Kérem, ahogyan mi keresztények, úgy Miniszterelnök úr is ehhez tartsa magát.
Mottó: „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem papi uralom van, hanem munkás–paraszt uralom.”
Mottó: „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem papi uralom van, hanem munkás–paraszt uralom.”
Kádár János, 1958
És félő, hogy megint az van (lesz), csak nem a hírhedt kommunista, hanem a nem kevésbé hírhedt Tisza Párt alatt. Felhergelt proli öntudattal és önkénnyel szerveződik, terjeszkedik a Magyar-féle új despota munkás–paraszt hatalom. Alig néhány hónap teltével, keresztény mivoltunk ellen akár Kádár, ők is tűzzel (Tisztítótűzzel), vassal (vezetőszárral), börtönnel harcolnak. A golyószóró még nem került elő, egyelőre beérik, gondolják, a Parlament környékének rendőri lezárásával.
És ha valaki, esetünkben egy bátor katolikus pap, derék magyar ember, Osztie Zoltán, féltőn meg meri kérdezni a templomban a hívektől: hogyan volt lehetséges keresztény embereknek egy ilyen erkölcsileg mélységesen romlott társaságra leszavazni (értsd: Magyar és köre), akkor azt a lelkipásztort a XXI. századi kis Rákosi- meg Kádár-ivadék konszenzuálisan és nyílt inkvizítori attitűddel azonnal kínpadra vonná. Azt az egyházi szolgát, aki kizárólag Istennek tartozik beszámolni, és akinek az illetéktelenül fenyegető jellemtöpörtyű a sarupántját sem érinthetné. Vele együtt azt a keresztény értékrendet is, amibe ő született, amiben tanult írni, olvasni, szerzett diplomát és lett annyi talentuma, amennyire tellett tőle, azt is kínpadra vonná: Mestert a gyerekded (infantilis) rosszcsont.
És a felhergelt, becsapott tiszás nép, a démosz kárörvendve veszi a Magyar-lapot, és nyiladozó uralma együttesen féktelenebb kezd lenni, mint benne az egyeseké. Szeretetországban vérszomjas demagógok és szikofanták (vádlók, besúgók, lásd Osztie Zoltán atya prédikációjának közhírré tételét) gondoskodnak a gyűlölet, a leszámolás, a társadalmi nyugtalanság ébren tartásáról. Teszik ezt olyan hangnemben, kommentben és arroganciával, ami normális embertől idegen. Esélyes már az is, hogy a kádári munkásőrség 1957-es megalakulásának 70. évfordulóján, azaz jövőre már zászlót is bont, mellé Kalasnyikovot ragad az utód, a tiszás munkásőrség, Bocskai-zsinóros pufajkában.
Öregségemre zsenge fiatalságom sanyarú sorsa köszön vissza, amikor az 1960-as években pártagitátorok, propagandisták, ágensek és fizetett szikofanták járták a vidéket, vizslatták a portákat, söpörték le a padlásokat, hallgatództak szenespincében, mit beszél fölöttük katedráról a tanító úr, csatornafedél alól, mit prédikál a plébános a templomban, és ha nem a Kedves Vezető kedvére valót, akkor hajtották őket bíróságra, börtönbe, bitófára gazdával, iparossal, kulákkal együtt, mint barmot a mészárszékre. Mindenki másra, betört földönfutóra pedig jutott egy-egy pufajkás, házmester vagy szovjet katona. Kuss legyen!
Magam keresztény vagyok. Állítólag annak születtem, megkereszteltek, őseimnek hála buzgón tanultam iskolában illemet, otthon kiskatekézist, jártam titokban, de szorgalmasan a szolnoki Vártemplomba, a plébánia könyvtárába, elsőáldoztam és bérmálkoztam. Mindez puszta formalitás, szokványos belépőjegy a kies keresztényi világba. De – megannyi elkövetett bűnöm dacára – ma is, hajlott koromban is hiszek a megváltásban, hiszek Jézus Krisztus föltámadásában, hiszek abban, hogy az ember végső soron szerethető és megjavítható.
Annak dacára, hogy néhány hónapja, és mint gyerekkoromban megint, szánalomra méltóan fennhéjázó ateisták vagy gyáva piarista tökfilkók, élükön a miniatűr despotával, istentelen megfigyelési, lejáratási, rámutogatási, kóterbe zárási Tisztítótűz nevű hadjáratba kezdtek. Ha, mint Osztie plébános uram és mi, sokan mások, csak karistolni merészeljük rögeszméjüket, hát azonnal dührohamot kapnak: rendőrt, ügyészt, csókos bírót abajgatnak, piszkálnak ellenünk. Magam akként kezelem őket, mint a mi kirendelt lelki szegényeinket. Mint e kor, a magából kifordult keresztény Európa segítségre, tapintatra szoruló gyermekeit. Haragudni rájuk, harcolni, csatázni velük? Egészséges ember – írja egy helyütt Hamvas Béla – sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal, de határozott és szigorú gyámkodással kell közeledni hozzájuk és kezelni őket. Ha túlmennek, mert most túl akarnak, fejlődésben beszűkült, értelemben gyenge határaikon, akkor a kezükre kell csapni egyszerűen azért, mert jót akarunk nekik. Ha már önmaguktól nem képesek a honvesztés rapid veszélyét meglátni, felfogni. Eszüket vette a túlzott aktivitás, ami szükségképpen erőszakra vezethet, mert kizárólagos hatalmat akar mindenek, az Úr Jézus felett is. Eldurvult gyerekjátékuk kiköveteli a nádpálcát.
Ezért prédikálja féltőn és határozott kiállással Osztie plébános uram azt, miként volt lehetséges egy ilyen erkölcsileg romlott, hatalomra éhes, despota társaságra leszavazni. Olyanra, amely elpusztítja az országot! Miért mondja ezt? Mert tudja, a gátlástalanul feltörekvők elbizakodott emberek, nem is akarnak mások lenni. Vallásuk szurrogátuma: alázatra, szeretetre nem hajlik, félelmét tagadja, inkább hazudozik, miközben egyre fennhéjázóbb lesz… És ha ezeket az új hullámos Tisza-trendeket, ezeket a menő és szerintük modern rájuk jellemzőket összerakjuk, akkor máris érthetőbbé válik, akár nekik is, amit Zoltán atya így fogalmazott meg jellemtöpörtyű messiásukról: egy hiteltelen, erkölcstelen nemzetáruló… Ez kell a magyarnak? Nem! Szerintem sem.
Ennél több Magyar (Brüsszel) Péter miniszterelnök úrnak sem kellett, aki megszokott, neveletlen jelleméhez hűen, most is tiszás csődülete, démosza mögé bújva és mint egy hordóra felkapaszkodott miniinkvizítor azonnal referádával egybekötött fenyegető számonkérésben tört ki: „Sok millió magyar ember nevében bocsánatkérést várok el Osztie Zoltántól, elhatárolódást a katolikus egyháztól. […] A plébános mondatai vállalhatatlanok, embertelenek és a kereszténységgel szembemenőek. Megengedhetetlen, hogy egy papi prédikáció keretében, egy templomban tegyen ilyen pártpolitikai megnyilatkozásokat.” (Szerintem az Úristent is rendreutasította volna, ha ismeri a mobilszámát.) Mit számít, és hol van az már, amikor a bányászvároska, Putnok temploma előtt autóplatóról üvöltözött be a templomba: Hol van a plébános úr! Miről beszélt odabent? Amikor meg kijöttek a templomi népek, rájuk ordított: Nem szégyellik magukat? Láthatóan nem szégyellték. De nem szégyellte magát Magyar Péter sem. Most sem teszi. Remélem, ezt nem a szüleitől és a nagyszüleitől (doktor nagypapától) tanulta.
Noha Osztie plébános úr azzal, amit kiprédikált, semmilyen világi vagy egyházi előírást, ukázt sem sértett meg, legfeljebb a miniszterelnök egóját, az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye mégis gyorsan és buzgón szokatlanul hosszú közleményben igyekezett elhatárolódni közismert és népszerű papjától, ami a kádári diktatúra opportunista békepapjainak vazallus viselkedéséhez hasonlatos, jó 75-80 év távlatából is. Mert mindaz, amit a bátor igehirdető magyar ember kiprédikált a feldebrői szentmiséjén, azért nem vállalhatatlan, embertelen és azért nem megy szembe a kereszténységgel, mert igaz. Akkor menne szembe a mi értékrendünkkel, ha (el)hallgatna róla. Köszönjük neki, hogy nem tette! A budapesti főegyházmegyének pedig csoportos súlyfürdőt javaslok gerincferdülésre.
Jobbító szándékra haragvó indulat a válasz. Egy francia szociológus, Gustave Le Bon írta le jó száz esztendeje: az a nap, amikor az értelem fogja vezetni az embert, még távolinak látszik. Napjainkban talán még inkább, látva a miniszterelnök inkább misztikus, semmint épeszű viselkedését. Bon aztán így folytatja: kevesen értik meg, hogy a jellem megnevelése sokkal fontosabb, sőt mindennél fontosabb, mert a jövő azoké a népeké és vezetőiké, akiknek a jelleme a legerősebb lesz. A társadalmakat ugyanis nem lehet sem realistának, sem hazardőrnek tetszése szerint átalakítani.
Miniszterelnök úr! Intelligencia és jellem. Ízlelgesse ezeket a szavakat, hátha gyakorlásuk is segít megfelelni, mert eddig nem sikerült eme nemes viselkedésre utaló fogalmaknak. Jegyezze meg! Bocsánatkérést utasításba adni amellett, hogy Zoltán atya esetében Ön teljességgel illetéktelen, kifejezetten a gyengeség jele. Beismerni saját hibáit és elnézést kérni értük, na, az már valami (lenne). Szerintem háborút az idősebb bölcsek eszével és a fiatalok elszánt kardjával esélyes sikerrel megvívni. Ön sem egyik, sem másik.
Ami pedig legújabb, a feldebrői prédikációval kapcsolatos dühkitörését illeti. E helyütt szívesen hozom tudomására dr. Mindszenty Józsefnek, hazánk egykori hercegprímásának idevonatkozó sorait, egyértelmű válaszként: „Az egyház mindig és mindenütt igénybe veheti a jogot, hogy a politikai jelenségek felett is ítéletet mondjon, amikor a személyes szabadságjogok és a lelkek üdve ezt megköveteli.”
Kérem, ahogyan mi keresztények, úgy Miniszterelnök úr is ehhez tartsa magát.
Franka Tibor – www.demokrata.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
