Viharosra sikeredett az amerikai elnök első európai útja. A transzatlanti egység hívei sok jót nem vártak tőle, ám a vizit a negatív előrejelzéseket is alulmúlta. Volt benne vagdalkozásba torkolló vita, lekezelés, lökdösődés, miközben elmaradtak a demokráciát, az emberi jogokat és a Nyugat ezért érzett felelősségvállalását felemlegető beszédek. Az átalakuló világ bizonytalansága közepette – Amerikával az élen – minden oldal a saját érdekeit védte. Egyszóval, az önmagát hozó Donald Trumpnak sikerült kijózanítania Európát. Még azt az Angela Merkelt is, aki egész életében a sarkok lecsiszolásán dolgozott. Az amerikai álomból ébredő német kancellár kiábrándultan jelentette ki, hogy véget értek azok az idők, amikor Európa és az Egyesült Államok teljes mértékben támaszkodhatott egymásra, és Európának kezébe kell vennie sorsát.
Merkel szavaiban persze benne van a kampány minden kényszere. A Trumpot negatív figuraként lefestő szociáldemokraták retorikájára reagálni kellett a kancellárnak is, az általa mondottakból azonban érződik, hogy a csalódottság és az eltökéltség messze nem kizárólag a választásoknak szól. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a kereszténydemokraták új realitásokkal szembesült vezérét már a szeptemberi megméretésnél jóval előbbre mutató, a magára maradt Európáért érzett felelősség terhe nyomja. A Washingtont sokkal inkább a Közel-Kelet és Ázsia felől érő kihívások, valamint Trump befelé fordulása ugyanis egyben azt is jelenti, hogy Európa feje fölül szép lassan eltűnnek az egyszerre kegyelmi állapotot jelentő és halálos elgyengülést hozó védőszárnyak. Mindez természetesen fájdalmasan zordabbá teszi a körülményeket, ám valójában csak köszönetet mondhatunk Trump önzéséért. Az ezzel előállt új helyzet rákényszeríti Európa vezető politikusait arra, amire nem nagyon akaródzott ráébredniük.
Ez a szembesülés érződik Merkel és Emmanuel Macron látványosan megnövekedett aktivitásán. Először is felgyorsult a párbeszéd az Európai Unió megújításáról, az európai biztonság, az önálló haderő kérdéseiről. Már csak azért is, mert a lecsúszó Franciaország az ambiciózus Macronnal ismét felzárkózna az unió mozdonya mellé, míg Berlin nagyon jól tudja, hogy csak addig ilyen erős, amíg ott van mögötte az Európai Unió. Merkelnek így nincs más választása, mint kapaszkodni az EU jelenlegi, országa számára komoly előnyökkel járó koncepciójába. Alternatíva ugyanis egyelőre nincs, pontosabban a jólétet megalapozó német export jelenlegi szinten tartása az EU-n kívüli piacokon a mostaninál sokkal nehezebb, és nagyobb energiákat követel. Az európai integráció megmentésével párhuzamosan azonban Berlinnek nyitnia kell új piacok, így Kína vagy Oroszország felé. S míg az első feladat az eddiginél több belátást követel a többi tagországgal szemben, addig a második új, az értékek túlhangsúlyozása után pragmatikusabb megközelítésre kényszerítheti Merkelt. Már csak azért is, mert Trump Amerikája nagy vonalakban Berlinre bízza ugyan Európa sorsát, ám továbbra sem szeretné, ha Németország túlerősödne. Az amerikai elnök Merkelt is felébresztő keménysége ennek a geopolitikai érdeknek szól, amellett hogy a Fehér Házat már nyomasztja a német autók egyre dinamikusabban fejlődő exportja. Közben az új német vezetésnek konszolidálnia kell a részben miatta is destabilizálódott Kelet-Európát, ennek érdekében pedig rendeznie a mára megromlott viszonyát Moszkvával. Nem lesz egyszerű, mert Vlagyimir Putyin érzi, hogy Trump durvasága szélesíti a mozgásterét, így csupán a párbeszéd kedvéért aligha rohan Merkelhez. Ugyanakkor pozitív jel, hogy az orosz elnököt az értelmes kompromisszum lehetősége még Macronhoz is elhajtja.
Azért örüljünk, mert az első döbbenetből ocsúdva kezd magához térni Európa, így drukkoljunk annak, hogy Trump ne akarja ismét szárnyai alá venni, Merkelt pedig ne nyugtassa meg a választási siker se.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.31.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
