Rutinos olvasó nem veti rá magát rögtön a könyv első lapjára. Először fülszövegben böngész, tartalomjegyzéket kukucskál, s ha van elő- és utószó, szívesen szembesül a szakíró véleményével, ami, ha színvonalas, ráállítja egy hullámhosszra, s ezáltal, még a könyv elolvasása előtt sűrítve, tételekben jutnak el a – valaha jámbornak nevezett – olvasóhoz a szerző üzenetei. Kenéz Ferenc verseskönyve* az utószó szerint: világítótorony és csapda. Szélfútta mező és kaszaverem.
Tudós Szakolczay Lajos (Azt tartja róla a fáma, mindent tud!) az esszének is beillő tanulmányában úgy veri le a cöveket, mint Ádám a Tragédiában, amikor tulajdonába veszi az Édenen kívüli földet. A következőket írja: Kenéz Ferenc: „abszolút költő”. Ő az, aki „megérzi a végtelen kozmikus sugárzását”. Benne van a verseiben „az igazmondó líra sarkköve: az egyenes beszéd”. Az XYZ kötete: „maga a csoda”.
És használ tudós Szakolczay egy, az irodalomtörténet-írásban, az irodalomkritikában szokatlan szakkifejezést: arkánum. Szótárak szerint a szó jelentése: titkos szer, csodagyógyszer. Mit tehet (írhat) ezek után egy szerény recenzens, ha a (faj)súlyos, a világ és a lét terheit hordozó, a világ vajúdását megismétlő (mímelő?) Kenéz-líra néhány aspektusát ki akarja emelni a válogatás alapján?
Föl kell váltani (Nem lecserélni!) a tanítómestert. Szakolczay helyett válasszuk Babits Mihályt. Azt írja a poeta doctus Az európai irodalom történetében (sajnos, ritkán emlegetjük!), hogy: „Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom…” Talán ezen a nyomon lehet elindulni. Talán Kenéz világlátásának, sajátos művészi attitűdjének lényegére itt, így bukkanhatunk rá. Van nyoma ennek az attitűdnek a magyar lírában. Nemcsak híres, hanem hírhedt volt egykoron Ady verssora: „Én voltam az Úr, a vers csak cifra szolga.” Vagy: „…mit érdekelne engem a költészet maga?” (József Attila) Más: „Jónás meg visszarúgott dupla talppal. / S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat: / a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.” (Babits Mihály)
Természetesen, távoli analógiák ezek, Kenéz Ferenc más korban, más malomkövekkel a nyakában izzadta ki azokat a magatartásformákat, amelyekkel a környező világához (világaihoz!) és az irodalomhoz, a költészethez viszonyult. Van egy olyan verse, 1971-ben írta, amelyet egykoron vitattak, amely egyesekben ellenérzést váltott ki: A szülőföld átrendezése. Kenéz lelkét ugyanaz a földrengés sújtotta, mint költőtársai lelkét. Hegysuvadásos világ volt az Erdélyben, s még az utórengések romboló hatásától sem szabadulhattak, szabadulhatnak ők, akárcsak a Babits által muszáj-Herkulesnek átgyúrt Jónás, akinek viszolygása, félelme, tömegundora ellenére kell vállalnia a prófétaságot, a hivatást. A szülőföld átrendezésében a bölcsőhely (Kenéz számára Nagyszalonta) másik arca meredezik föl; a csúnya, a ráncos, a kopott, az árva, amelyhez csak úgy lehet viszonyulni, ahogy Jónás a cethalhoz.
Visszarúgni dupla talppal. S még az ikerszöveg is megszületett: A szégyenvers. De hát nem ezt cselekedte Ady, amikor a magyar ugar verseit írta? Ez lenne a versválogatás megközelítésének egyik látószöge?
De zátonyra futunk, beszűkül a horizontunk, ha nem lépünk arra az ösvényre, amelyik Kenéz stílusmezején kanyarog. A közhelyek igazsága kívánkozik ide: minden költő azonos a stílusával. S ebben, mármint a stílusában egyéni ő, és utánozhatatlan. Két, egymásnak látszólag ellentmondó költői „beszély” folyik, csordogál, máskor hömpölyög a Kenéz-lírában. Egyik a lecsupaszított, a már-már kiábrándító, a dísztelen köznyelv. Úgy szólal meg a vers, mintha dézsára, cseberre, hordóra alkudozna az Érchegységből a kolozsvári hetipiacra leszekerező mócokkal. Tárgyias lírának nevezik a stiliszták. Ragadjunk ki ötletszerűen egy példát, egy lírai helyet, amiben, ráadásként, megtaláljuk annak a kilátástalan, sötét, szomorú kornak esszenciáját, amelyben Kenéz és sok millió sorstársa élni kényszerült: „Sort álltunk cukorért, csak egy kilót adtak. / Vettünk esszencet is a szaloncukornak. / Fél kiló cukorhoz kevertünk kis tejet…” (Lilike medika leveleiből, 126. old.) Itt jegyezzük meg, hogy nincs még egy erdélyi magyar költő, akinek versvilága olyan tökéletes és pontos képmása lenne az úgynevezett „román világnak”. Annak a világnak, amelyből Kenéz csak repatriálással tudott kilépni. (1989-ben költözött át Magyarországra.) Ebben utánozhatatlan. Ő a „román világ” légkörének, vegyi tulajdonságainak, látleleteinek legjobb radiológusa. Egy jelzővel meg kell toldani a „román világ” szószerkezetet: „bolsevista, román világ”. Mindenhol nyomort, szenvedést zúdított a népek nyakába a bolsevizmus, de a román kommunizmusnak a hasonszőrű világokhoz képest is voltak különleges, sajátos jegyei. Ezeknek a kitapintásában bizonyult Kenéz mágikus erejű költőnek. (Koncentráltan, már-már tézisekbe foglalva a Vendéglétra (2012) kötetében szembesülhet ezzel az olvasó.)
És van egy másik Kenéz, van egy elvont, egy absztrakt mezőkre kalauzoló költőzseni, aki a lét határmezsgyéin az érthetőség és az érthetetlenség kísérteteit rajzolja a kor falára. Könnyű erre is példát találni: „Lassan már megörökül a rét s az Eddigi Létezés Fája, s mindazok, akik társak vagy társak lehettek volna, most lassan, óvatosan nevük hallatára kikukkintanak s visszahúzódnak az idő rejtő ágai, lombjai közé, szájukban egy-egy szalmaszállal, szárnyaik között egy-egy kis földdarabbal…” (Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?, 47. old.) Mit lehet kezdeni a Létezés Fájával? Hol lombosodtak ki az idő rejtett ágai? Kik a társak? Kik lehettek volna társak? És a földdarab…?
Ne menjünk túl messzire. Végül is a szakirodalom apró ceruzarajza, tusrajza egy recenzió, természetéből eredendően egyszerűsít és csonkít. Jóvátételként szirmot, bibét, porzót kell keresni, egyszóval díszt, virágot. Sőt, balzsamot. Mert az kétségtelen, hogy Kenéz felsérti a kevésbé edzett olvasó pszichéjét. Férfias és kemény szókimondása, az igazság dobjának irgalmatlan püfölése próbára teszi a dobhártyánkat. Sziklaszirt ő jégzajlásban. Ritkán, nagyon ritkán el tud lágyulni. Elveiből nem enged, de A föl-földobott kő kísértete őt is megérinti, akárcsak Adyt. A nagy előd betyárkodása is akkor szelídült, amikor a drága szülőföld vonzását megérezte. Amikor Antaiosz rettenete beléje költözött. Ennek a kegyetlen próbatételnek, ennek a számvetésnek a foglalata Kenéz Ferenc kétségtelenül legnagyobb, legszebb, ikonikus verse. Szép és szívszorító. Szakolczay is idézi az utószóban:
Gyönyörűen tudnánk élni mi is idefenn, idefenn, idefenn, csak ezt a nyavalyás, egymaréknyi földet ne szorítanánk úgy a tenyerünkben, ezt a lenti, igazi földet ne szorítaná úgy a tenyerünk, míg ujjaink között kiserken a fű… (Torony gombján zöld fű) S hogy ne tátongjon szakadék a szülőföld szerelmesei és a repatriálást, a távolságot választó és vállaló költők között, álljon itt a jelenkor legerdélyibb költőjének két sora: Láttam a földet. E füstölgő göröngy kezemben az. Néhány milliónyi szív dobog rajta. – (Farkas Árpád: Itthoni Hamlet) Nincs különbség. Mindketten ugyanazt a rögöt tartják a kezükben. A forma változik. A szómágia fölcsap, mint a tűzvulkán a nap felületén. De a föld, a szülőföld marad. Otthoniaknak és eltávozottaknak azonos tabernákulum a rög.
Hegedűs Imre János
* Kenéz Ferenc: A visszaírt betű. Válogatott versek (1972–2018), Magyar Napló, Fókusz Egyesület, Budapest, 2020
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
