Hátrányból előny. A hátrányos helyzetű gyermekek oktatása, nevelése a felzárkózó települések program tükrében címmel Boros Julianna, a Pécsi Tudományegyetem (BTK, Társadalmi Kapcsolatok Intézete) egyetemi adjunktusa tartott előadást szeptember 27-én, a Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) első napján Budapesten, a D50 Rendezvényközpontban.
Az előadó megosztotta, hogy egy Tolna megyei falu cigánytelepén nevelkedett, onnan jutott el a felsőoktatásba. Büszke erre az útra és fontosnak tartja, hogy visszaadjon valamit nemcsak a cigány közösségnek, hanem általában a társadalomnak. A Pécsi Tudományegyetemen oktat, a Katolikus Karitász tagjaként pedig Baranya megyében a Felzárkózó Települések Program regionális szakmai vezetője. Különösen fontosnak tartja a tudomány és a gyakorlat összekapcsolódását, közvetítőnek tekinti magát a két világ között.
Ahhoz, hogy a cigánytelepről eljusson az egyetemi katedráig, kellett egyéni motiváció és szükség volt támogató személyekre, lehetőségekre. Néhány kutatását ismertette azzal kapcsolatban, mi jelenthet kitörési pontot a hátrányos helyzetű településeken.
Az egyik kutatásában azt vizsgálta, hogyan hatnak a roma fiatalokra a támogató programok. Baranya megye hét településén, 270 háztartásban kérdeztek családokat, valamint pedagógusokat is. Elmondta, hogy az egyházak kevésbé vannak jelen, kevesebb a keresztelő, de ahol van cigánypasztoráció, ahol a plébánost jól ismerik a helyiek, ott újabban ismét egyre többen kérik a keresztelőt, az elmúlt években pedig egyre többen járnak vasárnapi igeliturgiára és zarándoklatokra.
Az anya iskolai végzettségével függ össze, hány gyermeket vállal: minél alacsonyabb a végzettség, annál többet. Egyre fiatalabb korban hagyják el a fiatalok az iskolát, a 16 éves tankötelezettési kort sem várják meg. Munkába akarnak állni, és ha nem sikerül, közfoglalkoztatásba kerülnek vagy idénymunkát végeznek. Kevés a munkahely, nincs elég kompetenciájuk, nagy probléma a tömegközlekedés. A nők még kevésbé tudnak munkát vállalni, mert megmaradt hagyományos feladatként a gyermekgondozás.
Kevés óvoda, iskola van a járásban, nagy a tanárhiány, sok a hátrányos helyzetű gyerek. Van néhány egyházi intézmény, 2013-ban például a református egyház átvette az egyik általános iskolát és nagyon jó modellt alakított ki a családokkal való kapcsolattartásban.
Általános iskola után kevesen mennek középiskolába, és az új környezetben a szegénység stigmatizációs hatásai miatt sokan lemorzsolódnak. Nagy probléma, hogy nem találnak barátokat. Ha baráttal, testvérrel mennek, nagyobb eséllyel fejezik be a középiskolát.
Egy háromgyerekes, nyolc általánost végzett anyuka leírta: szeretne valamit tanulni, de nem tud. Dada tanfolyamra ment, de otthon nem nézték jó szemmel, hogy szombaton jár el. „Hogy gondolom, hogy Pécsre kirándulok?! Ki főz, ki lesz a gyerekekkel…?!” A 13 hetes tanfolyamot a második héten abbahagyta, mert nem volt meg a támogató környezet.
Miért érdemes tanulni? – erről kérdeztek szülőt, pedagógust, gyereket. Kiderült, hogy a szülők szerették az iskola világát, szeretetteljes közegként emlékeztek rá, családi problémák miatt mégis korán kimaradtak. Szerintük a tanulás eszköz: érdemes tanulni, hogy legyen munkájuk, meg tudjanak élni.
A pedagógusok számára az iskola a tudásátadás, a lehetőségek biztosítása miatt fontos. A megkérdezettek nem hittek ugyanakkor a gyerekekben, akiket tanítottak, úgy gondolták, nincs esélyük a kitörésre, mert a szülők nem támogatják őket. A gyerekek kitörési pontnak a munkát tekintették, a tanulást pedig eszköznek. Minél hamarabb szeretnének jövedelmet, gyors pénzkereseti lehetőségre vágynak. Nem szeretnének korán családot alapítani, mégis megteszik, mert nincs más út előttük.
Következetésként Boros Julianna ismét azt hangsúlyozta, hogy nagyon fontos a támogató személy. Ezeken a településeken semmiféle szolgáltatás nincs, a gyerek busszal jár iskolába, a szülő és a pedagógus soha nem találkozik egymással. Megoldási javaslatként a mediátorok és transzlétorok (a közösségből kiemelkedett személyek) szerepét hangsúlyozta.
Egy másik kutatás egy pályaorientációs program hatásait vizsgálta, amelyet a ’90-es években folytattak 60 dél-dunántúli fiatallal, akik a 7–8. osztályba jártak. Azt vizsgálta, hogy 2009 körül hol tartanak az életben. Eredményként leszögezte: tudatos programmal változást lehet elérni, a gyerekek előrébb kerültek a szüleikhez képest, diplomások lettek, dolgoztak, nőttek az esélyeik.
Azokat is vizsgálta, akik a családjukban elsőként szereztek diplomát. A nem romák kevésbé vettek részt támogató programokban, mint a romák, akik számára fontos volt közösséget találni. Náluk gyökérvesztést jelent, ha eltávolodnak a családjuktól, a programokon belül pedig erős kapcsolati tőke alakult ki és ez megtartotta őket.
Végkövetkeztetésként Boros Julianna elmondta, hogy a hátrányok kompenzálhatóak, csak hinni kell magunkban és másokban. El kell hinni, hogy együtt képesek vagyunk változtatni a helyzeteken. Szent Ágostontól vett idézettel zárta előadását: „A hit azt jelenti, hogy az ember elhiszi, amit még nem lát. Ennek a hitnek pedig az a jutalma, hogy látni fogja azt, amiben hisz.”
Az előadás után maradt egy kevés idő beszélgetésre, Székely János szombathelyi megyéspüspök és egy budapesti készségfejlesztő iskola főigazgatója az előadóval együtt keresték a válaszokat a felzárkóztatás kérdéseire.
Fotó: Lambert Attila
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
