Szegregáció. A világ legtermészetesebb megoldása volt ez valaha egy igen súlyos problémára. A latin segrego elkülönítést, elválasztást jelent, kiváltképpen az oktatásban, a hátrányos szellemi-fizikai képességű gyermekeknek a többi gyermekektől való elkülönített oktatását.
Csak – finoman fogalmazva – nagyon csekély lélektani iskolázottsággal rendelkezők állíthatják azt, hogy a szegregáció mentális sérüléseket okoz egy osztályban. Nos, aki csak egy napot végigtanított bárhol, tudhatja, mit jelent az, ha akár csak egy, társaitól lemaradt tanuló miatt nem lehet előrelépni a tanításban. A józan paraszti ész tehát azt diktálja, hogy az írással, olvasással, számolással nem vagy alig bírókkal külön kell foglalkozni.
Ilyenkor szólnak közbe ugyebár a liberális nagyágyúk. A szegregáció antihumánus akció! Sérti a gyermek önérzetét. Bűntudatot, kisebbrendűségi érzést kelt benne társaival szemben, akinek ilyetén meggátoljuk szocializációját, beépülését a társadalomba. Mondják ezt persze olyanok, akik talán fél órát sem töltöttek ilyen gyermekek között.
Érdekes, hajdanában mennyire másképpen volt ez! Ha a szülőnek nem tetszett a követelmény, elvitte gyermekét más iskolába. Nem kezdett el jajveszékelni, hogy gyermekét szegregálják. Rend volt, fegyelem. Arról nem is beszélve, hogy a régi jó tanárok, ha kellett, mindenkit büntettek, származásra való tekintet nélkül. Nem találkoztam még olyannal, aki felháborodva mesélte volna, hogy ismerte a körmöst és a sarokba állítást.
A régi vágású tanár még tudta, hogyan kell szegregálni például az oly rettegett latinórán is. Elképzelem, amint belép ma egy tarkabarka osztályba. Szépen, nyugodtan skandálni kezdi: „Arma virumque cano, Troiae qui primus ab oris…” Aztán rábök az osztály legkevésbé fehér tagjára: „Fordítsd!” Majd felszólítja, mondja meg, melyik költőnk eposza ihletéséül szolgált e sor. Ha nem tudja, és még neki áll feljebb, jöhet anyuci, apuci, nincs más hátra, mint a gyerkőcöt kivezetni az iskolakapun és átadni a legelső csendőrnek. A többit majd ő intézi…
Tudom, persze, ma már más időket élünk. Olyan ez a történet, mint az álom – mondhatnók. Meg hogy hagyjuk már a poroszos pedagógiát. Nos, mint oly sok mindent, ezt is lehet mondani, csak akkor ne csodálkozzunk, ha nélküle olyan lesz a világ, mint a mai. Rend, fegyelem nélküli.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
