába, de ennek fennállása sajnos nem tartott sokáig.
A német-olasz egyesített erőkre mért döntő vereség után megpróbált észak felé menekülni, de két nappal később, 1945. április 27-én egy vörös partizáncsapat szeretőjével, Claretta Petaccival együtt csapott le rá. Másnap mindkettejüket agyonlőtték, majd egy milánói benzinkúton, bestiálisan megkínozva és helyben hagyva, fejjel lefelé felakasztva tették őket közszemlére.
Az egykori béketemplom oszlopa ezzel szemben még ma is épp olyan szálfaegyenesen áll, mint kétezer évvel ezelőtt, bár a napvilágra kerülése óta eltelt kilenc évtizedben jó eséllyel több háborút és pusztítást látott maga körül, mint ott, ahová egykor egy kőfaragó szánta.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
