Az alábbiakban Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár írását olvashatják.
Több mint húsz éve történt már: egyik kispapkori, római kórházban végzett gyakorlatomról hazaindulva láttam, hogy egy feltűnően kis méretű koporsót hoznak ki a kórházkápolnából. A kapuban állók a könnyeikkel küszködtek, de felzúgott a taps. A mi kultúránktól ez távol áll, sőt talán meg is ütközünk rajta. Éveken át olaszok közt élve azonban az ember jobban érti: ők nemcsak a gratulációt fejezik ki így, hanem sokszor azt is, ha lélekben nagyon is mellette állnak egy szenvedőnek, nehézséggel küzdőnek. Sőt, ha valakit – akár bánatában, akár örömében – váratlan elérzékenyülése kezd akadályozni a beszédben, a körülállók tapssal „veszik át a szót”, együttérzően üzenve: ne félj, nem kell erőlködnöd, mi itt vagyunk, veled vagyunk, „értjük” a könnyeidet! Meríts erőt belőle, szeretettel várjuk a folytatást!
Visszatérve a Tiberis-szigeti kórházkápolna kapujába, ott, a gyászszertartás után, a gyerekkoporsó körül is zúgott a taps. Szavak nélkül, mert ez itt többet mond a hangzó beszédnél. Épp ezzel fejezik ki a körülállók: bár a betegség, a halál erősebbnek bizonyult, a kis áldozat mégis hősiesen megküzdötte saját harcát. Le a kalappal, a küzdelem erkölcsi győztese így is te lettél, kis Testvérünk! Köszönjük helytállásod építő példáját! Most már pihenj meg szenvedéseid után, és légy segítőnk odaátról!
S ha jól belegondolunk, ez a gesztus, bár elsősorban a sokat szenvedett gyermeknek szól, valójában talán nem kizárólag neki. Valahol azoknak is, akik próbáltak, akár emberfeletti küzdelmek, virrasztások, munka árán is mindent megtenni a gyógyulása érdekében, legyenek azok a szülei, az orvosok, ápolók, a barátok, segítők, háttérimádkozók, vagy akár egy névtelen donor, aki remélte, hogy segíteni tud… Elbeszélgetve egy ilyen „Győztes” szüleivel, még akár az ádáz küzdelem óráiban is, láthatjuk: az anya, az apa is útra keltek. Együtt szenvedve, együtt fejlődve a beteg gyermekkel, új kihívások, új napirend, új aggodalmak és riadalmak, s új, talán még reményt adó, halvány örömök közepette.
A kis Beteg, akár majd gyógyultan, a sokat szenvedett ember bölcsességével élve, akár a halál kapuján átlépve, szenvedésével, tanúságtételével, mégiscsak örök értékeket teremt a környezetéhez tartozók lelkében. És mindeközben a szülő is – akarja vagy nem – „beiratkozik” ebbe a kemény iskolába. Együtt fejlődnek, együtt gyarapodnak és csiszolódnak, együtt indulnak neki ennek a személyes keresztútnak.
Nehéz elfogadnia ilyenkor az embernek, hogy a lelkét átható, értelmetlennek tűnő fájdalom valójában nem ellene van, hanem érte, hiszen ezt a tapasztalatot is beépítheti üdvösségének útjába, nem is beszélve arról, hogy nem tudni, kiket erősíthet meg e fájdalmakból merítve. Hitünk sok mindenre képes fényt deríteni.
Jézus a Kálvárián már messze nem gyermek, hanem meglett, ereje teljében lévő felnőtt férfiember. Valamiképpen azonban mégis „gyermek”, hiszen Mária Fia. Az Istenszülő is hivatott lesz végigjárni Fiával a fájdalmak útját, sőt, személyes bátorsága a kereszt alatt világlik ki igazán.
A Szűzanya is elmondhatta volna abban a helyzetben, amit A Makkabeusok második könyvében a hét fiával együtt hitükért vértanúságot vállaló anya: „Nem tudom, hogyan öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze elemeiteket csodálatos módon, hanem a mindenség Teremtője, aki az emberiséget alkotta és létet adott mindennek. (… Ő) irgalmában visszaadja nektek a lelket és az életet.” (2Mak 7,22–23). Hit nélkül, remény nélkül, egy gyermekeivel, gyermekeiért szenvedő anya nem tenne ilyen tanúságot. A gyermeküket személyes kálváriáik rögös útján, Istenbe vetett hittel és hűséggel végigkísérő édesanyák szívét tudja az életadó Isten leginkább a remény élő szentélyeivé avatni.
Jézus testét leveszik a keresztről. A Szűzanya sem marad ott tovább a Golgotán, ahogyan a többiek sem. Az élet folytatódik, csak másképp, mint eddig. Van, amikor nem elsősorban aktivitásunkkal alakítjuk a továbbiakat. Hanem a passió által, mégpedig az Isten akaratába szelíden belesimulva.
Elhagyva ezt a kegyetlen helyszínt, biztosan ott záporoztak a Szűzanya lelkében is a lelket metsző kérdések ezrei: Miért? Hol volt most Isten? Ki is valójában az Isten, aki az Ige megtestesülésének csodájában részesítette? Tényleg semmi sem lehetetlen számára? Ad-e választ most ebben az összeomlásban? Mit ért az eddig megtett út? Van-e még tovább? Megannyi némán és fájdalmasan izzó kérdés…
És a válasz: egyelőre a néma csend, mely a végtelenbe vesző szavak temetőjének tűnik. És amelyben egyre csak visszhangzik a Fiú nemrég felsíró panasza: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Az Atya engedi, hogy e borzalmas nap hullámverései hallatlanul átjárják Mária és a tanítványok lelkét. Hogy mindez fájdalmasan átzuhogjon lelkükön, és ezzel ők is felkészüljenek egy hallatlanul nagy újdonságra. Mert ha a Csodatevő érthetetlen szenvedéseihez fel kellett nőniük, akkor most a látszólag legyőzött Krisztus húsvéti győzelméhez is fel kell készülniük. És az ő életükben sincs igazi növekedés, mélyülés komoly áldozat nélkül. Cantalamessa atyát idézve: „Nagypéntek és húsvétvasárnap között a kapocs nem Krisztus hatalma, hanem az ő engedelmessége” (Mária, az Egyház tükre).
Ezt a reményt az Új Éva engedelmessége által is kibontakoztatja a Lélek.
Ez a csend most fájdalmas csend. Némaság és a lélekben való súlyos megcsonkítottság érzése. De ha jól belegondolunk, a fájdalom mégsem a halál jele, hanem épp az életé. Fájdalmat csak az érez, aki él. Mert a teste-lelke ezzel üzen: valami nagyon nincs rendben, cselekedjen, ha és amíg képes. Jézus teste immár élettelenül fekszik Mária ölében, majd a sírboltban. Akinek ez az egész a legjobban fájt, az most már nem érez fájdalmat. Az Édesanya viszont annál inkább. A „szeretett tanítvány” támasz lesz ugyan a Szűzanyának, de a fájdalom tényleges csillapítására ez most nem elég. A fájdalom akkor tűnik el mindenestül, ha az okát is orvosolták, és a sebek is gyógyulást nyertek. De tud-e még bárki gyógyulást adni az Édesanya, a tanítványok és a világ számára úgy, hogy közben azt érzik: maga az Orvos adta életét? Lesz-e még így, aki gyógyít?
A lelki sötétségnek, a szenvedésnek Mária életében is megvan a helye. A Golgotán ő minket is tanít, némán. Szavait itt nem idézik az evangéliumok. De lelkülete szilárd bizonyossággal tanúsítja:
Akik pedig épp ilyenkor nem eltávolodnak tőle, hanem hozzá lépnek; akik nem messziről szemlélnek, mint a megrettent tanítványok többsége, hanem Jézusnak előbb lüktető, majd alvadt vértől ragadó sebeit tapintják közelről, mint ő maga és János, azoknak ezek a sebek most még jobban fájnak. De ők fognak majd épp ezekből a sebekből igazán gyógyulást meríteni!
Nem tudjuk bizonyossággal, hogy maga Mária később a halált elszenvedte-e, vagy földi léte annak befejeztével rögtön folytatódott-e ilyen törés nélkül a megdicsőült test és lélek állapotában. Éppen ezért fogalmaz úgy a mennybevétel dogmáját hirdető XII. Piusz pápa, hogy az Istenszülő, „miután befejezte földi életét, testestül-lelkestül a mennyei dicsőségbe vétetett”. Annyi bizonyos, hogy Fiának húsvétja az Istenszülő életében is megvalósult. Jézus maga akarja részesíteni tanítványait a feltámadás dicsőségében. Ő nem csupán abban számított volna minden tanítványára, hogy nagypéntek éjsötétjében mellette álljanak, hanem abban is, hogy befogadják majd húsvét gyógyító valóságát, és hogy ennek az örömhírnek a közvetítőivé váljanak. A legnagyobb csapás mégsem nagypéntek traumája, hanem az, amit a sátán szenved el, amikor is az emberlétben érthetetlen törést hozó halál erejét Jézus valóságosan megtöri. Valóságos halála valóságosan lefegyverzi a halált. Jézus még életét adva is életadó.
Isten Fia mindenki előtt jár a halál sötét völgyében is, mint jó Pásztorunk. Most rajta a sor, hogy „útnak induljon”. Mária most anyaként nem kísérheti el a végsőkig, csupán annak e világból nyíló kapujáig.
Hogy ezek az isteni szavak milyen erővel visszhangozhattak Jézus halálakor Édesanyja lelkében, hogy adtak-e ott erőt, engedtek-e a jövőbe tekinteni, nem tudhatjuk. Isten csodálatos remekműveként épp ezekben a nehéz órákban mutatkozik meg benne a hitben és reményben élő és kitartó ember legszebb példája.
A szentévet meghirdető pápai bulla, a Spes non confundit rámutat: az Istenszülő – aki, bár a kereszt alatt minden bizonnyal nem gondolt rá – épp szenvedései közepette vált számunkra igazán a Remény Anyjává. Mert ha a Fiú fájdalmából részesedett az Anya, akkor húsvét örömének részese is lesz, és ez számunkra is igazi reményforrás. Tanítson most erről a Mária által kísért, reményteli keresztútról Ferenc pápa: ő, aki épp az elmúlt hetekben járta végig maga is az embert próbáló szenvedés útját; ő, aki rendszerint Égi Édesanyánk útra bocsátó „csókjával” kezdi meg apostoli útjait, és hálatelt szívvel tér vissza a Római nép üdvének ikonjához; ő, aki már korábban utalt rá: földi zarándokútja befejeztével majdan ugyanezen „anyai házban”, a Szűzanya római főtemplomában kíván nyugodni, várva a boldog feltámadást! A Szentatya szavai ébresszenek rá: „A remény Isten Anyjában találja legfőbb tanúját. Őbenne látjuk, hogy a remény nem vak optimizmus, hanem kegyelmi ajándék az élet realizmusában. Valahányszor Fiára tekintett, mint minden édesanya, a jövőjére gondolt, és nyilván szívébe vésődtek azok a szavak, amelyeket Simeon intézett hozzá a templomban: »íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, melynek ellentmondanak – a te lelkedet is tőr járja át« (Lk 2,34–35).
Így közreműködött annak beteljesedésében, amiről Fia beszélt, amikor előre megmondta, hogy »sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad« (Mk 8,31); és ebben a szeretetből vállalt fájdalmas gyötrődésben lett a mi anyánk, a Remény Anyja” (n. 24).
Fotó: Wikipédia (Pietro Perugino: Mária a kereszt alatt, 1482); portré: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
