Kónya Imre …és az ünnep mindig elmarad? címmel megírta visszaemlékezéseit. Elsősorban azoknak ajánlja, akik még hisznek a rendszerváltásról szóló dajkamesékben. A Magyar Demokrata Fórum egykori elnökségi tagja, parlamenti frakcióvezetője és a Boross-kormány volt belügyminisztere mesélt még az egykori megmondóemberekről, a vegetáriánusok esélyeiről az Antall-kormányban, Csurka Istvánról, Göncz Árpádról és Orbán Viktorról.
– Miért nem sikerült úgy a rendszerváltás, ahogy azt önök szerették volna?
– Én tanúskodni akarok ebben a könyvben, és nem ítélkezni. Megírtam azokat a történeteket, amelyeket személyesen megéltem, s amelyekből mindenki levonhatja a saját következtetéseit. Amúgy az 1989–90-es rendszerváltással még nem volt semmi probléma. Az ellenzéki szervezetek félretették ellentéteiket, összefogtak, és létrehozták az Ellenzéki Kerekasztalt. Az egyesült ellenzék rászorította az állampártot, hogy korrekt feltételek mellett szabad választásokat tartsanak. Megalakult az új parlament a nép által meghatározott erőviszonyokkal, és létrejött a parlamentnek felelős kormány. Ez igazi sikertörténet, amelyben mindenkinek része volt. Még az állampárt radikálisainak is, mert legalább nem lőttek…
– Mennyivel izgalmasabb lenne pedig, ha lett volna „rózsadombi paktum”.
– Őszintén mondom, akik még hisznek ezekben a dajkamesékben, olvassák el a könyvemet, és megismerik az igazságot. De az a gyakran ismételt megállapítás sem igaz, hogy a rendszerváltás a Szovjetunió és az Egyesült Államok megállapodásának köszönhető csupán. A nemzetközi erőviszonyok jelentős módosulása meghatározó volt, de a hazai tényezőknek is fontos szerep jutott. Három hónapon át vezettem az Ellenzéki Kerekasztal üléseit, ismertem a résztvevőket, egyikük sem volt külső erőknek kiszolgáltatott, tehetetlen báb. Mindannyian befolyásolni akarták, s kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták is az eseményeket. Nagyra becsülöm őket, azokat is, akik később ádáz ellenfelekké váltak.
– A könyvét mégis átlengi egy kis pesszimizmus.
– Én inkább realizmusnak mondanám. Nem legendáriumot akartam ugyanis írni, hanem a valóságot. És tény, hogy az Ellenzéki Kerekasztal-os kegyelmi állapot a választások után megszűnt. Ha a posztkommunista MSZP fekszik keresztbe rendszerváltó törekvéseinkkel, azt még megértettem volna. De hogy ezt egykori ellenzéki társaink teszik, azt valóban csalódásként éltem meg.
– Több csalódásáról is ír a könyvben, például Göncz Árpádot illetően, amikor köztársasági elnökként azt mondta Antall József halála kapcsán a tévében, hogy most fog majd kiteljesedni a demokrácia.
– Igen, amikor már lehetett látni, hogy a szocialisták visszajönnek a hatalomba.
– Hogyan élte meg ezeket a helyzeteket? Többször is azt írja, nagyon bízott benne, hogy valamiféle nemzeti minimumban meg tudnak állapodni egymással a pártok. Nem sikerült.
– A politikai csaták természetesek voltak, nem azt vártam az ellenzéktől, hogy ne kritizálja a kormányt. Jobb a legkeményebb ellenzék is, mint amikor egyáltalán nincs ellenzék. Az a magatartás, amit az akkori ellenzéki pártok folytattak, egy bejáratódott demokráciában semmi zavart nem okoz. De ez speciális időszak volt. Az emberek csalódtak a rendszerváltásban. A kormány állandó támadása, hitelességének kétségbevonása a demokráciába vetett bizalmat is aláásta. És még egy nagy baj volt.
– Mi?
– Az, hogy leginkább a múlthoz való viszonyulás, a tradicionális értékek és a nemzeti összetartozás értelmezése körében folytak késhegyig menő viták a koalíció és az ellenzék, valamint az ellenzék mögött álló, a nyilvánosságban gyakran szereplő értelmiségi megmondóemberek között. Ebben a harcban a koalíció vesztésre volt ítélve. A társadalomból kiirtott értékek helyreállítása ugyanis nem a politikusok feladata. Ám miután azt tapasztaltuk, hogy a hasonló értékeket valló értelmiség nem meri, illetve megfelelő sajtóháttér hiányában nem is tudja ezt a feladatot vállalni, mi, akiket nem tudtak a nyilvánosságtól elzárni, ezt is megpróbáltuk magunkra venni. Ez amolyan misszionáriusi feladat volt, de a misszionáriusokat az emberek nem szokták megválasztani. Megjegyzem, hogy ennek ellenére, a térségben egyedüliként, a mi kormányunk tudta végigszolgálni a rendszerváltás utáni első ciklust, a mögötte álló koalíciós képviselőcsoportoknak is köszönhetően.
– Sosem volt esélye valamilyen nemzeti minimumnak?
– A nemzeti identitást erősítő kérdésekben nem. Pedig mi mindent megpróbáltunk, de az ellenzék, főleg az SZDSZ nem ismert pardont.
– Pedig akadt egy-két ember, aki nyitott lett volna erre, a könyve alapján legalábbis. Tölgyessy Péter például.
– Lehet, de az ő befolyása pünkösdi királyság volt az SZDSZ-ben.
– Éppen Tölgyessy Péter mondta pár napja a Transparency International konferenciáján, hogy a magyarok többek között azért csalódtak a rendszerváltásban, mert azt látták, hogy a volt kommunista elit tagjai villámgyorsan elfoglalják a gazdasági kulcspozíciókat.
– Ez a kérdés azért kicsit bonyolultabb. A kormány elrendelte, hogy újra kell választani az állami vállalatok igazgatóiról döntést hozó vállalati tanácsokat, és az újjáalakított vállalati tanácsoknak kétharmados többséggel, titkos szavazással kell dönteniük az igazgató megerősítéséről, azzal, hogy amennyiben nem kapja meg a kétharmados bizalmat, munkaviszonya megszűnik, és munkakörének betöltésére pályázatot kell kiírni. Nos, a vállalati tanácsi irányítás alatt álló állami vállalatok csaknem nyolcvan százalékánál az újjáválasztott tanács, tehát lényegében a dolgozók közössége kétharmados többséggel, titkos szavazáson megerősítette a hivatalban lévő igazgatót. Megjegyzem, hogy az államigazgatási irányítás alá tartozó vállalatoknál – ahol a vezetői kinevezés a miniszter hatáskörébe tartozott – a felső vezetők csaknem ötven százalékát lecserélték. Vagyis ahol „a nép döntött”, ott maradt minden a régiben. Egyszer azt mondja nekem egy vidéki fórumon egy bácsi, hogy „Kónya úr beszélhet, amit akar, itt nem történt rendszerváltás, mert maguk nem küldték el a régi tsz-elnököt!”. Mondtam neki, hogy azt mi nem, csak maguk tudják megcsinálni, ezért volt a rendszerváltás, le kell szavazni az illetőt. „Azt én nem merem!” – jött a válasz. Ezt csak azért mondom, hogy könnyű utólag ítélkezni, hogy ezt vagy azt így vagy úgy kellett volna csinálni.
– Azt írja, a vegetáriánus Elek István (aki a párt liberális szárnyához tartozott) biztos nem érezte jól magát a „zsíros húsokat, pörkölteket kedvelő MDF-tagság soraiban”. Ön belvárosi ügyvédként hogyan érezte magát?
– Nagyon jól. Én szeretem a húst. De tréfán kívül: az MDF-képviselők olyanok voltak, mint azok, akiket képviseltek, s azért jöttek a parlamentbe, hogy az emberek javát szolgálják. Az ország csődközeli helyzetében nem volt ez könnyű szolgálat. Amikor pénzügyi megszorításokat kellett elfogadnunk, Rabár Ferenc tudós pénzügyminiszterünk eljött a frakcióülésre, és szabatosan levezette, miért van erre szükség. Utána vita: Csurka István egyből jelentkezik, mondván: „Ha ezt a népnyúzó csomagot elfogadjuk, semmivel sem vagyunk jobbak, mint a kommunisták!” Kitört a taps. Mondom neki: „Pistám, ezt a mi kormányunk terjesztette elő!” „Nem érdekel!” – mondta Csurka, és ismét kitört a taps. Hát, valahogy így kezdődött, de végül a frakció többsége az utolsó pillanatig kitartott a kormány mögött.
Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
– A mából nézve egyértelműen a taxisblokád volt az egyik legnagyobb trauma.
– Nem az volt a trauma, hogy a taxisokat sérelem érte, és ezért szervezkedtek. Volt közöttük számos elbocsátott titkosszolgálati ember is, akinek rutinja volt a szervezkedésben. Ám amikor kiderült, hogy az emberek jelentős része, legalábbis az első napokban a mindössze hat hónapja megválasztott nemzeti kormánnyal szemben az egyébként nem túl népszerű taxisokkal szimpatizál, az megrázó felismerés volt. A rendszerváltás előtt én azt hittem, ha nem is történik más, mint hogy az emberek végre szabadon megélhetik és kifejezhetik nemzeti érzésüket, már attól könnyebb lesz elviselni a nehézségeket. Rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Erre mondta azt Antall József, amikor bementem hozzá a kórházba, „azt hittük, hogy van nemzet”. Még egészen az elején javasoltam Göncz Árpádnak, hogy hívja össze a hat parlamenti frakció vezetőjét, és közösen szólítsuk fel a taxisokat a rend helyreállítására, a kormányt pedig, hogy kezdjen tárgyalásokat a hosszú távú megoldásról, mire annyit mondott: „Ebben a forradalmi helyzetben? Majd bolondok lennének veletek leülni!” Az SZDSZ a kormány lemondását követelte, és sajnos a köztársasági elnök is az országot megbénító taxisok mellé állt a törvényes kormánnyal szemben.
– Fölmerül a kérdés, rossz választásnak tartja-e Göncz Árpádot köztársasági elnöknek.
– Inkább úgy fogalmaznék, utólag rossz választásnak bizonyult. Mert ’56-os halálraítéltként, a kisgazda Kovács Béla közeli munkatársaként, ugyanakkor a legnagyobb ellenzéki párt tagjaként alkalmasnak látszott arra, hogy a nemzet egységét kifejező köztársasági elnök legyen. Az SZDSZ-hez való kötődése nem tűnt olyan erősnek, hogy ez befolyásolja őt ebben. Amikor az MDF–SZDSZ-megállapodás idején felmerült a neve, akkor az SZDSZ-ben először hallani sem akartak az egykori kisgazdáról. Tölgyessy Péter meg is mondta Antallnak, hogy „Göncz Árpád inkább hozzátok tartozik, mint hozzánk”. Nos, nem az volt a baj, hogy nem hozzánk tartozott, hanem hogy az alkotmányból következő, a nemzet egységét kifejező, pártok felett álló, kiegyensúlyozó szerepét nem tudta vagy nem akarta betölteni. A könyvben részletesen leírom azokat a történeteket, amelyek nyomán kénytelenek voltunk eljutni erre a szomorú következtetésre.
– Idézi a könyvben Antall Józsefet, akit több mint harminc éven át megfigyelés alatt tartottak a kommunista titkosszolgálatok, mégis fontosnak tartotta, hogy az elhárítás és a felderítés a rendszerváltás után is működőképes maradjon. Miközben Horn Gyula az Információs Hivatallal szembeni személyes indulatainak engedett teret egy önnel folytatott beszélgetés során. Ha van olyan teória, amely erősen él a rendszerváltás óta, az az, hogy a titkosszolgálatok sikeresen átmentették magukat, és máig hatékonyan akadályozzák a múlt feltárását. Erről mit gondol?
– Boross Péter miniszterként jelentős tisztogatást hajtott végre az egykori kommunista szolgálatok vezetésében. De felderítésre, elhárításra minden országnak szüksége van. A németek megtehették, hogy a keletnémet titkosszolgákat a nyugatról hozottakkal lecserélték, de nálunk nem volt ilyen lehetőség. Mindenkit nem lehetett kirúgni, de nem is kellett. Az Információs Hivatal például már a 80-as évek végén irányt váltott, s a könyvben is megírom, milyen elismeréssel nyilatkoztak róla a NATO legmagasabb köreiben. A titkosszolgálatok egyébként, természetüknél fogva, féltve őrzik a titkaikat, de az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának átadott iratanyag teljesen szabadon kutatható. S előbb vagy utóbb a kommunista titkosszolgálatok teljes irattára átkerül a levéltárba. Persze csak az, amit nem sikerült időben megsemmisíteniük.
– Több személyes emléket is idéz Orbán Viktorról. Milyen volt a rendszerváltás idején?
– Amikor az Ellenzéki Kerekasztal üléseit vezettem, jól megfigyelhettem a tárgyalások résztvevőit. Személy szerint Szabad Györggyel, de mint csapattal leginkább a Fidesz delegációjával rokonszenveztem. Közülük is elsősorban Orbánnal és Kövér Lászlóval. Intelligensek voltak, frissek, okosak… Kedveltem őket. Valóban, mint az elmúlt 28 év politikai életének többi szereplőjéről, Orbán Viktorról is számos történetet őriztem meg az emlékezetemben, s ezeket meg is írtam a könyvben. Nemcsak a kerekasztalos időkből, hanem későbbről is, amikor már politikai ellenfelek lettünk.
– Az „Egy a tábor, egy a zászló” stratégiával a jobboldalon Orbán Viktor az ön politikai pályafutásának végéhez is hozzájárult.
– A könyv megírásakor arra törekedtem, hogy a politikai sérelmek ne befolyásoljanak, s azt hiszem, ez sikerült is. Hiteles könyvet akartam írni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 19.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
