Nekünk, íróknak, az a dolgunk, hogy írjunk, és többet ugorjunk meg magasságban, mint az elődeink. Valójában nem a mi dolgunk lenne a még teljesebb áthatolás elérése, hanem a világban bátrabban és érvényesebben mozogni tudó könyvkiadóknak, kiadói vállalkozásoknak, könyves managementeknek vagy csoportosulásoknak. Hiába a teljesítmény, a lefordított könyv, ha nincs a nagy piacokra bevezetve – fogalmaz Zalán Tibor.
Zalán Tibor a Balassi-karddal a 27. kardceremónián – magyarnemzet/Teknős Miklós
Az ötvenedik Balassi Bálint-emlékkardot vehette át Zalán Tibor költő az idei Bálint-napon Budapesten. Őt kérdezte a Gondola.
– Mester, noha Balassi több mint négy évszázada „angyalok kürtszaván az Úr táborába megtért”, a kortárs poéták is írnak róla, illetve egyenesen hozzá verseket, miként ezt Ön is tette. Mitől eleven ma is az európai költőóriás?
– Balassi sok szempontból lehet fontos egy mai olvasónak, vagy éppen az alkotó embernek. Egyrészt olyan helyzetben volt, amilyenben kevesen lehettek: remek költő volt, és vitézlő végvári katona. Ma már az ilyen fogalmakat, vitézlő, vitéz, hős stb. gyanakvással szemléljük (persze, már aki…), leginkább, mert nekünk meglehetősen kutyaszaros helyzetekben kell hadakoznunk, és még csak a vérünket sem tudjuk feláldozni nagy dolgok vagy eszmék, elvek vagy a haza érdekében vagy védelmében, mert nincsenek nagy dolgok; és elmerültek a szép nagy eszmék, az elvek a megélhetőség szintjén működnek, és olykor-olykor a hazaszeretet vagy a haza érdekvédelme fogalmakra is a gyanú árnyéka esik. Ma ki akarunk lépni mindenáron a nagyvilágba, mi a ma magyar költői, és átkozzuk a nyelvet, amely ebben bennünket (állítólag) megakadályoz. Balassi épp ezt a nyelvet akarta belegyömöszölni a költészetbe, amitől mi megszabadulni akarunk, jelesen, ő volt az első jelentősebb magyar nyelven író költőnk. Neki sikerült befelé, ami nekünk nem sikerült manapság kifelé. És hihetetlenül friss volt a nyelve, éltek a formai megoldásai, strófaszerkezetet alakított ki magának, amely máig mozgalmas és használható, természet, szerelem, vitézség és bujdosás egyként használható témái és költői haszonnal megragadott élményei lehettek. Ma is elevenebb, a költészeti frissességét tekintve, mint sok kortársunk, ki vigyázó szemét a világ- és hazai trendekre függesztve csüggeszti el az olvasóit jeles és igyekvően sokatmondó utánzataival.
– „A költészet összehozza az embereket” – jegyezte be a Balassi-kard emlékkönyvébe Shawn Kobb, a budapesti Amerikai Nagykövetség kulturális attaséja, aki magyarul köszöntötte a közönséget az idei, 27. kardceremónián. Hogyan érhető el, hogy irodalmunk értéke a XXI. században is még teljesebben áthatoljon a nyelvi, földrajzi határokon?
– Valahogy az előző gondolatmentemet folytatja Ön most – más aspektusból. Irodalmunk értéke valójában független mindenféle áthatolástól. Nekünk, íróknak, az a dolgunk, hogy írjunk, és többet ugorjunk meg magasságban, mint az elődeink. Valójában nem a mi dolgunk lenne a még teljesebb áthatolás elérése, hanem a világban bátrabban és érvényesebben mozogni tudó könyvkiadóknak, kiadói vállalkozásoknak, könyves managementeknek vagy csoportosulásoknak. Hiába a teljesítmény, a lefordított könyv, ha nincs a nagy piacokra bevezetve – nem lesz rájuk kereslet, nem lesz megismerés. Néhány írónk nemzetközi mezőnyben is jegyzett, megérdemelten, Kertész még Nobel-díjat is kapott, aminek egyként örülnünk kell. De vajon ismernék-e őket, vagy jelölést szerezhetnének-e, ha nem lenne a hátuk mögött több nagy kiadó, amelyek a világ könyvkiadását, de legyünk pontosabbak, irodalmi áramlatait is meghatározni képesek. Sztárokat csinálnak, avagy, az irodalmi sztárokat ők csinálják meg, és nem csak feltétlenül esztétikai elkötelezettség vagy anyagi haszon reményében. Ezt nem fogom tovább ragozni. Manapság látok elmozdulást – kimozdulást – ebből a kiszolgáltatott, néhány írónknak azonban így privilegizált helyzetet biztosító, állapotból, mert helyzetnek azért ne nevezzük, van remény, talán, amíg. Nem tudom, hogy meddig. Ne kiabáljuk el!
– A kardceremónián az Ön versét egy tehetséges diák szavalta el, nagy tapsot aratva. Milyen fortélyok kínálkoznak ahhoz, hogy irodalmi – akár kortárs, akár régebbi – kincseink élményt adjanak a magyar fiataloknak, azaz a celeb világban a szépség (is) érvényesüljön?
– Szándékolt ellentmondást vélek a kérdésében, rögtön ki is védem az oldalvágást, hogy a kardos ember terminológiáját használjam. A celeb-világban nem fog a szépség soha érvényesülni, ha a szépségen értéket értünk. De ott nem is kell. Abban másfajta érvényesülések kereshetőek vissza, amivel én nem tudok, és nem is akarok foglalkozni. Fontosabb, hogy a fiatalokról általában beszéljünk, és ne a pénz és ravasz manipulátaik világába rakjuk be őket. Bár már elszakadtam ettől a korosztálytól – ifjúságon én elsősorban a tizennégy és harminc közöttieket értem, akik még fogékonyak és érzékenyek mind az esztétikai szépre, nevezzük ezt leegyszerűsítve művészetnek, mind a minőségi életvitelre –, úgy vélem, nem kell vészharangokat kongatnunk, nincs akkor baj velük, mint általában szokás hirdetni. A magam példájából kiindulva, én sem tizenévesen szerettem meg Beethovent vagy Stravinskyt, annál inkább rajongtam a Beatlesért vagy a Metro zenekarért. A szüleink korosztálya meg volt rökönyödve ezen, ha már könnyűzene, miért nem Aradszky László vagy Záray Márta. Mert ők őket szerették. A mostani korosztályok sem a Pink Floydot vagy a Santanát, de még nem is a Nirvánát vagy a Dors-ot szeretik, mint mi, hanem az újakat és a másokat. Lelkük rajta, igazuk van, lelkünk rajta, hogy ezt toleráljuk és elfogadjuk, sőt, meg is értsük. Egy korosztályi réteg a neki szóló zenékben, tágabbam, megszólalási vagy megvalósulási formákban találja fel a maga kultúráját. És csak később csatlakozik be ízlésével és tapasztalataival a közös kultúrkincsbe. Ennél a pontnál kell nagyon odafigyelnünk, itt kell kellő türelmet és empátiát gyakorolnunk, hiszen a belépés azzal jár, hogy abból a kultúrából, ahonnan érkezik, magával is hozza az értéknek vélt mozzanatokat, jelenségeket. Tekintsük ezt feltétlenül a gazdagodás lehetőségének, ne pedig merényletnek a meglévővel szemben. Tanárként azt vallottam, ha egy diák nem figyel az órámon, az az én hibám, mert nem tudom lekötni a figyelmét azzal, amit és ahogyan mondok. Ez lehet az irodalomra, művészetekre, azok befogadására vonatkoztatható metafora. Ha a változó – és változtatható – ízlésű fiatalokat meg tudjuk szólítani, azon a nyelven tudunk hozzájuk szólni, amelyet értenek és elfogadnak, akkor előbb érdeklődésük, utóbb igényük támad a magasabb kultúra fogyasztására. Lássa, itt rögtön ki kell javítanom magamat! Mi az, hogy magas kultúra? És mi az, hogy mélykultúra? Adjunk, kínáljuk, amink van, ne nevezzük a magunkét többnek vagy jobbnak, mint az övékét, akik másba kapaszkodnak és akik mást készülnek elengedni a kedvünkért, ne provokáljuk a találkozást, de magunk induljunk a lehetséges egymásra találás felé!
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
