Emblematikus számhoz érkeztünk, ez ugyanis a Heti progresszió névre keresztelt rovatunk ötvenedik része. Amikor útjára indítottam ezt az egészet, még azt sem tudtam, hogy heti rendszeres rovat lesz belőle, egyszerűen "csak" összegyűjtöttem pár hírt, amelyek a közelmúltban borzolták a normális ember kedélyeit. Azóta már eltelt ötven hét. Ötven hét óta minden vasárnap szembenézünk az egyre mélyebbre süllyedő világgal, ebben pedig kedves olvasóink is segítségünkre vannak, hiszen rendszeresen küldenek be olyan híreket, amelyek helyet kapnak a Heti progresszióban (ezt továbbra is érdemes megtenni a [email protected] címen). Külön öröm továbbá, hogy személyes találkozók alkalmával is sokan említették már, hogy minden héten várják a rovatot annak könnyed, sokszor ironikus, mégis tanulságos, vagy éppen hirtelen komoly hangvétele miatt. Mivel az ember nem magának ír, és valóban ez a célom a rovattal, amit a visszajelzések tükröznek, még nagyobb lelkesedéssel szerkesztem hétről hétre. Ezúton szeretnék megköszönni minden támogató szót, amit az elmúlt hónapokban kaptam, most pedig merüljünk alá ismét a progresszív világba.
3. Magyarokat gyalázni "nemzeti kormányunk" és "egyre erősebb államunk" ellenére is egész olcsón lehet mind a mai napig. Noha – manapság különösen – azokat az időket éljük, amikor az európai nemzetek összefogása mindennél fontosabb lenne, a románok jelentős része szemlátomást beragadt a 19. századira hajazó kősovinizmusban. A román első osztályba tartozó FCS labdarúgó csapat még hónapokkal ezelőtt gyalázkodott a Sepsi OSK ellen vívott kupadöntőn, azonban a (szerény) ítélet csak most született meg. A tahóság csúcsa, hogy a magyarellenes rigmusokba még a játékosok is bekapcsolódtak, ám sem ők, sem pedig maga a klub nem fog belerokkanni abba az alacsony pénzbüntetésbe, amelyet kiszabtak nekik. Mindeközben Erdély területén rohamosan növekszik a cigány népesség aránya, így ha valakik miatt aggódnia kellene a románoknak, akkor azok nem a magyarok.
2. Több hete a Meseország mindenkié című aberrált botránykötettől hangos a közélet. Legnagyobb valószínűség szerint a mesekönyv csendesen és zavarmentesen mérgezte volna a társadalmat, ha nincs Dúró Dóra és a jobboldali radikális tábor, hogy elejét vegye a szellemi fertőnek. Dúró darálása majd könyvösszetépése egyértelmű sikertörténet, hiszen kiválóan bemutatta, hogy is kell bánni az ilyen ellenséggel. Ráadásul – mindezeken túl – a Fidesz sem sunnyoghat többé az LMBTQ-lobbi ügyben, hiszen a tiltakozás ráirányította a figyelmet az évek óta tartó kormányzati semmittevésre (sőt a buzilobbi hátulról pénzelésére a Nemzeti Kulturális Alap által – a szerk.). Mindent összevetve tehát a Mi Hazánk Mozgalom kiválóan tematizálta az aggasztó kérdést, azonban most mégsem erről lesz szó.
Felvetődik a kérdés, hogy mi van akkor, ha "házon belülről" jön a kritika? Tudom, liberáliséknál ezt még csak elképzelni sem lehet, de láss csodát, mégis! Az Élet és Irodalom című lapot egyáltalán nem lehet vádolni jobboldalisággal, mégis volt benne annyi becsület (és bátorság az LMBTQ-lobbival szemben), hogy bele mert szállni a szent tehénbe. Illúzióink persze ne legyenek, hiszen a lap szellemisége mindent képvisel, ami undorító nekünk, de ennek ellenére ki merte mondani, hogyha valami sz*r, akkor az sz*r. Mármint irodalmilag. Lovász Andrea a Könyvkritika című rovatban vesézte ki a mesekönyvet, ám elsősorban nem mondanivaló, hanem irodalmi szempontból. Nem meglepetés, de a propagandakötet még hazai pályán is elbukott, hiszen a sárga földig lehúzta, joggal.
A teljesség igénye nélkül egy fontos rész a kritikából: "A cím ugyanis már önmagában, deklarációként elég erőszakos, s a példaként rendbe állított szövegek e szerepüknek meg is felelnek. Szólnak, szépen, sorban, nemet váltó, a társadalmi nemi szerepekre fittyet hányó, fejlődésben megrekedt, örökbe fogadott, transzszexuális, aszexuális, félárva, bántalmazott, elhanyagolt, testi deformitással született, roma származású, homoszexuális mesehősökről. De bármennyire is agresszív a marginalizált helyzetben levők felmutatásának témája, mégiscsak akkor működhet üzenetként (a gyerekeknél is), ha a szövegek irodalmi értelemben vannak annyira jók, hogy meséknek lehessen nevezni azokat. Enélkül ugyanis csupán kínos kompendium marad az egész. Ahogy maradt is ez a kötet."
Nos, ha már egy "baráti oldalnak" is – amely ráadásul irodalommal foglalkozik – ez a véleménye a kötetről, akkor felvetődik a kérdés, hogy mégis mit vártak azok, akik papírra vetették a gyermekmérgező sorokat? Valószínűleg egy kezem is sok lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor értettem egyet valamiben az Élet és Irodalommal, s ez bizonyára a jövőben is így marad. Azonban jó látni, hogyha más nem is, egyeseknek legalább a kritikai érzéke megmaradt odaát, s nem mellesleg a bátorsága is, hogy ezt ki is merje mondani.
1. Hozzászokhattunk már, hogy Németországban egyre brutálisabb módon üldözik a nemzetiszocializmust, illetőleg azokat a hazafiakat is, akik ezt az ideológiát képviselik. Néha azonban visszanyal a fagyi, ezúttal az anarcho-kommunista vörös-zöld csőcseléket sikerült kilakoltatni az egyik emblematikus épületükből Berlinben. Az akcióhoz 1500 rendőr kellett szerte az országból, s több órás ostrom után 2020 október 9-én eltakarították a vörös csőcseléket.
Nos, 30 év után így esett el a hírhedt Liebig str. 34. A győzelem persze szimbolikus, ráadásul nem is azok aratták, akiket mi kormányon szeretnénk látni, de attól még öröm nézni, hogy ez egyszer nem a hazafiak ellen indultak razziák. A vörös-zöld antifa mételynek persze még így is tetemes támogatottsága van, különösen Berlinben. Itt lenne az ideje azt is felszámolni.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
