Kéznél volt egy zsebkendő.
Gyermekkorom óta csodálom a szigeteket.
Nem tudom megindokolni, miért, valami vonz ezekhez a képződményekhez, valamiféle biztonságérzetet sugallnak, pedig tudván tudom, hogy egy szigetet sokkal könnyebb elfoglalni – még akkor is, ha az a sziget csak a képzeletünkben él – mint egy szárazföldi országot. Ám lehet, ez csak az én tévképzetem, hiszen ma már mindent könnyű elfoglalni, ha a globális úthenger úgy akarja. Mégsem lehet véletlen, hogy például csaknem fél évszázada járom Görögországot, és szinte sosem hagynám ki a szigeteket, de nemcsak ott, messze délen, hanem másutt sem.
Talán ez a szigetszerelem hozta azt a gondolatot, hogy bár szárazföldi országokkal vagyunk körbevéve, magyarán nincs tengerünk, szigeteink nekünk mégis vannak. Nemcsak a Duna-ágaknak köszönhetően (Mohács-sziget, Szigetköz, Csepel-sziget, Szúnyog-sziget stb.), nem a többi folyónk által kialakítva, hanem képzeletünkben. Lelkünkben. Hiszen látnunk kell, hogy már Magyarország puszta léte is egy sziget. Nem napjainkban, hanem már időtlen idők óta. A megmaradás szigete. Ám nem csak itt, jelen határaink mentén, hanem azon túl is. Ott van például Máramarossziget, Romániában, a Tisza partján. Nyilván irodalmi emlékeim „tehetnek róla”, de aligha vagyok egyedül, akinek valami szépet és titokzatosat sugall e név.
Talán a Tisza című csodálatos Petőfi-vers tehet róla: „Legmesszebbről rám merengve néztek / Ködön át a mármarosi bércek.” S talán azért is tűnt titokzatosnak a költő által megénekelt táj, mert akkoriban, az ötvenes-hatvanas években még oda sem – vagy legalább is nem könnyen – juthattunk el. Pedig közel éltem, Debrecenben.
Aztán ott van a bércek alján fekvő festők szigete, azaz Nagybánya, amely máig sziget, pedig szárazföld. A romániai magyar festők szigete. De ott van, pontosabban volt a törökök által lakott Ada Kaleh sziget is, lenn, messze Máramarostól, az Al-Dunán, amely egy ideig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, és amelynek létét szintén a csodálatos magyar irodalom, azaz Jókai Mór tette igazán ismertté és titokzatossá, romantikussá. Ki ne tudná, hogy regénye, az Aranyember részben ott játszódik. A Senki szigetén. Ma már csak a Duna mélye őrzi a Vaskapunál épített erőmű útjában álló és ezért a hetvenes évek elejére elsüllyesztett kicsi sziget emlékét. Én még láttam a süllyedőfélben lévő sziget mecsetének tornyát, amikor riporterként magyar teherhajóval utaztam le a Dunán, Brailáig.
Meghatottan néztük az eltűnőben lévő szigetet, és bennem a szigetérzés csak erősödött. S vele az a meggyőződés is, hogy olyan világban élünk, amelyben mindenféle tiltakozás, ellenkezés ellenére, magyarázat, indoklás, észérv nélkül bele lehet avatkozni – nemcsak az emberek lelkét megtépázva, hanem a természetet is – mindenbe, amibe csak akar a létező hatalom.
Ez az érzés persze máig nem múlt el, sőt! Most erősödött fel csak igazán! S nem is múlhatott el, hiszen itt vagyunk mi, magyarok, egy háborgó világtengerrel körülvéve, kicsiny szigetként, és naponta kell átélnünk, tudomásul vennünk szigetlétünket, mert felbolydult és őrültté vált a világ körülöttünk, amelynek viharai naponta szedik áldozataikat, és kísérlik meg letéríteni a normális útról azt, aki az őrültségek ellen tiltakozik. Legyen az a természet törvénye, avagy bármi más, hagymázas elképzelés. Mindegyikből van naponta tucatszám.
Hosszúra sikerült bevezető elmélkedésem. Mégis idekívánkozik, hogy ezekben a napokban csaknem két hétig az Őrvidéket jártam. Az Őrvidéket, a „legnyugatibb magyar vidéket”, amelynek nagy része ma már (régóta) Ausztriához tartozik. Őrvidék egy sziget. A magyar emlékek szigete. Aki bejárta, az tudja, hogy nincs falu és nincs városka, amelynek templomai, várai, kastélyai ne magyar emlékeket idéznének fel. Szívbe markoló, tanulságos és lélekemelő emlékeket. Szigetlétünkről is.
Hazaérkezve nézem a televízió híradásait, a világ repterein katasztrofális zsúfoltság, tülekedés van. Járattörlések, negyvenkét órás várakozások kísérik és nehezítik modern korunk „utazzunk minél messzebb” jelszavát. Amit értek is meg nem is. Karanténba zárás után nagy a szabadságvágy. A minél messzebbre törekvés. Ám vajon ott van-e a messze, ahol a kilométerek ezt jelzik, vagy ott, ahol időutazásra lehet menni?
Vissza, a gyökereinkig, történelmi korszakainkig, hogy jobban értsük saját magunkat, saját szigetlétünket, amelynek megismerése hatalmas szellemi ajándékot képes nyújtani, valamint erőt adni. S még tart a híradó, amikor tudósítást láthatunk arról, hogy az évekkel ezelőtt alapított Rákóczi Szövetség ifjúsági táboraiba idén is sok magyar fiatal érkezik a Kárpát-medence tájairól. Egyikük, lehet úgy tíz-tizenkét éves, csillogó szemekkel mondja – mit tesz a véletlen –, éppen Máramarosszigeten készült a kis riport, hogy „még sohasem voltam Magyarországon, alig várom, hogy meglássam”. Kéznél volt egy zsebkendő.
Kondor Katalin
(A szerző újságíró)
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
