Kováts Judit: Hiszek a jóban, remélem a békét Lépes Anikó2023. 12. 22., p – 17:25
A közelmúltban íróként volt szerencsém Bécsben megfordulni. A szepességi németek háború utáni sorsát feldolgozó, Hazátlanok c. regényem bemutatójára érkeztem abba a nagy múltú Collegium Pazmaneumba, amelyet éppen 400 éve alapított Pázmány Péter bíboros, és ahol három és fél évszázad múltán egy másik bíboros, Mindszenty József lelt menedékre, miután 1971-ben kiszabadult a száműzetésből, vagy mondhatjuk úgy is, hogy „félfogságából”, s elhagyta a budapesti amerikai követséget. A hercegprímás 1975-ben bekövetkezett haláláig élt itt, az intézet kápolnájában gyermekeket keresztelt, egy alkalommal még esketett is.
A különleges, történelmi miliőjű helyszínt és magát a bemutatót is még különlegessebbé tette a Pazmaneum szomszédja, a bécsi amerikai nagykövetség; hogy s hogy nem, aznapra és éppen arra az időpontra két tüntetést szerveztek ugyanis elé. Egy szolidaritási demonstrációt a palesztin nép mellett és egy másikat az antiszemitizmus és iszlámizmus ellen.
A Pazmaneum és az amerikai követség tőszomszédok, úgyhogy idejekorán felállt a kordon – rendőrök, kommandósok, plusz egy helikopter: a tüntetők és ellentüntetők érkezésére a biztosítás teljes körű volt. Olyannyira, hogy egy idő után nemhogy az autósokat, de a gyalogosokat sem engedték a követség, s így a Pazmaneum közelébe. Azokat sem, akik a könyvbemutatóra és az azt megelőző szentmisére érkeztek. Feszült várakozás, izgatott telefonálás, végül a rektor úr szót értett a parancsnokkal, így aki a Boltzmanngasse 14-et mondta be úti céljának, azzal kivételt tettek. Mindeközben a rendőrségi helikopter fáradhatatlanul, éktelen zúgással körözött fölöttünk, hirtelen azonban megszólalt a Pazmaneummal átellenben lévő templom harangja, de akkora kongás-bongással, hogy túlszárnyalta a helikopterzúgást.
A Pazmaneum harmadik emeleti kápolnájában mindezek mellett vagy ellenére, pontban öt órakor elkezdődött a szentmise, azzal a külvilág megszűnt létezni, bennem pedig feltörtek a gyerekkori emlékeim: egy másik templom egy távoli, kelet-magyarországi faluban, ahová hittanra jártam és vasárnaponként misére, ahol elsőáldozó voltam és bérmálkoztam, és ahol évtizedek múltán, már íróként, Megtagadva c. regényem bemutatóját tarthattam az atya meghívásának köszönhetően.
Annak a regénynek a bemutatóját, amely ott, az én falumban játszódik, és amelynek szereplői azok a nagy idejű emberek, akikkel a regényeim legfontosabb forrásának számító interjúkat készítettem, s akik közül ma már csak hárman vannak életben. Nem titkolom, nem szégyellem, hogy a Pazmaneum kápolnájában, a mise végén elhangzó Boldogasszony anyánk énekkel teljes lett a meghatódásom.
A könyvbemutatót rögtön a mise után, a kápolna melletti díszteremben tartottuk. Időközben a helikopter eltűnt, a szomszédos templom harangja azonban ismét megszólalt, s azzal múlt és jelen, idő és tér egymásra vetülése folytatódott.
Bécs, 2023, ősz – tüntetés egy nép, vallás, eszme, ideológia mellett és ellen – jelszavak, transzparensek, zászlók, kordonok, rendőrök – egy római katolikus intézet díszterme az amerikai nagykövetség szomszédságában – egy magyar író és az a regénye, amely annak a több mint 12 millió németnek állít emléket, akiket a második világháború után származásuk miatt bűnösnek bélyegeztek és szülőföldjükről elűztek: nem tudom, mit gondoljak a világról, a történelemről, múltról és jelenről.
Higgyem azt, amit a Hazátlanok megjelenése után Anna nénikénk mondott nekem, azaz, hogy soha semmit nem tanulunk a történelemből? Anna néni tudja, mert megtapasztalta, mit jelent a hétköznapi életben a kollektív bűnösség bélyege, a jogfosztás, a hontalanság. Vagy higgyem azt, amit mintegy Anna nénit megerősítendő, Spengler és Toynbee gondol a kultúrák/civilizációk ciklikusságáról: hogy születnek, fejlődnek, hanyatlanak és elpusztulnak, egyszerűbben fogalmazva, hogy a történelem ismétli önmagát?
De nem, ha olykor el is fog a kétség, az csak egy pillanatig tart; mindannak ellenére, ami volt és van, én rendületlenül hiszek a jóban, remélem a békét, s örök optimistaként vallom, amit Széchenyi István 1831-ben Hitel c. műve zárógondolataként megfogalmazott, és amit Hazátlanok regényem mottójául választottam: „A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk”.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
