Körbejárható vonalak a természetben

Körbejárható vonalak a természetben

Hosszú, tartalmas utat tett meg az életben és a művészetben is Ferdics Béla. A Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola befejezése óta, ahol üveg szakon tanult, azt a formát keresi, amellyel megragadhatók a lelki folyamatok.

„A vizsgamunkámmal is ezt a témát vetettem fel, csak még nem voltam rá kész – mondja. – Szerettem volna sok mindent belesűríteni, de elment más irányba. A fa és az üveg, ami a test és a lélek, ott volt már akkor is a kifejezési táramban, de a tartalmat illetően még képtelen voltam ösztönösen dönteni a kevesebb és a picit több között. Éreztem és tudtam is, hogy rossz irányba indulok, de kevés volt az idő, hogy mélyebbre ássak. A védés után nagy űr maradt bennem. Kimerítetlen maradt a téma, sokáig cipeltem a meg nem történtet. A kényszer hozta, hogy csak megrendelésekre dolgozzam. Megadtam magam a kényszernek, a megfelelésnek, másokat szolgálva. És magamat is meg akartam győzni, hogy amit csinálok, az jó és tökéletes. Közben az igazi, személyes művészet csendes módban ott volt a háttérben éveken keresztül, s vele én magam is. Hagytam meghalni a belső hangom.”

A főiskola befejezése után másfél évig Dunaszerdahelyen a Csallóközi Múzeum konzervátora volt. 
„A Mečiar-érában nem volt perspektívája a vállalkozásnak, még kevésbé az alkotásnak. A 90-es évek végén egy szlovákiai cégen keresztül lehetőségem nyílt Lipcsében vendégmunkásként dolgozni. Régi, századeleji bérházakat újítottunk fel. 
A folyosók falait stilizált ornamentika díszítette, ezeket a helyi restaurátorok restaurálták. Az én feladatom főleg a folyosók díszüvegeinek újragyártása volt a maradék meglévő díszüvegek alapján. Az építkezés helyszínén kiállítást is szerveztünk egy kollégámmal és a bátyámmal, Montagsarbeit címmel. Az elfuserált dolgokat szokták így nevezni. Ezt a rögtönzött kiállítási anyagot az épületen dolgozók, szászok, bajorok, csehek, szlovákok, magyarok, mind látták, aminek nagyon örültem. Esténként a szálláson sokat rajzoltam, terveztem. A vázlatok a mai napig megvannak. Sokat közülük sikerült megvalósítani is, anyagba önteni, fába, üvegbe.”

Németországban merült fel először az ötlet, hogy a visszatérés után ne itthon folytassa, hanem Magyarországon telepedjen le a családjával együtt.

„Olyan várost választottunk, amely több szempontból Lipcséhez hasonló, van múltja, sok a zöldje, parkja, és tavakban, vízben is bővelkedik. A tóváros, Tata ilyen, sok kedves, szerethető emberrel. Majdnem nyolc évig éltem ott a családommal. A változó világ és a megélhetés kényszere azonban engem is bedarált. Szépen lassan eltűnt a színről a művészetem, az »őszinte enyém«. Ismerősömmel közös vállalkozást indítottunk. Pár évig tartott a felfuttatása, aztán egyre gyűltek a megrendelések. Szinte már csak megrendelésre dolgoztam, terveztem, kiviteleztem, szállítottam, szereltem a díszüvegeket, mozaikokat, lámpákat, térelválasztókat. Voltak nagyon értékes megrendelések, főleg az építészeti üvegből, dolgoztam szakrális térbe, középületekbe. Azt hittem, soha nem lesz ez másképp, nagyon biztosak voltunk a dolgunkban a cégtársammal együtt. Aztán belefáradtam a hajtásba. Hat év után kezdtem úgy érezni, hogy váltanom kell. Vagy önállósodom, vagy abbahagynom a vállalkozást… ez is opció volt. Végül a döntést megkönnyítette az akkori gazdasági helyzet romlása. Fogytak a megrendelések, egy idő után a vállalkozás tönkrement. De még kiállítottam, egy év alatt volt két önálló kiállításom Tatán. Ezek, utólag megfogalmazva, a régi korszakom lezárását is jelentették. Nehéz helyzetbe került a családunk, döntenünk kellett, maradunk, vagy visszaköltözünk Szlovákiába. Az utóbbi, nehezebb lépés tűnt reálisabbnak. Eladtuk a házunkat, és albérletbe költöztünk Dunaszerdahelyen. Alkotóként nehéz időszakot éltem meg. Feleségem, Andrea ösztönzésére sikerült az alkotást restartolni, újra felvettem a kapcsolatot a hazai képzőművész barátaimmal, ismerőseimmel.” 

A Gútai Magán Szakközépiskola óraadó tanára lett, ahol vitrázsüveg szakon jelenleg is tanít. A tanítás új sikerélményt jelentett számára. 

Hírdetés

„Tanultam tanítani. Szakoktatója és lektora lettem az üveg szaknak. Sokat segítettek az akkori művészkollégák, Szalai Dániel, Mátyus Zoltán, Murányi György. Az iskola díszüvegező szakja érkezésemkor a hagyományos kézművességet képviselte. Ittlétem alatt bővítettük a szakoktatást, például új technológiák alkalmazása, az üveg további megmunkálásának elsajátítása, a meleg és a hideg technikák ötvözése. Teljesen új technológiának számított a térbeli üvegplasztika készítése, az UV-lámpával ragasztott plasztika, a fusing üveg, a savmaratás, a festékporok beégetése az üvegfelületbe, az üvegmozaik és az ólomkeretes díszüveg készítése is.”

Amikor kezdett, Ferdics Béla tíz diákkal dolgozott az évfolyamban. Mára ez a negyedére csökkent. Ami azzal is magyarázható valószínűleg, hogy a díszüveg iránt országos szinten csökkent az érdeklődés. 
„A kézművesség hanyatlása megállíthatatlan folyamat. Kihatott szakunkra is. A hazai piac által felkapott divatszakmák kerültek előtérbe. Mára azonban a szakon belül körvonalazódni látszik a megoldás: optimalizálódott a létszám, miután prioritássá vált a diákok főiskolákra, művészeti egyetemre való felkészítése, természetesen a kézművesség megtartása, a szakemberek, mesterek kinevelése mellett. Fontosnak tartom az együttműködést más szakokkal, hiszen gyakran előfordul, hogy egy csapatban dolgozik belsőépítész, formatervező, keramikus, üvegtervező. Hiszem, hogy a szak túléli a kritikus éveit, továbbra is lesznek, akik ezt szeretnék tanulni, elsajátítva az üvegkészítést, az ékszerzománcozást.”

Ferdics Béla 2011-től a Dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskolában dolgozik, a rajztagozat tanára. A tanítás mellett újra kezdett alkotni, és megrendeléseket is vállalt, iparművészeti üveget és a faobjekteket készített.

„Kerestem az egyszerűbb, őszintébb kifejezési formát. Elhagytam a manierizmust, a díszítést, ami főleg a rajzaimat jellemezte. Lebontottam azt, amit kiépítettem az évek során. A rajzolással mertem álmodni, újratervezni. Örültem minden megtett apró lépésnek a szabad, mindentől független, autonóm művészet felé. Az üveget lecsupaszítottam, jellé alakítottam. Készítettem üvegreliefeket, melyeket független alkotásoknak neveztem el. Ilyen volt az Út oda és vissza című üvegrelief-sorozatom is, amelyet a III. Szlovákiai Képzőművészeti Biennálén állítottam ki 2010-ben. Egy idő után úgy éreztem, még távolabbra kell ugranom. A rajz varázsa megmaradt, csak még inkább kiteljesedett, átalakult, univerzálisabbá vált, transzformálódott más anyagba. A grafit- és a tusvonal, sőt a papír is átalakult, felváltotta a tér. A vonalak térbe emelődtek. Azon voltam, hogy a grafitvonalat tovább vigyem, térben kísérletezzek vele. Néhány éve kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy a vonalat milyen módon lehetne körbejárhatóvá tenni. Milyen anyaggal tudnám vizualizálni a vonal tulajdonságait: kövér, karcsú, félkövér, hajszálvékony. Az utóbbi pár évben a természetművészet vált számomra a formai és tartalmi megoldások talajává. Izgalmasnak találtam ezt a kifejezési módot, mert sok technikai megoldást és helyszíni terepszemlét igényel, és mert végeláthatatlanul sok benne a formai és tartalmi lehetőség.”
Izgalmas azzal a tudattal dolgozni, mondja, hogy a természet az időjárási viszonyokkal – köd, pára, vízcseppek, a fény-árnyék játéka – bármikor beleszólhat az alkotásba. 

„A koreográfia gyakran más irányt vesz, de az elképzelésem igyekszem beleszőni a folyamatosan változó térbe. A rajzolásnál fontos szerepük van a segédvonalaknak, segítségükkel áll össze, jön létre a forma. A természetben lévő formák adottak, itt a »segédvonalaknak« fordított szerep jut.”

A kérdésre, miként éli meg, hogy jó ideje zárva a kultúra, azt válaszolja: a művészet, a kultúra soha nem volt ráutalva a közösségi médiákra olyan mértékben, mint most, a pandémia idején. Hogy eljusson az emberekhez, a közösségi oldalakat kell használnia. A kultúra kénytelen önmagát életben tartani, de ahogyan a történelem során számtalanszor bizonyította, túlélő. 

„Nekem az alkotás segít abban, hogy kijussak a zárt térből a nyíltba, hogy utazzak, töltődjek és megéljek állapotokat. És most még inkább kell az impulzus, a forrás. Ami jelen pillanatban a feltöltődést jelenti, az a beszélgetések a barátokkal, alkotótársakkal, a könyvek, cikkek, írások, alkotások megosztása, posztolása és a virtuális kiállítások, előadások.”


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »