Azerbajdzsán szeptember 19-én villámtámadást indított az örmények lakta Hegyi-Karabah ellen, a helybeliek azóta ezrével hagyják hátra otthonaikat, menekülnek. Ferenc pápa másnap felszólította a nemzetközi közösséget, és békés megoldást sürgetett. Kovács Bálinttal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Armenológiai Tanszékének vezetőjével beszélgettünk.
– Szeptember 25-én drámai videó jelent meg a menekülő örményekről. A Hegyi-Karabah központjából az örmény határig húzódó Lacsin-korridorról készült légifelvételen több kilométeres kocsisor látszik…
– Védtelen emberek tömegei kényszerültek elhagyni otthonaikat, igazi egzódus zajlik. Látszik annak álságossága, hogy Azerbajdzsán a szeptember 19-i villámtámadást „terrorelhárító műveletnek” nevezte. Szó sincs itt „terroristákról” vagy „szeparatistákról”, tessék megnézni a képeket. Az azeri terminológia azonban ezt sulykolta, és ennek nyomán ismételgette a félretájékoztatott (vagy nem tájékozódó) média és a nemzetközi közösség. Az azeri érdek egyértelmű: senkinek ne jusson eszébe békemissziót küldeni a térségbe.
Szeparatisták harminc évvel ezelőtt voltak, amikor el kívántak szakadni a Szovjetunió végnapjaiban Azerbajdzsántól, amit Sztálin döntésének köszönhettek. Azóta önálló társadalmi és politikai struktúrát alakítottak ki iskolákkal, egyetemekkel és kórházakkal, és igyekeztek életüket, keresztény kultúrájukat életük árán is megvédeni.
– Egy korábbi interjúban, amit a portálunknak adott, vázolta a térség történelmét, a mostanra kialakult összetett politikai helyzetet. De mi történt az elmúlt napokban?
– Ezúttal is távolabbról kezdem. A Dél-Kaukázusban járunk, egy etnikailag is sokszínű térségben, ahol keresztény és nem keresztény közösségek laktak egymás mellett, még a Szovjetunió megalakulásának az idején is. Például az egyik ilyen, etnikailag is sokszínű területen, Nahicsevánban körülbelül 50-55 százalékban örmények laktak és azeriak, egészen a Gorbacsov-féle peresztrojka beköszöntéig, azaz a ’80-as évek végéig. Ekkor, amikor a hegyi-karabahi konfliktus is kezdődött, Nahicseván egyik pillanatról a másikra örmények nélkül maradt, ugyanis nem maradt más választásuk a helyieknek, csak a kivándorlás az etnikai feszültségek miatt.
Nahicseván pedig – ahol a kora újkorban örmény katolikus missziósok is működtek és a terület az örmény keresztény kultúra által volt meghatározott – hetek alatt vált színtiszta azerivá. Az 1990-es években Azerbajdzsán még a középkori örmény temetőt, az UNESCO védnöksége alatt művészien faragott keresztesköveket – az úgynevezett dzsulfa temetőt – is lőtérnek zúzta be, így gyakorlatilag megszűnt az évezredes örmény jelenlétnek még a nyoma is.
Ekkor az örmények azt mondták – mivel két fronton nem harcolhattak –, hogy tartsák meg Hegyi-Karabahot, ahol a Szovjetunió végnapjaiban is 70-80 százaléka volt az örmények aránya. 1993-tól kezdve harminc éven át tanúi lehettek az ott élők a politikai gazdasági fejlődésnek: önálló parlament alakult, iskolák létesültek. Megalakult az önálló örmény apostoli egyházmegye, felújították a Szovjetunió idején gazdátlanná vált örmény templomokat és kolostorokat.
Örmény ismerőseimmel beszélgetve a múlt hét elején azt tapasztaltam, hogy mindenki attól félt, nehogy egy újabb „nahicseván” következzen be, ami a hegyi-karabahi örmény kultúra végét jelentené.
– Mely keresztény kulturális kincsek mehetnek veszendőbe?
– Többször jártam Amaraszban, s az ottani templomba lépve azt éreztem: ez a szent hely a keresztény kultúra legkeletibb bástyája. A 4. és 5. században az örmény kereszténységet leginkább meghatározó szentek, Világosító Szent Gergely és Szent Meszrop Mastoc nyomaiban haladva 1600 év kereszténységének a lenyomatait lehetett ott számba venni. Amarasz három nappal ezelőtt esett el – 2020 után ugyanis még azon a területen feküdt, amelyet örmények és az orosz békefenntartók ellenőriztek.
De ugyanígy jártam Gandzaszarban is, amely egy időben örmény katholikoszi székhely is volt, és az örmények büszkesége volt, hogy a hegyen lévő templomot bár bombázta Azerbajdzsán 1993-ban, a bomba nem robbant fel a templom falában és a templom érintetlenül megmaradt. Sajnos Gandzaszart is elhagyták az örmény papok most a hét végén, az is azerbajdzsáni fennhatóság alá került.
Ezeknek és számos más templomnak pedig a sorsa az lesz, hogy a kereszteket, örmény feliratokat levakarják és vagy mecsetté vagy az Azerbajdzsán kormánya által létrehozott mű-egyháznak, az úgynevezett „udi közösségnek” adják. Legalábbis az elmúlt három év tapasztalatai alapján erre számíthatunk.
Az udi közösséghez mindössze magyarázatként szeretném hozzáfűzni, hogy az azeri kormány által létrehozott mesterséges közösség – az ő terminológiájuk szerint – egy keresztény albán egyház (nem keverendő össze a balkáni országgal – a Szerk.) és a középkori kaukázusi Albániával kontinuus. Vagyis az azeri nacionalista ideológia azt igykeszik sulykolni, hogy az örmény feliratoktól és keresztektől megtisztított – sokszor bizonyíthatóan 4. századi alapítású kora középkori örmény templomokat „visszaszolgáltatják” eredeti tulajdonosaiknak.
– Rafajel Minászján örmény katolikus pátriárka szeptember 19-i felhívásában azt írta: „Ez a nép már halálra van ítélve, mentsük meg őket. Hol van a nemzetközi közösség lelkiismerete ilyen bűncselekmény láttán?”
– Az örmény katolikus egyház Libanonban székelő pátriárkája nagyon komoly hangvételű felhívást tett közé, a helyzet súlyossága miatt az örmény katholikosz pedig elhalasztotta a szent olaj (myron/mirha) hagyományos szentelési szertartását, amelyre egy 1700 éves hagyomány szerint csak hétévenként kerülhet sor, s amelyre rendszerint számos nemzetközi vendég ellátogat. Ezt a napot, október 1-jét nemzeti gyásznappá nyilvánították.
– Mi zajlik jelenleg Hegyi-Karabahban?
– Az örmény papok temetnek a nap minden órájában, az egyház pedig a végnapjait éli. Gondoljunk csak bele, a fent említett Amarasz temploma mellett a területen található Dadivank is, amit Szent Tádé apostol tanítványa által alapított kora keresztény kolostorként tisztelünk és számos olyan templom és kolostor, amely a keleti keresztény kultúra évezredes jelenlétének a tanúja.
Dadivank – Szent Tádé apostol tanítványa által alapított kolostor Hegyi-Karabahban
Aki ugyanis életben maradt, igyekszik elhagyni a térséget, azaz a most földönfutóvá, hajléktalanná vált százhúszezer örmény keresztény, aki a Szovjetunió ateizmusát és az elmúlt harminc év bizonytalanságát is túlélte, mostantól sajnos nem tud a továbbiakban ezekről gondoskodni.
– Ez a teljes népességet jelenti Hegyi-Karabahban…
– Igen, ennek a népességnek a 70-80 százaléka biztosan elmenekül. Lehet, hogy lesznek olyan emberek, akik a családjuk sírjait az életük árán sem hagyják el, vagy azt mondják, hogy az elnyomást majd valahogy túlélik. De jelenleg azt lehet látni, hogy tömegek állnak sorban a Sztepanakerttől a határig húzódó, az azeriek által ellenőrzött Lacsin-korridoron, és az egyébként egy órányi autóutat most 28 óra alatt, araszolva tudják csak megtenni, ivóvíz, élelempótlás nélkül.
Nem beszélve arról, hogy olyan emberekről beszélünk, akik 9 hónap óta szenvednek: a korridor 2022 decembere óta le volt zárva, élelmiszer-utánpótlás, gyógyszerutánpótlás nem volt, Megállt a gazdasági élet. A kiéheztetett lakosság szeptember 19. után így pszichésen végképp szörnyű állapotba került, a családoknak az az egyedüli céljuk, hogy ebből szeretteikkel együtt valahogyan élve ki tudjanak jönni. Hosszú távú céljaik egyenlőre nincsenek és nem is lehetnek: jelenleg Örményországban az orosz-ukrán konfliktus óta betelepülő oroszországi üzletemberek és lakosság miatt szabad lakások gyakorlatilag nincsenek és az árak is nagyon elszabadultak. Tehát
– Az örmény nép újabb tragédiáját látva a jövőt illetően rengeteg a kérdőjel. Ön szerint milyen fejleményekre lehet számítani?
– A múlt éjszakai információk szerint a határnál az azeriek egyelőre csak a menekülők létszámát jegyzik fel. Részleges amnesztiát hirdettek a karabahi katonák – tehát gyakorlatilag a teljes férfi lakosság – számára. Ugyanakkor ezt óvatosan kezelném, ugyanis Agdam városában, amelynek területét 2020-ban foglalták el az örményektől, egy tízezer fő befogadására alkalmas börtönt építettek föl. Ne feledjük, a magukat és hazájukat védő örmény katonákat az azeriek háborús bűnösöknek tartják. A korábbi örmény politikai vezetőket a határon azonban letartóztatták, így Ruben Vardanyant felesége mellől egyenesen Bakuba hurcolták és nyilván egy kirakatpert rendeznek meg ellenük.
– Az úton lévők kapnak-e bármiféle humanitárius segítséget?
– Az örmény határt átlépve várja a menekülőket a Nemzetközi Vöröskereszt. Van, aki barátokhoz, rokonokhoz utazik, mások várhatóan Oroszországba költöznek, de sokan vannak, akiknek nincs hova menniük, számukra menekülttáborokat létesítenek Örményországban.
– Ferenc pápa többször is felszólalt az örmények ügyében…
– Rendkívül fontos Ferenc pápa megynilatkozása ezen a téren. A keresztény, egyáltalán a nyugati világ – a pápa 2015-ös szavai után, amikor az örmény népirtás századik évfordulóján a genocídiumot nevén nevezte – gyakorlatilag felébredt, és mind az USA, mind a nyugat-európai államok többsége genocídiumként határozta meg az örmények elleni 1915-ös népirtást. Tehát
Sajnos már közel 50 ezer fő elhagyta Hegyi-Karabahot, nem hiszem, hogy sokan maradnak. A mai nap lehet arról olvasni, hogy Németország, illetve az USA kezdeményezésére akár Karabahba küldendő békemisszió is létrejöhet. Sajnos amire ők odaérnek, addigra a terület ki fog ürülni, a misszió így egy elkésett, értelem nélküli próbálkozásként értelmezhető. Nyilván, ha ez időben meg tudott volna valósulni, az biztosíthatta volna a helyben maradók számára a kulturális, nyelvi autonómiát akár ENSZ békefenntartók által is, így máshoz vélményem szerint nem, csak az üresen maradt templomok ideig-óráig való megőrzéséhez fognak tudni ezek hozzájárulni.
Szerző: Körössy László
Fotók: Nyitókép (Vatican News)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
