Korának zseniális hamisítója, aki lóvá tette az Akadémiát

Azon a szeptemberi éjszakán, amikor már csak a bakterok kiáltása, s az azt kísérő kutyaugatás törte meg a komáromi utcák csendjét, csupán a Kajtor utca egyik polgárházának ablakában pislákolt némi világosság, jelezvén, hogy nagybeteg ember mellett virrasztanak odabenn.

A majdnem csonkig égett gyertyák halvány fénye alig láthatóan tükröződött az ágyban fekvő férfi megtört tekintetében, akinek sápadt arcán immár látható volt, hogy a lét és nemlét több napja vívott harcában immár az utóbbi kerekedik felül. Maradék erejét összeszedve, tekintetét a falon függő feszületre emelte, majd szóra nyílt a szája: – Bocsáss meg, Uram, ha vétkeztem, mindennel, amit tettem, hazám és nemzetem dicsőségét kívántam szolgálni, nem a nyereségvágy vezérelt – rebegte alig hallhatóan.

Az ágyát körülállók értetlenül néztek egymásra. Vajon mi lehetett az a titok,ami ezt a Budáról érkezett, tudósnak hitt régiséggyűjtőt övezi? A házhoz hívott orvosdoktor tüdővizenyőre gyanakodott, ám ahogy teltek a napok, a beteg egyre rosszabbul lett, nem segített rajta sem a komáromi patikárius csodaszere, sem a háziak gondos ápolása. A város lakói már régen tudták, hogy a gyenge tüdejű emberekkel – ha idejében nem menekülnek egészségesebb levegőjű vidékre, bizony egykettőre végez a vizekkel, mocsarakkal övezett Komárom kegyetlen klímája.

Másnap, 1842. szeptember 20-án a városháza előtti piacon, a sárgára festett Dumtsa-ház árkádjai alatt, ahol tutyis kofák kínálták hangos szóval a jóféle komáromi cipót és minden egyebet, mi szem-szájnak ingere, az a hír járta, hogy az éjjel elhunyt a Komáromban vendégségben tartózkodó Literáti Nemes Sámuel.

Amikor érkezésének híre terjedt, felbolydult a város lakossága, a polgári és nemesi házakban felkutattak pincét, padlást, felnyitottak porlepte ládákat, almáriumokat, hogy a régiségkereskedőnek megvételre felkínálható régi pergamenekre, okiratokra, egyebekre leljenek. Buzgóságukat fokozta, hogy annak is híre járt, a csengő tallérokon túl, különösen régi bélyegzőkért és pecsétnyomókért cserébe akár csillogó ékszereket is kaphatnak.

A heteken át zajló lomtalanításnak és csereberének a betegeskedő Literáti halála vetett véget. Mivel rokonai, hozzátartozói nem éltek a városban, jószerint azt sem tudták, mikor és hol született tulajdonképpen, szállásadói a város költségén illő módon eltemették és alakja teljesen feledésbe merült volna, ha nem történik valami, ami felidézte a csodabogár ószeres emlékét és meglehetősen érdekes tevékenységét, ami a műkincshamisítók sorába emelte őt.

Hírdetés

A bukott szabadságharc után következő hírhedt Bach-korszak egyik legsötétebb esztendejében, 1854-ben, amikor az ötéves szellemi zsibbadtság kissé felengedni látszott, s lassan eszmélni kezdett a magyar kultúra és művelődés, egy új nyelvemlékünk bemutatása hozta lázba a magyar tudományos élet képviselőit.

Még le sem csengett a tudományos szenzáció, amikor villámcsapásként hatott a felismerés, hogy mindkettő hamisítvány, mely Literáti Nemes Sámuel műgyűjtő titkos műhelyében készült, oly ügyes munkával, hogy addig senki sem vonta kétségbe eredetiségüket. Gondoljunk csak bele, akkor még nem állt a tudósok rendelkezésére olyan technika, mely pillanatok alatt leleplezte volna a régi, levakart pergameneket újraíró csalókat.

Nem telt el sok idő, hogy górcső alá vessék Literáti többi „leletét” is, ami további leleplezésekhez vezetett. Összesen 24, addig értékesnek tartott pergamen, köztük 15. századi térképek, a selmecbányai 16. századi kódex, valamint a magyar királyok és kiváló férfiak arcképei kerültek lomtárba, pontosabban egy gondosan lezárt ládába. De ki is volt valójában a magyar történelem kétségkívül legzseniálisabb hamisítója, és vajon mi vitte rá, hogy régiségeket koholjon?

Amint az alábbiakból kiderül, nem feltétlenül az, hogy dicsőségre vágyott volna, s talán a pénzsóvárságot is csak harmadrendű okként jelölhetjük meg. Annyi bizonyos, hogy Erdélyországban látta meg a napvilágot, feltehetően Marosvásárhelyen, 1796 táján. Nemesi előneve ne tévesszen meg senkit, ugyanis egyik vármegye nemesi családjainak jegyzékében sem találták meg az őseit.

Mivel jól ismerte a régi pergameneket, térképeket, nyelveket és írásmódokat, nyilván nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy utánozza azokat. S mivel az első munkája olyan tökéletesre sikerült, hogy az avatottabbak sem jöttek rá a turpisságra, hamarosan szinte iparszerű hamisításba kezdett. Nemcsak magyar és latin nyelven írt kéziratok kerültek ki a keze alól, de hamis hun és székely, valamint kínai betűkkel írottak is. Tettének elsődleges hajtóereje a nemzeti dicsőség erősítése volt, bármi áron. Emellett szól az a tény is, hogy a 19. században a régi dicsőség fényesítésének ilyen kísérletei nem voltak példa nélküliek.

Akár ötletadó is lehetett számára, hogy 1814-ben egy Jozef Linde nevű egyén „rábukkant” a „Vyšehrady énekre”, egy másik cseh hazafi, Václav Hanka pedig egy évre rá „felfedezte” az ún. königinhofi, majd grünbergi kéziratokat, 1828-ban pedig előkerültek a görlitzi töredékek, két év múlva „Libuša jóslata” érzékenyítette a csehek szívét, de a hazafias érzelmű franciák sem voltak mentesek a koholmányok gyártásától. Mindez természetesen nem ad felmentést Literáti számára, mindössze némi magyarázatul szolgál tettei indítékára.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »