Szent István napjából és az államalapítás ünnepéből tényleg csak dühöngő őrültek és közveszélyes idióták próbálhatnak valamiféle európai közösségi fesztivált szervezni.
Mikor e sorokat írom, még augusztus 20-a előtt vagyunk, s nem tudható, milyen ünnepi műsorral rukkol elő korunk Orseolo Péterének kormánya. Ámbár a ráaggatott szlogenből nagyjából sejthető. „A nemzet ünnepe – Ezer éve együtt Európában”. Avagy: merjünk kicsik és hülyék lenni! Ha Magyar Péternek sikerült, hipnotizált alattvalóinak is menni fog. Sőt már megy. Az előzetes hírek szerint mindössze tízperces lesz a tűzijáték, mert ennyi elég a sok sudribunkónak. (Spórolni kell, hogy jusson pénz még több germán szélkerékre, rezsicsökkentést fölváltó „okos villanyórára”, meg a kondukátornak további öt-hat udvari videósra – az eddigi tíz vagy mennyi mellé. Hogy „kormányzás” címén végre minden szögből tudják őt venni nulla-huszonnégyben.) A tízperces pufogtatás után pedig lesz fényjáték meg diszkó a Parlament előtt. Hadd örüljön Szent István. És hátha egy április 12-ízű tiszás nosztalgiabulival megállítható a szekta népszerűségvesztése.
Amúgy melyik volt az a lakájlelkű, címeres hatökör, aki ezt az európaizó szlogent kitalálta? Államalapítási ünnepünkbe ugyan miért kell beletuszkolni Európát? Mi közük hozzá? Persze ha jobban belegondolunk, közük az éppenséggel van hozzá, csak nem építő jelleggel. Hiszen ha rajtuk múlik, ma nemhogy államunk nincs, de mi sem vagyunk. Vagy ha mégis, hát csak így, szétszedve, földarabolva. A pozsonyi csatától az 1947-es párizsi rablóbékéig ívelő bő évezredben kevés olyan időszak volt, amikor békén hagytak minket. Ezért kellene állva vastapsolnunk nekik? Mint ahogy most is csak azért fejezték be az ütlegelésünket (gyanítom, csupán átmenetileg), mert saját bábkormányukat ültették a nyakunkba. Jelenleg inkább a pénzszivattyúkkal matatnak.
Szóval mit adott nekünk Európa, hogy augusztus 20-án a kontinenst – és nem dicső eleinket – ünnepelteti velünk a kormányfő? Lássuk csak! A teljesség igénye nélküli, vázlatos fölsorolás következik. A 907-es pozsonyi csatát már említettem, amikor Gyermek Lajos keleti frank király vezetésével ránk rontott az akkori egyesült Európa, hogy arrébb rakja innen ezt a nem túl engedelmes hun–avar–magyar népséget. Csak hát belénk tört a fogsoruk. 1030-ban II. Konrád német császár küldött sereget Szent István eltiprására – végül kiéheztetett csapatainak maradékát Bécsig kergettük. Tizennégy évre rá III. Henrik német császár támadt ránk, hogy az aktuális német bábot, az egyszer már elűzött Orseolo Pétert újra ránk sózza. Majd 1051-ben és 1052-ben is próbálkozott, de előbb a Vértesnél, majd Pozsonynál az orrára koppintottunk. IV. Henrik is tipródott itt egy sort 1074-ben, eredménytelenül. Később jöttek a Habsburgok. A mohácsi katasztrófa után I. Ferdinánd többször Magyarországra támadt, hogy megszerezze a trónt. Akkor szakadtunk három részre. Az 1600-as években sorozatosan dúlták végig földjeinket a császári seregek Giorgio Basta és egyéb hentes-mészárosok vezérletével. Majd a török kiűzésének ürügyén sem a demokráciát, a jogállamiságot meg a fékeket-ellensúlyokat hozták el kedves mindnyájunknak, csupán egy új típusú megszállást, módszeresebb kifosztási technikákkal. Hogy ez mennyire ínyünkre volt, azt a Rákóczi-, majd az 1848–49-es szabadságharc mutatja. Végül az ezeréves, csodálatos „barátságunk” parfétortájára 1920-ban Trianonban, illetve 1947-ben Párizsban tette föl a koktélcseresznyét a mi drága Európánk. Ám e kettő között még jutott idejük egy rövid német megszállásra és több mint félmillió magyar honfitársunk elgázosítására.
Ezer éve együtt Európában, mi? Azt a félkegyelmű tiszást, aki ezt a szlogent kitalálta, arra ítélném, hogy egy személyben újra és újra végigélje mindazt a borzalmat, halált és máig tartó szenvedést, amit az ő Európája okozott és okoz máig nekünk.
Az iménti fölsorolást, a történelmi tények ismeretét szokták „sérelmi politizálásnak” nevezni. Ami persze bizonyos szemszögből igaz: sok a mi sérelmünk, olykor azt se tudjuk, hol kezdjük a listát. Ám el lehetne kerülni, hogy belekezdjünk: például ne tessék velünk fölmosni a padlót. Nem kellene folyton megalázni minket, nem kellene ünnepeltetni velünk a soros megszállóinkat, ilyesmi. Ahogyan nem lett nemzeti ünnep augusztus 29-ből (igaz, a török nem is várta el, hogy ünnepeljük Mohács évfordulóit), vagy ahogyan a magyarok zöme köpött április 4-re, úgy az uniós csatlakozásunk napja sem lesz soha ünnepnap. Szent István napjából és az államalapítás ünnepéből pedig tényleg csak dühöngő őrültek és közveszélyes idióták próbálhatnak valamiféle európai közösségi fesztivált szervezni. Ám hiába próbálkoznak, az oktrojált ünnepek sorsa végül mindig ugyanaz, mint az oktrojált bábkormányoké.
Pilhál Tamás – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
