Sok mindent örököltem szüleimtől. Édesanyámtól és édesapámtól még anyajegyeket is. (De az apai részről rám hagyottak vajon nem apajegyek-e?) Kedves bőrgyógyász-doktornő ismerősöm felhívta figyelmemet arra, hogy évente menjek el legalább egyszer ellenőriztessem ezeket, mert a napsütés veszélyes lehet számomra az anyajegyek miatt. Különben sem viselhetek egész nyáron maszkot, nem kapálhatom a húsz fészek pityókámat a kertben talpig beöltözve, és nem napozhatok állandóan az árnyékban.
Így hát elmentem a szokásos vizsgálatra, a poliklinikára (járóbeteg-gondozóba), a bőrgyógyászatra. Ennek régen az volt a neve, hogy bőr- és nemibetegosztály. Mit keresek ott? – kérdezte egy éppen arra járó ismerős, akinek az arcomra mutatva mondtam, hogy valami bőrgyógyászati vizsgálatra jöttem. Aztán később visszahallottam, hogy biztosan szégyelltem megmondani az igazat, hogy néminemű (vagy néminemi?) egyéb problémám lehet, nem bőrgyógyászati, mert az arcomon nem látott semmit, különben nincs is bőr rajta (pedig mások szerint még túl vastag is).
A kabinetben a doktor úr (az orvosnő ismerős éppen szabadságon volt) felfedezett egy veszélyes szemölcsöt az orromon, amit – azt mondta – le kell vágni. El is küldött egy plasztikai sebészhez. A plasztikai sebész amolyan bőrdíszműves, aki arcon végzett műtétekkel, szem alatti táskákkal, ráncfelvarrással, női mellek megreformálásával is foglalkozik. Arra gondoltam, hogy egy füst (vagy kés) alatt, tehát a szemölcs eltávolításával együtt, a homlokomon levő ráncokat is kisimíttatom, és a táskákat is eltávolíttathatom a szemeim alól, mert azok sajnos már nem retikül méretűek. A melleimmel nincs baj, különben is, ha még nőnek, akkor legfeljebb melltartót veszek magamnak. Mindezt megtárgyaltam a plasztikai sebész orvossal, de bánatomra azt mondta, hogy az orromon levő dudoron kívül egyébbel nem akar foglalkozni. Azokkal menjek el egy magánklinikára, ahol jó pénzért bármit átszabnak. Gondolom, hogy ilyesmikkel leginkább nők foglalkoznak, de én nem akarok nemváltó műtétet végeztetni, hogy az orvosok ne csodálkozzanak azon, ha férfi létemre ránc és egyéb felvarrásokat szeretnék végeztetni magamon.
A plasztikai sebész végül is beutalt augusztus 29-ére, egy napra a sebészetre és megmondta, hogy vigyek pizsamát és házipapucsot is, amit nem nagyon értettem. (Egy napért minek a nagy felhajtás?) Megjelentem a kórháznál az adott napon, pontban reggel hétkor, és mondtam a kapusnak, miről van szó. Felmutatott a kórházépületre és mondta, menjek a második emeletre, ott a sebészet. Mentem is, de jobbra azt írta Sürgősség, aztán az épület végén láttam egy vasszerkezetet lépcsőkkel. (Később kiderült, hogy az a vészkijárat). Fel is mentem, aztán be egy nyitott ajtón. Jött egy kedves nővér, aki azt mondta kedvetlenül, hogy ott tilos bejönni. (Különben az ortopédiára tévedtem be). De hát nyitva van az ajtó – érveltem. Igen, mert meleg van, válaszolta. Húzzak műanyag papucsot, és húzzak egy emelettel fennebb – utasított. Némi gondjaim akadtak a papucskákkal, mert mind egyformák voltak, és mind kékek. Én eddig még soha nem viseltem kék színű lábbelit, és bár kettőnként voltak, nem tudtam eldönteni, hogy melyik a jobbos, melyik a balos.
Végül találomra felhúztam a papucskákat és felmentem egy emelettel fennebb a sebészetre, ahol egy várószerűségben leültem és vártam, és vártam. A beutaltak, reggelit is kaptak, de nekem megmondta a doktor úr, hogy otthon reggelizhetek nyugodtan. Különben sem irigyeltem a betegeket a kapott reggeli miatt. Szerencsére vittem magammal egy nyolcszáz oldalas könyvet (az Armageddon címűt) és olvasgattam. Egy idő után már attól féltem, hogy befejezem és nem lesz mit olvassak.
Végül is jött egy kedves nővér és mondta, hogy menjek vele. Ha egy hölgy hívja az embert, hát hogyne menne. Bevitt egy kórterembe, és mondta, hogy vetkőzzek le. Hogyhogy vetkőzzek le? – kérdeztem. Csak így, ingyen? Láttam én már olyant, hogy a sztriptíztáncos Chippendale-fiúk levetkőztek, de azért pénzt kaptak. És a gatyájukba is dugtak némi pénzt. Mondom a nővérkének, hogy végén még le is fektetnek, de megnyugtatott, hogy arra nem kerül sor. A kórteremben még ketten voltak. Az egyik egy bitai atyafi, akit megrúgott egy tehén, elmesélte nekem, hogy a ló nem veszélyes, mert az kiszámítható: elől harap, hátul rúg. De a tehén, az alattomos és veszélyes, oldalra is rúg, és neki lerúgta a veséjét. Azóta a piacon levő pléhtehenet is messzire elkerülöm, inkább az asszonyt küldöm el tejért.
Az atyafival sorra vettük a bitai, rétyi, komollói, cofalvi, barátosi, kovásznai ismerősöket, a Réty élén domborító Dombora Lehel és a barátosi Tánczos(lábú) Szabolcs polgármestereket. Aztán egy idő után jött egy másik hölgy is egy éjjeliszekrény-szerűséggel, amiből drótok lógtak ki és bemutatkozott mondván, hogy EKG, és utasított, feküdjek le, mert a szívemet akarja ellenőrizni. Mondtam, én K. J. volnék, és bár még azt is mondják sokan, hogy szívtelen vagyok, nekem igenis van szívem, és mindent tudok a szegényről, ami egy nap alatt 78 ezret üt (ha csak a felét ütné, már lehetne is hívni a papot) és 1700-at félre ver, mint tűz esetén a harangot verték volt régebb. Aztán mégis elkészítette az EKG-t. Kérdeztem, hogy van-e infarktusom, mire azt mondta, hogy ha az lenne, akkor azt biztosan érezném. Viszont azt is tudomásomra hozta, hogy magas a vérnyomásom. Nem baj – nyugtattam meg – mert viszont a vérsüllyedésem az alacsony. Mehet műteni – adta meg az engedélyt. Nem értettem pontosan, hogy most már vajon engem műtenek vagy én mehetek műteni valakit. Az az igazság, hogy odahaza még a tyúkot is a felségem szokta megműteni, illetve feldarabolni, mert én a késsel elég ügyetlenül bánok, úgyhogy nem vállalkoznék itt sem műtétet végezni. Végül megnyugtatott, hogy én kerülök kés alá, nem más az én bicskám alá.
Aztán nemsokára jött egy harmadik nővérke, és azt mondta, kövessem. És mentünk egy emelettel lennebb. A kedves hölgy sorra vette velem a műtőket. Egyikben takarítottak, a másik foglalt volt – végül is egy negyedikbe vitt be, egy nőgyógyászati műtőbe, és ott rögtön le is lefektetett. Megkérdeztem, hogy akkor most ahová a lábat kellene tenni, én a karomat tegyem-e vajon? Azt mondta nem, hanem a lábaimat, és majd jön egy másik nővérke aki megborotvál. Hogyhogy megborotvál?!, kérdeztem, hisz én a reggel már megborotválkoztam. Ekkor döbbentem rá, hogy itt esetleg kasztrálni akarnak! Tiltakozni kezdtem, és felugrottam, mint akit darázs csípett meg. A közelben ülő négy bevetésre váró asszisztensnő, nővérke ekkor már egymás hasát fogta a nevetéstől. (Különben a szobatársak is rögtön tudomást szereztek az esetről.) Később kiderült, hogy valaki másból akartak szövetmintát venni.
Minden jó, ha jó a vége, elvittek egy másik műtőbe, ahol ismét lefektettek (nem semmi, egy nap háromszor!). Mondta a doktor úr, látom-e ott jobb felől azt a számítógép-képernyőt. Mondtam, igen. No, akkor nézzem és hunyjam be a szemem – utasított. Némi fájdalomcsillapítót adok – mondta –, ami fájni fog egy kicsit, de ne ugráljak, mert átszúrhatja az orrom. Már járt így valakivel. Rám tettek egy szemfedőt, biztosan azért, hogy ne lássam, mi történik és nehogy a vér láttán elájuljak. (Vagy csak azért, hogy szokjam a szemfedőt?) Megkérdezte, hogy az egytől tízig skálán mekkora a fájdalmam. Mondtam, hogy négyes.
Egyszer mikor becsíptettem az ujjam egy tanksapka-lappanccsal, akkor is a fájdalomcsillapítási injekciók fájtak legjobban, a fájdalom legalább tizenegyes volt, azután a hat öltés már semmiségnek tűnt. De az egy másik kórházi kaland volt, amikor nem a saját autómat akartam megtankolni, és úgy rácsaptam jobb kezem mutatóujjára a lappancsot, hogy azt hittem, a begye ott maradt. A benzinkútnál, akik voltak, rosszul is lettek a vér láttán. Szerencsére csont nem törött, de megmondták, hogy össze kell varrni. Ha nem akarom, adjam írásban. Végül hat öltéssel rendbe tették az ujjamat, és rendesen tudok vele mutogatni. (De fenyegetőzni vele nem, nehogy elrepüljön.)
De térjünk vissza másik műtétre, a szemölcseltávolításra. A doktor úr elvégezte a műtétet, és ragasztott egy nagy fehér flastromot az orromra. Kértem, hogy adjon egy igazolást arról, hogy nem voltam berúgva és nem estem orra, de azt válaszolta, hogy nem adhat, különben is, aki alkoholos befolyásoltság miatt esik el, az nem ilyennek látszó sérülést szenved. Végül, mondták, üljek fel, és hoztak egy tolószéket, amire azt mondtam, nincs rá szükség. De hát a szabály, az szabály, szépen beleültettek, és egy hölgy feltaszított a kórterem elé, ahonnan levittek, és mondta, hogy menjek be. Mondtam, ha már idáig elhozott, akkor vegyen ölbe és vigyen ágyba, de arra már nem volt hajlandó. Nem maradt más hátra, vártam a szép elbocsátó levelet, és újólag kértem az asszisztens hölgyet, aki az útilaput írta, hogy adjon már egy olyan papírt, miszerint megműtöttek, és nem estem orra, de hát nem adott ő sem.
Így hát fogtam magam, szedtem a pizsamámat, a házipapucsokat, a sátorfámat és elindultam hazafelé gyalogosan a Kórház utcán lefelé.
Persze találkoztam egy újabb ismerőssel, aki melegen érdeklődött arról, hogy mi történt velem. Elmondtam: én kértem papírt arról hogy megműtöttek, de nem adtak. Erre azt mondja az illető: ne búsuljak, ilyesmi bárkivel megtörténhet – mármint az, hogy túlfogyasztás miatt orra esik.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
