Tartozom az elődeimnek és az utódaimnak is egy vallomással, és régóta tartozom az önmeghatározással is… azt hiszem, most jött el az ideje. Miért? Mert ismét nagyot nyert a polgári oldal, s ez nekem, az őseimnek, a családomnak gyönyörű ünnep, egyfajta elégtétel. Pontosan 201 éve kaptunk polgárjogot Győrben, pontosan 201 év alatt teremtette meg a család az egzisztenciáját becsületes munkával, kitartással, ésszel, hozzáértéssel. Talán túlzottan személyes lesz ez az önvallomás, nézzék el nekem! Tessék, „itt az írás, tanúság…”
Manapság divatos (ön)meghatározni, hogy mely generációhoz tartozik az ember, és ezt bizonyos betűkkel szokás jelezni, úgy mint x,y,z és így tovább. Megvallom, hogy én az abc betűivel nem tudnám azonosítani magam, inkább azt mondanám: a „hatodik koporsó” generációjába tartozom.
Miért?
Mert mi vagyunk azok, akiknek nagyszülei még a XIX. század végén születtek, és megérték az I. világháborút, majd túlélték a rémületes Tanácsköztársaságot és szembe kellett nézniük minden bajunk forrásával, Trianonnal. Azután láthatták a Horthy-korszakban az ország felemelkedését, majd a mindent elpusztító II. világháborút, az azt követő iszonyatos 50-es éveket, a Rákosi-diktatúrát, majd ’56 csodáját, reményét, aztán a semmibe hullást vagy a kivándorlást, s végül belesüppedtek a Kádár-korszak reménytelen, kilátástalan szürke mocsarába.
Én még hallhattam drága nagyapámat, vitéz T.I.-t mesélni ezekről. A hetvenes években, vasárnaponként, amikor ebédre érkezett hozzánk, öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, bőrcipőben, ezüst markolatú sétabottal, szálfa egyenesen. Ott kuporogtunk körülötte, s hallgattuk az ezerszer hallott, de megunhatatlan történeteket katona korából, a j-i Altisztképzőről, az I. világháborús sebesüléseiről, az Arany Vitézségi Éremről, a katonaiskola Németországba telepítéséről, az oroszok előli menekülésről, az amerikai hadifogságról. És ezek a mesés délutánok mindig így végződtek: „Talán ti még megéritek, hogy visszajön az a régi szép világ…”
Kislányként nem igazán értettem, mit jelen ez a régi szép világ, bár nagyikám és édesanyám is eleget meséltek a régi polgári létről, életmódról. S ha a városban sétáltunk, megtaláltuk egykori házainkat, amelyeket csak úgy elvettek a kommunisták. Amit a család kétszáz év kemény munkájával, ésszel, erővel, takarékossággal, okos gazdálkodással és tisztességgel megteremtett – az egy tollvonással oda lett.
Rendszeresen kilátogattunk a Győrhöz közeli vidéki birtokra, ahol áll még az udvarház, de romokban, kifosztva, lepusztulva, mert a kommunisták soha nem teremtettek semmit, csak pusztítottak, s az egykor virágzó, aranykoszorús gazdaság helyén ma az enyészet az úr.
Mindenünk elveszett a II. nagy háború után.
S aztán, a Kádár-kor posványában, ha gyerekként valamit eltörtünk vagy tönkrement, anyu csak nevetett: „ugyan már, mit számít, hisz annyi mindent elveszítettünk már…”
Ezt is csak felnőttként értettem meg igazán. Mit számít egy törött tányér vagy pohár, amikor kétszáz év munkájának eredménye semmivé lett az ötvenes években, amikor a nagyi megmaradt brill fülbevalójából és nyelvtanításból kellett élniük a saját házukban, egy leválasztott szoba-konyhában nyomorogva, mert nagyapi soha többé normális munkát nem kapott, portásként keresett filléreket és pár forint nyugdíjért is úgy kellett esedeznie, bár örülhettünk, mert nem végezték ki!
Azonban hetedíziglen mindent megtoroltak a kommunisták. Édesanyám nagy nehezen lett irodai alkalmazott, majd tanár. Még az én gimnáziumi naplómban is ott éktelenkedett a priusz: osztályidegen.
Kislánykoromban még rengeteget jártak az emberek egymáshoz vendégségbe, mi ott ülhettünk csendben közöttük, szívtuk magunkba a hallottakat, és mikor elmentek, anyu mindig lelkünkre kötötte: „ezt holnap el ne mondjátok az iskolában!”.
És nem mondtuk el az iskolában, legalábbis az általánosban még nem, de a gimiben már nem fogtam be a „pörös számat”, egy március 15-i műsorban elszavaltam Utassy „Zúg március” című versét. A hetvenes években… Majdnem kirúgtak érte.
Mert a család nem csak a múltját hagyta örökül nekünk, hanem a mérhetetlen, végzetes hazaszeretetet is. Nagyiék 45-ben hazajöttek Németországból, pedig menekülhettek volna Amerikába, és 56-ban is meg volt már szervezve az autó Ausztriába, de nem bírtak elmenni.
Mi soha nem bírtunk innen elmenni.
Kislányként láttam édesanyámat a Pacsirta rádió mellett térdepelve, zokogva hallgatni a Hazám, hazámat Simándy előadásában. Nem tudtam akkor mit kezdeni vele, de beleégett a retinámba. Ő adta kezembe a magyar hazafias lírát is, Petőfit, Adyt, tőle tanultam, együtt sírva, hogy miért „sósabbak itt a könnyek, s a fájdalmak is mások…”, és együtt hallgattuk rongyosra Latinovits Ady-lemezét. S mikor gimisként, március 15-e előestéjén mindig bementünk a belvárosba, csak úgy, mert be kellett menni, mert valami volt a levegőben, csak annyi mondott: „menjetek, de nagyon vigyázzatok!”
De hát én soha nem vigyáztam, ahogy az Utassy verssel sem. És utána, már magyar tanárként sem vigyáztam, és azóta sem. S hogy miért vagyunk mi a „hatodik koporsó generációja”?
Mert a háború után mindent elveszítettünk, s a rendszerváltás után sem mi lettünk a nyertesek. A kárpótlás félresikerült, a régi családi vagyonok elkallódtak, azt hittük – mert megcsalattunk –, hogy „visszajött az a régi szép világ”. De nem jött vissza. Helyette a kommunisták utódai ismét szétlopták, kiárusították az országot, a nemzeti vagyont, eladták a hazát.
De 2010 óta újra bízhatunk!
Anyu! Már nem érhetted meg, de én igen! És az unokáid is! Visszakaptuk a hazánkat, nemzetünket, függetlenségünket, és most megint nyertünk, lehet folytatni az építkezést, a polgári világ visszaépítését!
Nagyapikám! Üzenem, úgy tűnik, visszajött az a régi szép világ!
És amikor a kiterjedt családunktól megkérdezik: érdekes, ti nem is vagytok Fidesz-tagok, csak annyit mondunk: nekünk nem kellett és soha nem is kell bizonygatni párttagsággal hovatartozásunkat, mert mi így születtünk.
Magyarnak születtem, magyar polgári családban.
Azóta is ehhez tartom magam. Ez a mérce.
És lehet, hogy mégse a „hatodik koporsó” nemzedéke vagyunk?
Úgy legyen!
Isten, áldd meg a magyart!
The post Ködszurkáló: Tartozom egy vallomással appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
