„Nekem bűnöm? Ugyan már!” – halljuk sokszor és sokfelé. Pedig ha valaki a mai vasárnapi evangéliumot elolvasná! Igen, bizonyos, hogy a mai ember – tisztelet a kivételnek – olyan, mint egy gyufával önfeledten játszadozó kisgyermek. Ha lángra kap a ruhája, sír. Nem tudja, mi történt és főleg – miért. Csakhogy mi állítólag már felnőttek vagyunk, akik ebből következően tudjuk, hogy minek mi a következménye. De – tudjuk?
Igen, korunk legnagyobb tragédiája a bűntudat kiveszése, vagy akár a betegség nem betegségnek tekintése. Erről szól nem mellesleg a mai (vízkereszt ünnepe utáni harmadik vasárnapi) evangélium, amely elbeszéli a kafarnaumi százados történetét (Mt 8, 6-8).:
„Mikor pedig ment Kafarnaumba, egy százados járula hozzá, kérvén őt: és mondván: »Uram! szolgám inaszakadtan fekszik házamban, és kegyetlenül gyötrődik. Mondá neki Jézus. Megyek és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, mondá: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj , hanem csak egy szóval mondjad, és meggyógyul az én szolgám.”
Mi ebből a rettentő tanulság minden korra, de a maira különösképpen is? A százados nem verte a melléét. Nem mondta, hogy neki alanyi jogon jár a gyógyítás. Jóbi alázattal, megadással viselte sorsát. Nem zúgolódott, nem jajveszékelt. Az Úr Jézus szavával élt. „Legyen meg a Te akaratod.” A tied, ne az enyém. Illetve az enyém csak – és csak is – akkor, ha Te is akaratod.
Milyen jó lenne, ha életünkben sem lenne ez másképpen. Ha felismernénk, hogy igenis mindnyájan bűnösök vagyunk. Hiszen mi is a bűn lényege? Isten akaratának elutasítása, törvényeinek (csak egynek is!) elvetése. Egyikünk sem verheti hát a mellét, hogy igen, én pedig tényleg kivétel vagyok, nekem nincsen bűnöm. Hányszor, de hányszor találkozunk mégis emberekkel, akik örökké azon keseregnek, hogy miért veri őket oly súlyos csapásokkal az Isten, hiszen ők „olyan jók”.
Nagyböjt közeledvén, álljon itt az alábbi prédikáció (Vass Alberik bencés atyától) – ami ugyan nem mai, de aktuálisabb talán, mint volt születésekor:
„Élénken emlékezetemben van a kérés, melyet egy jólelkű levente intézett társához, aki a kötelező gyónások alkalmával, de máskor nem akart meggyónni. „Miért nem gyónsz?” – kérdezte tőle. Hány ifjúnak lehetne feltenni manapság is e kérdést. Hány levente van, aki nem akar gyónni. Ha gyónik is, nem lélekből, nem a gyónás szükségességének érzéséből, nem a bűntől való szabadulás s a megsértett Isten kiengesztelése utáni vágyakozásból, nem őszinte bánatból és magábaszállásból, hanem tisztán a parancs s a büntetés miatt való félelemből megy gyónni.
„Miért nem gyónsz?”– vetem fel én is a mai prédikációm keretén belül a kérdést. S már hallom is az ezer és ezerféle választ.
1. „Nincs bűnöm!” – Ezt egy ember mondhatta csak magárólé: az Istenanya! Más ember szájából e kijelentés katasztrofális vakmerőséget jelent. Az Isten anyján kívül minden embernek, még a legszentebbnek is, van bűne. A szent is hétszer botlik napjában! Mit mondjunk akkor a nem szentekről, amilyenek mi is vagyunk?! Gyóntak, mert érezték bűnösségüket, a szentek is. Hogy csak egy-kettőt mondjak, gyónt Gonzága Szent Alajos, Szalézi Szent Ferenc, V. Szent Pius pápa, Lisieuxi Szent Teréz, Don Bosco Szent János! S mi jobbaknak merjük magunkat tartani ezeknél a szenteknél? Ha ők gyóntak, nekünk biztos kell gyónnunk, mert ezerszer rosszabbak vagyunk őnáluk!
2. „A pap is éppen olyan bűnös, mint más ember!” – Ez igaz lehet, avagy talán még nagyobb is. Gyónik is ezért minden egyes pap. Sőt! Gyónnak ezért még a püspökök és a pápák is. Bűnös voltuk azonban nem ok arra, hogy mi ne gyónjunk. A mi bűneinkért ugyanis nem a pap felel, hanem mi. S ha mi bűnbánatot tartunk, megint nem a pap nyer Istentől jutalmat, hanem mi. Ha az a pap bűnös, majd leszámol az isten előtt a maga bűnéről. Nekünk egyre legyen gondunk, arra, hogy nekünk ne legyen nehéz leszámolnunk! Más bűne nem igazolja a mi bűneinket. – Azután mégiscsak van különbség a pap és más bűnös ember között. Ha csak bűnös ember lenne az a pap, én is azt mondom: ne gyónj neki! Ahogyan egy bűnös földművesnek vagy váltókezelőnek nem gyónunk, ugyanúgy nem lenne okos dolog egy papnak sem gyónni, ha az csak bűnös ember lenne. A pap azonban nemcsak ez. A pap Isten megbizottja és küldöttje a bűnök megbocsátására még akkor is, ha bűnös ember. A papnak Istentől kapott tekintélye és hatalma van a bűnök feloldozására. És ez a fontos. Mert ha feloldoz, megszabadultam bűneimtől. Annyi, mintha az isten maga oldozott volna fel. Ez pedig nagy dolog! – A bocsánat megnyerése végett nem is fontos, hogy az a pap bűnös-e vagy sem. Úgyszintén megszentelődésünk szempontjából sem. Mert amint a mag, melyet piszkos kézzel vet el valaki, kikel és meghozza gyümölcsét, ugyanúgy kifejti hatását az a feloldozás is, melyet bűnös kezű pap ad nekünk. – Okos gondolkozású ember, mikor egészsége helyreállításáról van szó, nem válogat egészséges és nem egészséges orvos között. Egy a fontos neki, az, hogy meggyógyítsák. Miért vagyunk ennyire válogatósak a papokkal szemben lelkünk egészsége helyreállításakor? Nem az a fontos, hogy tiszta lelkű pap oldoz-e fel bennünket, hanem az, hogy fel legyünk oldozva. – Talán jobb is, ha a papok is bűnösek. Mert érzik a maguk bűnös voltát, könnyebben meg tudják érteni bűnös gyónóikat is.
3. „A papnak semmi köze bűneimhez, mert azokkal nem őt, hanem az Istent bántottam meg!” – Hogy bűneiddel nem a papot, hanem az Istent bántottad meg, ez nagyon is igaz. De nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy e miatt a papnak nincsen köze hozzájuk. Bármilyen szempontból valóban nincs köze, de megbocsátás szempontjából igenis van. Mert Krisztus Urunk azt mondotta: akiknek megbocsátják bűneiket, meg vannak bocsátva, s akiknek fenntartják, fenn vannak tartva. A bűn Isten megbántása. Ezért csak Ő mondhatja meg, hogy milyen feltétel alatt hajlandó őket megbocsátani. Ő pedig azt mondotta: e feltétel bevallani őket gyónás keretében a papoknak. Igy tulajdonképen magának az Istennek gyónunk még akkor is, ha pap ül is a gyóntatószékben. Ezért kezdjük a gyónási imádságot is így: Gyónom a mindenható Istennek…!
4. „Mit gondol a pap magában, ha bűneimet hallja?” – Semmit, ami rád nézve bántó vagy kellemetlen lenne. Legfeljebb épül lelked alázatosságán s az ebben megnyilatkozó lelki nagyságodon. A pap akkor lepődik meg, ha valaki ezzel állít be a gyóntatószékbe: Nincs bűnöm! Angyaloknak ugyanis nincs szükségük gyónásra. A gyóntatószékbe bűnös emberek szoktak jönni. A pap is ilyeneket vár. Ha pedig ilyeneket vár, nem lepődik meg azon, ha valóban ilyenek is jönnek!
Egy férfiról olvastam, hogy semmiképen sem akart meggyónni. Lelkiismerete azonban nem hagyta nyugodni., Valahogyan meg akarta nyugtatni. Egy pappal kezdett vitatkozni s mindenképen azt akarta kimagyarázni, hogy a gyónás felesleges. A pap azonban átlátta, miről van szó. Ezért azt mondotta: szívesen elbeszélget vele a gyónás elleni nehézségeiről, előbb azonban gyónjon meg. A férfi nagynehezen ráállott, meggyónt. Mikor meggyónt, azt kérdezte tőle a pap: Még mindig van nehézsége a gyónással? – Most már nincs! – felelte a férfi. Így vagyunk m i emberek. Egy igazi nehézségünk van csak a gyónással kapcsolatban: szégyeljük bevallani bűneinket. Ne az legyen tehát a gondunk, hogy mindenféle kifogással a gyónás ellen hadakozzunk, hanem az, hogy igazi töredelmes lélekre szert tegyünk s legyen erőnk odatérdelni a gyóntatószékbe, hogy isten helyettesének, a papnak bevalljuk bűneinket!”
(Szebb jövő. Az Actio Catholica Központ megbízásából összeállította: Kenyeres Lajos hittanár. Budapest, 1942. Korda Rt. Nihil obstat. Dr. Stephanus Kosztolányi censor dioecesanus. Nr. 2582/1942. Imprimatur. Strigonii, die 15. Aprilis 1942. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. 131-133. old.)
Pezenhoffer Antal hitoktató atya írta egykor, hogy 1919-ben (egy autószerelő iskolában működött akkor) egy diákja tanóra után négyszemközt mondta csak meg neki, hogy volt hétvégén templomban, de a tanórán, amikor Pezenhoffer rákérdezett, nem merte megmondani, mert látta, hogy senki más nem jelentkezik, és nem akart egyedüliként jelentkezni. Volt aztán egy másik diákja, akivel tartotta a kapcsolatot, ludovikás lett, és éjjel mert csak a kápolnába menni, mert annyira szégyellte, hogy csupán ő vallásos a közegben. És ahogy éjjel beoson a kápolnába a sötétben, nekiütközik egy társának, aki épp kioson a kápolnából. Mert ő is titokban tartotta, és ebből következően egymásról sem tudtak. És mindez még mindig nem 1945 utáni állapot, hanem 1930-as évekbeli! No de mi a helyzet akkor – ma?
Odáig jutott az ember, hogy ha bűntudata van, csak amiatt, hogy (legalábbis papíron) keresztény? Pedig csak annyit kellene mondania – de azt viszont halálosan komolyan! –, amennyit kétezer éve a kafarnaumi százados Jézusnak.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
