Kőhalmi Zoltán hangyákat tenyészt és nem politizál

Kőhalmi Zoltán hangyákat tenyészt és nem politizál

Komoly előrelépésnek tartja életében, hogy lemondott az örökös hétfői rántottsajt-menüről, a politikai humort mulandónak gondolja, viszont nem tagadja, hogy számtalanszor „eladta a saját anyját is” egy jó poénért. Kőhalmi Zoltán, a Showder Klub révén népszerűvé vált magyar stand-up comedy színtér egyik legeredetibb arca mesél szorongásról, a traumatikus versenytáncélményekről és a különleges szentesi szavakról.

– A plakátkampányok időszakát éljük. El tudná képzelni, hogy politikai felkérésre ilyen jellegű ötletelést folytasson?
– Nem. A honlapomon is olvasható: semmilyen politikai rendezvényt nem vállalok. Ahogy egyébként nagyon sok másféle felkérésnek sem teszek eleget, nem lépek fel magánrendezvényeken, nem vállalok reklámokat. Nagy kekecként vagyok számontartva, amiért csak nagyon kevés dolgot vállalok el. Egyszer például azt szerették volna, hogy legyek a magyar sertéshús arca. Nemet mondtam, és alig egy hét múlva már láttam az egyik kollégámat, hogy ott eszi a húst a hirdetéseken.

– Sokáig dolgozott együtt Fábry Sándorral, akinek közismerten markáns a politikai nézőpontja. Magyarországon alig van szakma vagy művészeti ág, amelyik ne lenne átpolitizálva vagy megosztva. Megjelenik ez a törésvonal az önök kapcsolatában is, vagy általában a humoristák között?
– Meglepődnének, ha kifejteném részletesen a politikai nézeteimet, de ezt inkább megtartom magamnak. Annyit mondhatok, hogy különböző ügyekhez és témákhoz egészen különbözőképpen tudok viszonyulni, és úgy, hogy az alapján nem feltétlenül lehet besorolni egyetlen csoporthoz sem. Van, amiben meglehetősen konzervatív, és van, amibek igencsak liberális vagyok, de a véleményeim valószínűleg mindkét táborban kivernék a biztosítékot. Fábryval gyakorlatilag évekig együtt éltünk, vele az asztali vitáknál nyilván előkerültek ilyen kérdések is, de a politikát én nem viszem színpadra. Alapvetésnek gondolom, hogy az embernél nem azért van a mikrofon, mert igaza van. A humoristától poént várnak az emberek és nem kinyilatkoztatást. Első a poén, és ha abból még utána átszűrődik valami az előadó világnézetéből is, azzal nincs baj.

– A közéleti érdeklődését akkor sokkal inkább kiéli a Heti Világgazdaság címlapjainak megálmodójaként?
– Igen, nyilván, de ott is inkább a feladatot nézem, a képi humorban rejlő lehetőségeket. Kevesen tudják, hogy én mindig is rajzoltam, és kiskoromban karikaturista, képregényrajzoló vagy illusztrátor szerettem volna lenni. Ezt a vágyat ki tudom élni ebben a munkában. Szépséghibája, hogy nem én rajzolom őket, de részt veszek a vázlatok készítésében.

– Egyébként élő még a kapcsolata Fábryval?
– Messze nem olyan élő, mint amikor együtt dolgoztunk, és heti kétszer találkoztunk több órára. De azért adódnak mindig alkalmak a találkozásra, például humoristatemetések vagy néha közös fellépések. Olyan is van, hogy megkeres azzal: „Zolika, van egy neked való ötletem.”

 „Nagyon jó véleménnyel vagyok általában a közönségről. A közönség sokkal igényesebb annál, amit kap, viszont az is igaz, hogy mindig azt fogyasztja, amit kap, nincs más választása” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

– Visszatérve még a politikára: annak mi okát látja, hogy a magyar stand-upos közeg, Bödőcs Tibor kivételével, mintha ódzkodna az ilyen jellegű poénoktól?
– Nehéz terep, és kevesen csinálják jól. Bödőcs zseniális ebben, de még őt se hallgatják sokszor jól. Meghatározó élményem, hogy még a kezdet kezdetén volt egy olyan műsora, ahol minden pártot egyenként kiosztott. Az MSZP-vel kezdte, és valaki rögtön bekiabálta, hogy fideszes, még azt a három mondatot sem várva meg, amíg kiderült volna, mi is lesz ebből.

– Más szempontból is kockázatos ez a téma? Mondjuk mert így elvághatja magát az ember?
– Könnyen berakják egy dobozba. Nagyon ritkán szoktam az interneten kommentelni, de egyszer vitába keveredtem: egy kijelentésem a vitapartneremnek nem fért bele a világképébe. Az volt a reakciója, hogy mivel ezt mondom, én a „tihez” tartozom. Rögtön kialakul ez a mi meg ti felállás, és ez azzal is jár, hogy ha ti vagytok a ti, akkor nem mondotok igazat. Ráadásul a politikai humor végtelenül mulandó dolog, senki nem tudna már nevetni például Bödőcs Medgyessy Péter-poénjain. Amúgy is túl sok energiát vesz el a politika az életünkből, úgyhogy rossz az, ha még a kikapcsolódásunk is erről szól.

– Talán nem túlzás azt mondani, hogy a magyar stand-uposok egy része túl gyakran megy el a könnyebb ellenállás irányába, és trágársággal pótolja az eredetiséget. Érzi azt a közönségen, hogy emiatt magasabb lett az ingerküszöbük, és a Kőhalmi-féle finomabb humorra esetleg kevésbé vevők?
– Nagyon jó véleménnyel vagyok általában a közönségről. A közönség sokkal igényesebb annál, amit kap, viszont az is igaz, hogy mindig azt fogyasztja, amit kap, nincs más választása. Vannak olyan kollégáim, akik azzal a felkiáltással mennek fellépni mondjuk Mátészalkára, hogy „ezeknek jó lesz ez is”. Ezzel nem értek egyet, nincs jó és rossz közönség, csak jó és rossz helyzet. Nyilvánvalóan egy céges rendezvényen, ahol mindenki részeg, és azt várja, hogy mikor jön a tánc, nem az élet értelméről akarnak hallani, de olyan nincs, hogy például kamionsofőröknek ne beszélnék akár a relativitáselméletről is.

– Mégsem érzi úgy, hogy túl egyszerű üzenetek érkeznek mindenhonnan a színpadoktól kezdve a politikai kampányokig és a reklámokig?
– Ez épp elég baj, főleg ha azt nézzük, milyen reklámok vannak. Néha azt érzem, hogy már minden minőségi reklámszövegíró külföldön van. Általában véve viszont nem érzem ezt problémának, legalábbis én mindig azt szerettem feszegetni, hogy lehet-e olyasmiről is beszélni a közönség előtt, amit nem szoktak meg. És ezek néha egészen erős dolgok. Mint amikor arról beszéltem, hogy a Google-ba beírva a nevemet a harmadik kérdés az rólam, hogy Kőhalmi Zoltán zsidó. Mert ezen a ponton a közönség még nem tudja, mi fog ebből következni. Aztán elmondom, hogy valójában cigány vagyok és leszbikus nő, akit átoperáltak, de szerencsére a műtétet a zsidók kifizették. Szeretek ilyenekkel játszani, de nem szeretem lecsapni azt, amit a mindennapi politika felböfög.

– A magyar stand-up kezdetben igazi underground jelenség volt, ma viszont önök igazi sztárok, a műsoraik a különféle tévécsatornákon és az interneten is állandóan felbukkannak. Amikor kezdett sikeressé válni a műfaj itthon, a legrégebbi rajongók nem érezték úgy, hogy el lettek árulva?
– Amikor a hőskorban elkezdtük ezt az egészet a Godot-ban, akkor azok a fellépések nélkülöztek minden színházi manírt. A nézők felszóltak a színpadra, hogy „ne ezt mond már, mert ezt már hallottuk”. Amikor aztán meglett a tévéműsorunk, és már igényként merült fel, hogy legyen csillogás meg ruhatár, akkor mindez megváltozott, a közönség igényeivel együtt, akik ma már úgy járnak a fellépéseinkre, mint a színházba. Egyszer az egyik néző száján kijött az a mondat, hogy mi eladtuk magunkat az RTL-nek. Ez nagyon rosszulesett. Ez igazságtalan, hiszen ez egy ilyen műfaj. A humorista keresi a megjelenési lehetőségeket, mi pedig örültünk, hogy a producerünk sok év küzdelem árán rá tudta venni a csatornát, hogy megcsinálják a Showder Klubot. Főleg úgy, hogy előtte ott volt az Emberek a Holdon nevű rossz emlékezetű tévés téboly, ami miatt az RTL úgy érezte, egyszer már megégette a kezét. Pedig csak arról volt szó, hogy annak a műsornak a készítői mindent elkövettek, amit nem lenne szabad. Stand-upnak szánták, csak éppen nem tudták, mi is az. Fizetett közönség volt, előre megírt számok, amelyeket színészek adtak elő. Ez azért rossz, mert éppen a hitelesség adja a stand-up lényegét, hiszen a szöveg szerzője ismeri legjobban annak a ritmusát. Sokáig írtam másoknak szöveget, többek között Fábry Sándornak, és nagyon komoly kihívás, hiszen csak akkor sikerülhet, ha nagyon jól ismered az adott személyt és azt, ahogy gondolkodik.

– Hogyan zajlik egy humorista esetében a szakmai önképzés? Szokta például külföldi nevettetők műsorait nézni, elemezni?
– Kollégáim sokkal inkább nyomon követik, hogy hol tart külföldön a szakma. Azt gondolom, ha valaki sokat néz egy másik előadót, akkor hajlamos elveszíteni a saját stílusát. Persze ettől még nem árt figyelni másokat, már csak azért is, hogy ne mondjunk olyan poént, amelyik már elhangzott valahol. Mi szerencsések voltunk; amikor elkezdtük, valójában nem tudtuk igazán, hogy miről szól ez a műfaj. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg a zsákutcákat, és volt időnk kitalálni előadói stílusunkat, vagyis nem az történt, mint egy most színpadra lépővel, akit hozzánk viszonyítanak.

– Szokott az utcáról is felcsípni mondatokat, helyzeteket? Megajándékozzák néha poénokkal vagy történetekkel?
– Igen, gyakran történik ilyen, ezeket igyekszem kedvesen elhárítani. Egyszer megesett, hogy épp otthon voltam Szentesen, és a családom említette, hogy hívott egy idős néni, akinek van számomra egy fonák története. Visszahívtam, de addigra már elfelejtette. Nyitott szemmel járok, ezt csak így lehet csinálni, az ember felírja, ami eszébe jut, és később kidolgozza. Éppen ezért a legidegesítőbb dolog humoristával beszélgetni, mert valójában ilyenkor is a saját poénjait próbálja el. Általában nekem nem az a vicces, amiről az emberek azt gondolják, hogy az, ezért a legritkább esetben indít be, amikor valaki azzal szólít meg, hogy van egy jó története.

– Akkor milyen történetek indítják be?
– Általában a hétköznapi közös dolgainkat keresem. Számomra az a legnagyobb dicséret, ha valaki azt mondja, hogy ez vele is pont így történt, ő is ugyanúgy érzett gyerekkorában.

– Ebből a szempontból nagyon érdekes az Én, Kőhalmi Zoltán című műsora, ahol a színpadon berendezték azt a panellakást, ahol gyerekként felnőtt, és az egykori tárgyain keresztül mesél arról az időszakról.

– Az egész produkcióban a díszlet a legfantasztikusabb, amely úgy készült, hogy a bátyám szétfotózta a lakást és a lépcsőházat, és Lisztopád Krisztina ezek alapján készítette el. Én pedig alámerültem a múltamba, előszedtem a régi leveleimet, tárgyaimat. Úgyhogy az egész meglehetősen valóságos.

 „Ha nem figyelek rá, akkor hajlamos vagyok mindent ugyanúgy csinálni. Ez az élettel szembeni bizonytalanságból fakad nyilván” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

– Nagyon sok, akár még kicsit kínosnak nevezhető részletet is bátran vállalt ebben a műsorban, például a matricahátlapokból meg nyalókavégekből álló, elég feleslegesnek tűnő gyűjteményét. Érzelmileg okozott bármiféle megrendülést ez a kitárulkozás?
– Kétségkívül terápiás jellege is van a dolognak. Tudom, hogy sok minden furcsa, amit elmeséltem, de azt tapasztaltam, hogy az emberek még ebben is magukra ismertek. A humorista olyan, hogy bármikor eladja egy poénért a saját anyját, és én ezt már elég sokszor megtettem. Mondhatjuk, hogy ebből van a lakásom.

– Közben a családjáról mégsem lehet sokat tudni.
– Meglehetősen zárkózott és szorongó ember vagyok. Viszont a színpadon sok minden megváltozik. Fontos, hogy azt érezhessem, hogy egyedül vagyok a színpadon, hogy átéljem, megkaptam a figyelmet, ettől kezdve már csak én ronthatom el. Az pedig kezdettől fogva alapvetés volt számomra, hogy mindent elmondok magamról, és a saját szerencsétlenkedéseim és kis fájdalmaim kerülnek a színpadra.

– Szóval mégsem egy ordas nagy közhely, hogy a legtöbb humorista valójában szomorú, szorongó ember?
– Sokat fejlődtem ezen a téren az utóbbi időkben, van pszichológusom. De voltak őrjítő időszakok, amikor napokon keresztül azon gondolkodtam, hogy mit mondtam korábban Salgótarjánban egy fellépésen. Az biztos, hogy nem volt egyszerű gyerekkorom. Tanárgyerekként, kitűnő tanulóként és szemüvegesként elég sokat szenvedtem. Csak a gimnáziumban kezdődött el igazán a közösségi létem, és ekkor elég sok kötelékből sikerült kilépnem. Elhagytam egészen konkrétan a panellakást. Mai napig ezt a gimnáziumi korszakot sírom vissza. Utána viszont megint jött tízévnyi nyomasztó időszak a műszaki egyetemen, úgyhogy nem is tudom, miért ne lennék szorongó alkat. Sőt versenytáncoltam is nyolc éven át, ami maga a fájdalom.

– Pedig a rendszeres mozgás állítólag örömhormonokat szabadít fel.
– Persze úgy, hogy közben ordítanak az emberrel: mit csinálsz, te marha?!

– Akkor miért nem hagyta ott?
– Mert meglehetősen konfliktuskerülő alkat vagyok. Tíz évig jártam például az egyetemre, hogy a szüleimnek meglegyen az a boldogságuk, hogy van papírom, de a végén már mindenki tudta, hogy nem leszek építész. A tanáraim is már a tévéből ismertek leginkább, úgyhogy mindenki úgy volt vele, hogy jó, csak végezzem el valahogy.

– Tudatosan nem csapatjátékos, vagy arról van inkább szó, hogy egyszerűen jobban működik egyedül?
– Szerintem jobb vagyok egyedül, de hozzá kell tenni, hogy igazán sohasem csináltam semmit se csapatban. A HVG az egyetlen hely, ahol ezt nekem meg kellett tanulnom, de sikerült, hiszen már ott vagyok tíz éve, nyolc éve pedig a fő felelősség is az enyém. Az elején voltak azért súrlódások, mivel azt szoktam meg, hogy az én ötletem az az én ötletem. Úgyhogy egy ideig eltartott, hogy elfogadjam, nem mindig az én ötletem nyer. Sok főnök fordítja amúgy arra az energiáit, hogy megmondja a dolgozónak, hogy miért rossz a kezdeményezése, de sokkal jobb, ha sikerül meglátni, mi a jó a másik ötletében, majd azon dolgozni, hogy az még jobb legyen.

– Fábryn kívül van ma olyan humorista itthon, aki mögött egy egész csapat dolgozik?
– Nem tudok róla. Külföldön bevett gyakorlat, hogy ha valaki elér egy szintet, akkor rögtön gyűjt maga köré embereket. Fábry esetében erre azért volt szükség, mert nincs az az ember, aki kéthetente le tudna tenni valami eredetit az asztalra hosszú éveken át. Hasonló a helyzet a reggeli rádióműsorok vicces embereivel, mindegyikük mögött áll egy csapat. Régen, amikor a tévében műsorszünet volt, én is abból éltem, hogy mindenféle műsorok résztvevőinek éjjel megálmodtam azt, amit ők reggel könnyedén előadtak.

– Zavarta, hogy mások mondják a poénjait?
– Az zavart, ha elrontották. És vicces helyzetek is adódtak. Volt egy rádiócsatorna, amelynek Mohai Ágnes álnéven dolgoztam. Akkor született az első gyerek, és miközben vasaltam a pelenkát, hallottam, ahogy bemondják a rádióban, hogy Mohai Ágnesné gyermeket szült.

– Badár Sándor, Szőke András, Cserna-Szabó András és Kőhalmi Zoltán. Mind ismert szentesiek, akiknek mind közük van a humorhoz. Véletlen ez?
– Nem tudom. Van egy csomó humortalan szentesi is, csak őket nem vettük számba. Furcsa hely, az biztos. Vannak szavak, amelyek csak itt léteznek, például a wimpi, ez sajtos hot dogot jelent. Vagy van a mirhó, amely egy szentesi természeti jelenség, gyakorlatilag láp. De említhetném a puncsgömböt is, amelyet a világon mindenütt tévesen kókuszgolyónak neveznek. Ha már itt tartunk, meg kell jegyeznem, hogy a soha el nem készülő könyvemnek, amelyet minden évben megígérek édesanyámnak karácsonyra, épp Cserna-Szabó András a szerkesztője.

– És milyen könyvre számíthatunk?
– Ez mindig változik, még Cserna-Szabó sem tudja. A munkacíme az volt sokáig, hogy Minden könyv, és a piacon létező könyvtípusok paródiái lettek volna benne. Most viszont nagyon úgy néz ki, hogy egy skandinávkrimi-paródiát fogok írni. Csak attól tartok, hogy a könyvesboltokban a krimipolcra fogják tenni, de ettől még most úgy érzem, hogy kitartok az ötlet mellett, és menni fog. Amúgy is életmódváltásban vagyok.

– Ezalatt mit kell érteni?
– Hogy ide is majdnem biciklivel jöttem. Valójában azt, hogy úszni járok mindennap. Ez egy teljesen meghökkentő dolog, és nagyon jó, főleg azért, mert amúgy távol áll tőlem a sport. A nyáron rájöttem, hogy ez jó, és mert kényszeres alkat vagyok, most már hiányozna. És mivel nálam mindig az előadás is arról szól, ami hétköznap történik velem, ezért a mostani műsoraimban az úszásról is mesélek. Ahogy a másik új szenvedélyemről, a hangyatartásról is, csak ezt valahogy nehezebben hiszik el az emberek. Ha bárkinek említem, hogy vannak hangyáim, rögtön jönnek az ötletek, hogy például sütőporral vagy ecettel végezzek velük.

– Mit esznek?
– Nagyon változó. Nekem két fészkem is van kétféle hangyafajjal. Az egyik képviselői csak mézet hajlandók fogyasztani, a másik boly tagjai meg csak rovarokat. Az egy popkulturális tévedés, hogy a hangyák morzsákat cipelnek, pontosabban ez csak a gyepi hangyára igaz, amely már ennyire hozzászokott az emberhez.

– Vannak módszerek, amelyekkel átsegíti magát a nehezebb alkotói időszakokon?
– A már említett kényszerességem miatt nagyon sok kis aprósághoz ragaszkodom, elég betegesen is. Ezek segítenek. Ha nem figyelek rá, akkor hajlamos vagyok mindent ugyanúgy csinálni. Ez az élettel szembeni bizonytalanságból fakad nyilván. Az említett pszichológusom azzal kezdte, hogy leszedett a legkevésbé káros függésemről, ez a hétfői rántottsajt-evés volt hat éven át.

– Többször szóba kerültek már a traumatikus gyerekkori élmények. Boldog háttérrel nem is lehet valaki jó humorista?
– Jó kérdés. Mindenesetre a Dumaszínház tagjai esetében, ha leásunk, mindenkinél találunk valami defektet. Minimum egy alkoholista apát. Ebből a szempontból az én gyerekkorom nem is olyan szörnyű, csak elég speciális közegben nőttem fel. Amikor az ember eleinte színpadra lép, akkor a családi legendáriumból és a gyerekkori történetekből dolgozik, amelyeket addigra amúgy is sokszor elmesélt és tökéletesített. Ott kezdődik a szakma, amikor ezek a történetek elfogytak, és akkor is össze kell tudni állítani egy műsort. Egy fellépésre való élményanyag minden ember fejében ott van.

 

Kőhalmi Zoltán 1977-ben született Szentesen, Karinthy-gyűrűs magyar humorista, végzettsége szerint építészmérnök. Dolgozott többek között a Rádiókabaréban és Fábry Sándor csapatában. Nős, három gyermek édesapja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »