hiába kérdeztem
zseblámpával járunk a városban, szentjánosbogarak vagyunk térképén. elmosódott, fekete foltok az utcák.
a házak, kapuk és kertek még szokják a láthatatlanságot. a hegyen magasodó ősi vár falai beleolvadtak a vibráló kék felhőbe. a templomkertben álló szobrok eleinte naphosszat sugdolóznak, majd örökre elalszanak. vigyáznunk kell, hova lépünk. kátyús az út, melynek ködjéből olykor macska válik ki, csontváz sétál az ismeretlenbe. törmelék ropog talpunk alatt, nem tudjuk, éppen mi omlik össze. talán a Hold. néhány hete eltűnt az égről.
a vasúti bemondó hangja éjszakánként egyre hangosabb. két irányba lehet jegyet venni – a harctér felé, vagy az országhatárhoz. katonaruhás férfiak, bőröndöket kerülgető nők tolonganak a deres oszlopok körül. egyedül a peron ragyog a városban. mindkét irányt fény szegélyezi, bele lehet vakulni. indulásra készen állnak a vonatok. félúton elnyeli őket valami.
hiába kérdeztem nagyanyám azt mondta, az angyalok nem a templom falai között laknak. némelyik széles karimájú kalapban és rongyos kabátban járja az utcákat, országutat, a sárga tanyavilágot. ott vannak a zöldpiacon, céklát árulnak fejkendőben. súlyos szatyrot cipelve nézelődnek a sorok között, a gorkij-park padjain sakkoznak fehér időtlenségben. ott vannak a szaladgáló gyerekek között, este a gyűrött arcú felnőttek tükrében hunyorognak. nagyanyám azt mondta, olykor az angyalok is a senkiföldjén üvöltenek. hiába kérdeztem, kikből lesznek angyalok, nem felelt, arca sem rándult. csak kötötte tovább a lila szvettert, amiben évek múltán elaludt.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
