Volt olyan időszak Gáspárfalvi Dorka életében, amikor csak az árnyoldalát tapasztalta meg annak, hogy gyermekszínészként foglalkoztatták. A Mindenki című Oscar-díjas magyar rövidfilm egyik főszereplője a Centrál Színház új darabjában, a Mellékhatásban Connie-t alakítja, aki egy gyógyszerkísérletben vesz részt. Mint fogalmazott, már rögtön az elején nagyon megérintette a történet, és zokogásban tört ki az olvasópróba végén.
Lucy Prebble a kortárs angol drámairodalom kiemelkedő és elismert szerzője. Mellékhatás című darabját 2012-ben hatalmas sikerrel mutatta be a Londoni Nemzeti Színház, és még abban az évben elnyerte a legjobb drámának járó kritikusok díját. A darab egy hétköznapinak induló egyszerű gyógyszerkísérletről szól, amely során egy új, depresszió elleni szert tesztelnek. A kísérlet résztvevői arra vállalkoznak, hogy némi díjazás fejében heteken át a világtól elzárva, szigorú megfigyelés alatt szedik az új gyógyszert vagy annak placebóját. A történet középpontjában a szerelem áll, de sajátos megközelítésben. A két tesztalany, Connie és Tristan arra keresik a választ, hogy egymás iránti érzelmeik természetes vonzódásból erednek vagy a gyógyszer korbácsolja fel őket.
A Centrál Színházban Horgas Ádám rendezésében játsszák a Mellékhatást. Botos Éva és Fehér Tibor mellett két vendégművész, Gáspárfalvi Dorka és Mertz Tibor szerepel még a színdarabban. A Connie-t alakító Gáspárfalvi Dorka többek közt a próbafolyamatról, az alkotótársakról és a darab fő üzenetéről is beszélt az InfoRádióban.
Fel tudja idézni milyen érzések, gondolatok fogalmazódtak meg önben, amikor először elolvasta a szövegkönyvet? Hogy viszonyult a történethez a kezdetekben?
Az első találkozásaink egyikén Horgas Ádám rendező olvasta fel nekünk a darabot. Azonnal magával ragadott, már első hallásra is rettentően izgalmas volt. Nagyon összetett, fontos és aktuális problémákkal foglalkozik ez a mű. Maga a történet nagyon odavág, én konkrétan zokogtam az olvasópróba végén.
A Tristant alakító Fehér Tiborral való közös munka nem előzmények nélküli, hiszen játszottak már együtt korábban egy darabban. Ez sokat segített a próbák során?
Szeptemberben ismertem meg Fehér Tibort A lány a vonaton című előadás kapcsán, amit jelenleg is játsszunk a Játékszínben, és külön érdekesség, hogy annak a darabnak is Horgas Ádám a rendezője. Egy csodálatos embert ismertem meg Tibor személyében, aki egyben csodálatos színész is. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott minket, és most már a második darabban szerepelhetünk együtt. A Mellékhatásban Tibor a szerelmemet játssza, mindig nagyon jó vele a közös munka, és sokat segített nekem a próbák során. A többi szereplőtől és az alkotóktól is sokat tanultam, úgyhogy nagyon örülök, hogy részese lehetek ennek, mint ahogy annak is, hogy megszületett ez az előadás a Centrál Színház színpadán.
Csak címszavakban gyógyszerkísérletről, depresszióról és egy nagy szerelemről szól ez a darab. Önnek volt már olyan időszak az életében, amikor érzelmileg nagyon lent volt vagy huzamosabb ideig rossz volt a kedélyállapota?
Igen, szerintem ezen mindenki átesik. Persze nem mindegy, hogy a skálán ez hol helyezkedik el. Voltak olyan hosszú ideig elnyúló időszakok az életemben, amikor rossz volt a kedvem. Mostanában is. Ezek mély pillanatok, nem könnyű megbirkózni a különböző nehézségekkel. Ugyanakkor visszatérve a darabhoz, nem az antidepresszánsok jelentik a megoldást az ilyen lelki problémákra. Ez csak egy akut gyógyszeres kezelés. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy az orvosok felvilágosítsák az ilyen helyzetbe kerülő embereket arról, hogy nem a gyógyszerek által fognak meggyógyulni, hanem a lelki gyógyulás a legfontosabb, mert a fizikai tünetek legtöbbször valamilyen lelki probléma következményei. Sajnos a mai világban nem beszélünk erről eleget.
Ennek megvolt a napos és az árnyas oldala is. Volt olyan időszak, amikor csak a negatív részét éltem meg annak, hogy kisgyermekként bekerültem ebbe a világba. Most már egy teljesen más élethelyzetben vagyok, és próbálom a helyén kezelni a kiskoromban megtapasztaltakat. Valóban már kisgyermekként elkezdtem a színészkedést, de akkor még nem tekintettem munkának azt, amit csináltam. Egyszerűen csak élveztem, hogy filmekben szerepelhetek. Aztán 12-13 évesen kezdtem el gondolkodni azon, hogy jó lenne hosszabb távon is ezzel foglalkozni. Akkor ért meg bennem a gondolat, hogy ez lehet az én pályám. Ugyanakkor komoly kihívást jelentett, hogy ezt hogyan kezeljem. Nagyon másképp éltem meg a filmezést kiskoromban ahhoz képest ahogy most viszonyulok a színészethez. Próbálom élvezni azt, amit csinálok, de nyilván sok mindennek és sok mindenkinek meg kell felelni. Azt hiszem, 16-17 évesen kattant át valami az agyamban, ami nagyon furcsa volt. Akkor ismertem fel a munkáim révén, hogy valami teljesen mást kellene csinálnom ahhoz képest, mint amivel 5-6 évesen foglalkoztam. Ettől azért az elején megijedtem. Nem tudtam, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Feltettem magamnak a kérdést, hogy biztos ezt szeretném csinálni? Mert 5-6 évesen élveztem, amit csinálok, de azóta sok minden megváltozott, és elbizonytalanodtam, hogy akarom-e én még ezt. Aztán megtaláltam a helyem, úgyhogy végül is azt hiszem, jó úton haladok afelé, hogy helyrerakjam magamban a történteket. Voltak vele feladataim, de mára ez megoldódott.
Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje óriási sikert aratott, és az Oscar-díjas alkotással együtt önök, a szereplők is magasra jutottak. Nagy nehézséget okozott visszatérni a hétköznapokba abból a siker ittas állapotból?
Ez egy érdekes kérdés, mert felnőttként biztos máshogy fogtam volna fel azt, ami akkor velem történt gyerekként. Ha mindez 26 éves koromban zajlott volna le, akkor biztos, hogy nehezebb lett volna visszajönni egy normál állapotba. Gyerekfejjel, 13 évesen szerepeltem abban a filmben, teljesen más volt az akkori élethelyzetem. Felnőttként egy-egy ilyen sikeres film után lehet azt mondani: oké, ez megtörtént, lépjünk tovább, csináljuk, folytassuk azt, amit eddig, és ne szálljunk el! Én azonban gyerekként nem igazán fogtam fel, mi zajlik körülöttünk és mekkora dolog az, amit elértünk. Viszont amikor később felfogtam, az nehezebb időszak volt számomra. Csak akkor dolgoztam fel, hogy Oscar-díjat nyert a filmünk, és akkor adódott a kérdés, hogy hova tovább? Nagyon sokáig mocorgott bennem egy olyan érzés, hogy ennél többet én már nem tudok nyújtani, illetve nem tudtam, mit kaphatok még ettől a hivatástól. Akkor úgy gondoltam, ennél nincs feljebb, és hát bizonyos szemszögből nézve valóban nincs, de ettől még az élet megy tovább, jönnek az újabb feladatok. Ezt is helyre tudtam rakni magamban, és azt hiszem, sok minden már még rám színésznőként.
Milyen célokat tűzött ki maga elé a következő időszakra vonatkozóan?
Én mindig arra törekszem, hogy élvezzem, amit csinálok, és ne foglalkozzak semmi mással, csak adjam át magam annak, amiben éppen vagyok. Ennyi. Most nem akarok mást, erre koncentrálok. Jelenleg az a legfontosabb az életemben, hogy szeressem a munkám. Nagyon hálás vagyok azokért a feladatokért, amiket kapok, tényleg az a lényeg, hogy tudjam élvezni ezeket, és ne mindig feszültségben vagy szorongásban legyek. Szóval az a célom most, hogy tudjam élvezni a szerepléseimet a Mellékhatás és A lány a vonaton című darabban a színpadon állva és természetesen a filmekkel kapcsolatban is erre törekszem, ha kapok lehetőséget.
A filmekben, sorozatokban még többen látják az arcát, illetve ismerik meg a nevét a stáblistából. Ezt hogy éli meg? Önnek teher, ha az utcán felismerik vagy megszólítják?
A Mindenki berobbanása idején érdekes volt szembesülni azzal, hogy megismernek az emberek az utcán, később viszont már megszokottá vált egy-egy ilyen szituáció. Egészen a Mintaapák című sorozatig ezt konstans megéltem, úgyhogy amikor ebben a sorozatban szerepeltem, az már nem is zökkentett ki engem. A Mindenkiben még nagyon pici gyermekként szerepeltem, de mind a mai napig nagyon sokan tudják, hogy játszottam benne, rengetegen odajönnek hozzám. És ilyenkor a legtöbben nem azt mondják, hogy te vagy az a lány a Mintaapákból, hanem azt, hogy de jó voltál a Mindenkiben. Nem értem, honnan tudják ezt az emberek, 13-14 éves voltam, amikor kijött a Mindenki, most már 22 vagyok. De felismernek, ami nagyon jólesik, és ezt nem érzem tehernek, mert nagyon kedvesek azok az emberek, akik odajönnek hozzám. Persze néha az utcán sétálva fél füllel elkapok érdekes, furcsa susmusokat, de alapvetően ezzel sincs semmi problémám. Nagyon sokan gratulálnak nekem, és elmondják, mennyire szerették azt, amiben éppen láttak engem. Sok-sok szeretetet kapok és a legtöbben tényleg nagyon kedvesek.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
