Járok a karácsonyi világban, és úgy érzem, minden léptemmel tisztább és igazabb leszek. Valami csendesség van ma a világban, kenetteljes, mély komolyság és bibliai egyszerűség, s láthatom azt, amit köznapokon oly sokszor keresek és sohasem találok: az életet.
Járok a karácsonyi világban, és úgy érzem, minden léptemmel tisztább és igazabb leszek. Valami csendesség van ma a világban, kenetteljes, mély komolyság és bibliai egyszerűség, s láthatom azt, amit köznapokon oly sokszor keresek és sohasem találok: az életet. Ma beszélhetek az embertársaimmal, s ha jó vagyok hozzájuk, talán meg is hallgatják bánatomat és örömömet, mert ma mindnyájan megváltoztunk. A hitetlenből hívő, a keményszívűből nyájas, az ostobából bölcs lett. A felszabadulás pillanatában fáradt izmaink kellemes bizsergése közt nézünk a titokzatos élet mélyére, s még a kiábrándult is megtanul könnyezni, még az élcelődő is költő lesz. A szobák illatos félhomályában roskadó gallyakkal áll a karácsonyfa, s ezüst tükörből nézdegéli magát titokzatosan suhogva, s ringatja kevély derekát, mint egy rátarti nő.
A vén tálak kikerülnek a záros fiókokból, s a hasas üvegek telhetetlen öble megtelik fekete-vörös és topáz-sárga borral. Este a kisgyerekek dobogó szívvel szorítják fülüket az ablakokhoz, s tisztán hallják a nagy, fehér angyalok szárnyának suhogását. Egy pillanat múlva előttük áll az égből hozott fa gyémántos csillámával, üveg-jégcsapjaival, színes gyertyáival, s az ártatlanok még látják a fenyőgallyakon a zúzmara ezüst porát, mely a sötét éjszakában reáhullongott.
Ó, ne higgyétek, hogy ezt a ragyogó örömet csak mi adtuk nekik! Állítsatok elénk ily fát, s sötét szemekkel állunk a sziporkázó fényáradatban, csalódottan, kiábrándultan és elfásulva! Mert a mi dióink régen megkoptak, s a mi aranyunk megfakult. A nagy bölcsesség és tudás minden aranylomra ráöntötte maró savát, s kielégítette kíváncsiságunkat, megtudtuk, hogy e káprázatos ragyogás merő hazugság, s a szén, a salak, a roncs a való. A gyermekek azonban még tudatlanok, legalább így nevezzük őket mi, tudók. Hisznek a fénynek, amely az égből jött. Mi már nem.
De gondoljuk csak el, mily harmónia, mily gondolat és érzelemegység kell ahhoz, hogy minden kétség megoldását oly röviden intézzük el, mint ők, s nyomban másképpen beszélünk. Mily tisztán áll előttük minden dolog, mily másvilági világításban! Mi rátaláltunk a fogalmakra, ismerjük a tárgyakat a legtávolabbi vonatkozásokban, talányokat fejtünk és könyveket írunk, de ők, igen, csak ők az igazi költők! Milyen hazug minden költemény, még a legőszintébb is, ahhoz mérve, amit egy gyermek érez. Minden dolog alatt csodát sejt. Reggel nézi, mint kel fel a nap misztikusan, rózsás arany párázatban, látja az égboltot, s azt hiszi, belől nem üres. Mondhatatlan érzelmekkel merül bele a körülötte levő világ szemléletébe, s szilárdítja az összekötő kapcsokat közte és maga közt, költeményeket alkot, de nem tudja leírni, sem kikiáltani, mert még nem beszél a mi nyelvünkön. Később, mikorra megtanul, nagyon is bölcs lesz ahhoz, hogy költő lehessen.
Ha sohasem éreztük a tudomány csődjét, ily napokon, mikor az egész emberiség összeforr, mint egy érző család, meg kell éreznünk, hogy a hideg kétszerkettő nem töltheti be életünket: az ember bölcseje és koporsója közti arasz egyenlőséggel és hipotézisekkel, tudományos találgatásokkal és sejtelmekkel szebbé nem tehető, ma válik előttünk bizonyossá. (…)
Ma újra hívő vagyok. Az éjszakában titkos suhogást hallok, s látom magam előtt a rongyos viskót, hol egy sugárzó arany csillag világol. Benn a barmok között fekszik az isteni fiú.
Az egész világon ünnep van ma. A kékes, éjszakai derengésben kigyúlnak a templom ablakai, s vörösen, sárgán sugárzanak ki a sötétbe. A szalmát elhintik a szobákban. Éjfélkor az oktalan barmok megszólalnak s az istállók homályos odvában jósolnak. A gerendákon surranva gördül el az égi követ arany szekere.
Ó, mennyi titok, mennyi szépség!
Boldog, aki hinni tud mindebben! És én hiszek, mert ma újra hívő lettem. Hívő vagyok. Hogy is ne hinnék neked, te hallgatag kedvesem, fehér arcú arám, ó, Költészet!
Bácskai Hírlap, 1904. december 23.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
