Salkaházi Sára szociális testvér boldoggá avatásának huszadik évfordulóján, szeptember 13-án hálaadó szentmisét mutattak be a budapesti Szent István-bazilikában. Az ünnepi liturgia főcelebránsa Erdő Péter bíboros, prímás volt, a homíliát Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök mondta. A szentmisén jelen volt többek között Kővári Magdolna, a Szociális Testvérek Társasága központi elöljárója is.
Az esemény különleges jelentőségét az adta, hogy betegsége óta a bíboros ezen a napon első alkalommal mutatott be főcelebránsként ünnepi szentmisét a bazilikában.
A jubileum Erdő Péter bíboros számára személyes jelentőséget is hordozott. Húsz évvel ezelőtt, 2006. szeptember 17-én ő hirdette ki Salkaházi Sára boldoggá avatását a Szent István-bazilika előtti téren. Történelmi esemény volt ez, hiszen több mint kilenc évszázad után ekkor került sor ismét boldoggá avatásra Magyarországon.
A főpásztor tavasszal, gyógyulása után a Magyar Kurírnak adott interjújában elmondta: betegségének időszakát valóságos lelkigyakorlatként élte meg. Életét Isten kezébe helyezte, mindenért hálát adott, és – mint fogalmazott – mindenre felkészült. Amikor arról kérdezték, mely emlékei adtak neki erőt ezekben a hónapokban, Salkaházi Sára boldoggá avatását külön is megnevezte. Két évtizeddel a történelmi esemény után most ismét ő mutatta be a vértanú szociális testvér tiszteletére felajánlott ünnepi szentmisét.
Mohos Gábor homíliájában a megbocsátásról és az irgalmas szeretetről beszélt, Salkaházi Sára életén keresztül mutatva meg, miként válhat mindez konkrét cselekedetté. Felidézte, hogy Sára testvér a második világháború idején életét áldozta az üldözöttekért, azokért, akik „az emberi gonoszságnak az áldozatai voltak”.
A püspök a napi evangéliumból Péter kérdését állította középpontba: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Rámutatott: már egyszer is nehéz megbocsátani annak, aki valódi sérelmet vagy helyrehozhatatlan kárt okozott számunkra. Még nehezebb újra megtenni ezt, ha az, akinek új esélyt adtunk, ismét megbánt bennünket. Jézus válasza – „nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer” – azt jelenti: „nincs határ”.
Mohos Gábor hangsúlyozta, nemcsak mások okoznak nekünk sérelmet, mi is megbántunk másokat, ezért magunk is rászorulunk az ő nagylelkűségükre. Őszintén szembe kell néznünk saját gyengeségeinkkel és azzal a sebzettséggel, amely önközpontúvá tehet bennünket, és arra indíthat, hogy mindig másokat hibáztassunk.
Ennek kapcsán idézte Salkaházi Sára egyik 1932-es naplóbejegyzését: „Most megint tele vagyok irigységgel, kritizálással, dacossággal, rosszkedvvel, összehasonlítgatással.” Sára testvér felismerte és nevén nevezte saját hibáit, de nem akarta, hogy azok határozzák meg az életét. Változni akart, és bár újra meg újra megtapasztalta gyengeségét, bejegyzését mégis így zárta: „Kitartok, kitartok, kitartok.”
A szentek példája azt mutatja meg, hogy „ami emberileg lehetetlennek látszik, az Isten kegyelme segítségével lehetséges, megvalósulhat”. Sára testvér Krisztusban akart újjászületni. Ez az újjászületés a keresztségben mindannyiunknak megadott ajándék, amelynek az Istennel való tudatos együttműködésünk által kell kibontakoznia az életünkben.
A püspök arról is beszélt, hogy Isten követése és a lemondás nem veszteséget jelent: „Az Isten valami többet akar adni akkor, amikor meghív bennünket a követésére.” Az Istennel való közösség olyan mély és tartós belső valóság, amely túlmutat a gyorsan elmúló élményeken, még akkor is, ha közben naponta szembesülünk saját gyengeségeinkkel és korlátainkkal.
Salkaházi Sára életében az irgalmas szeretet nem állt meg a megbocsátásnál. Az üldözöttekért végzett szolgálata nem csupán arról szólt, hogy „mentsük meg, akit meg lehet menteni”, hanem arról is, hogy „ebben a szörnyű földi pokolban az irgalmas szeretetnek valamilyen tapasztalatát átélhessék”. Ha földi életüket végül nem is sikerült megmenteni, megtapasztalhattak valamit abból az emberségből, amely Isten eredeti teremtő terve szerint az ember sajátja.
Mohos Gábor arra kérte a jelenlévőket, gondolják végig, kinek nem tudtak még tiszta szívből megbocsátani: „Mindegyikünknek van, azt hiszem, nem egy, nem kettő ilyen fájdalmas sebe, amelyet nem biztos, hogy tiszta szívből sikerült már megbocsátanunk.”
A homília végén Sára testvér közbenjárását kérte, hogy hozzá hasonlóan mi is képesek legyünk az áldozatkész szeretetre. Krisztus követőinek hivatása, hogy ezt az önfeláldozó szeretetet megjelenítsék a világban, és elvigyék azokhoz is, akik máshonnan nem kapják meg – „bárkik legyenek is azok, közelállók vagy távolállók, hasonlóan gondolkodók vagy másképpen gondolkodók”. „És így legyünk az evangélium tanúi, és követve Sára testvér példáját, mi is az életszentség útján haladjunk előre” – zárta homíliáját Mohos Gábor.
A húsz évvel ezelőtti eseménnyel való folytonosságot a liturgia is kifejezte: az egyetemes könyörgések a boldoggá avatási szentmiséből hangzottak el, az áldozás után pedig felolvasták Sára testvér felajánló imáját.
A szentmise végén Takács Anita testvér, a Szociális Testvérek Társasága magyarországi elöljárója köszönetet mondott Erdő Péter bíborosnak Salkaházi Sára boldoggá avatásáért, valamint azért, hogy a főpásztor azóta is szeretettel őrzi a vértanú emlékét, és sokak elé állítja példaként. Háláját fejezte ki azért is, hogy a huszadik évfordulón ismét együtt adhattak hálát „mindazért a kegyelemért, amit miatta, általa, őbenne kapunk”.
Ezt követően Németh Emma szociális testvér, a boldoggá avatási ügy egykori viceposztulátora szólt a jelenlévőkhöz. Az elmúlt húsz évből három olyan mozzanatot emelt ki, amely számára követendő példává és kegyelemforrássá vált. Beszélt annak az oltárnak a történetéről, amely előtt Sára testvér utolsó imádságát mondta, mielőtt elindult vértanúsága helyszínére, és amely ma a Szent István-bazilikában található. Ezt követően Sára testvér életfelajánlását és az emberi méltóságról vallott meggyőződését idézte fel.
Elmondta, hogy Salkaházi Sára 1943 őszén tett ünnepélyes életfelajánlása szerzetesi odaadottságából és abból a mindennapi lelkületből fakadt, amellyel önmagát folyamatosan azokért ajánlotta fel, akiket szolgált. Ennek példájaként idézte Sára testvér 1942-ben megjelent reggeli imáját: „Fogadj el engem mint áldozatot, s te, Uram Jézus, ajánlj fel veled engem az ő megváltásukért és boldogságukért.”
Németh Emma SSS kiemelte Sára testvér emberi méltóságról vallott gondolatait is. Egy háború idején írt cikkében úgy fogalmazott: „a legutolsó névtelen ember tönkrement élete nagyobb veszteség, mintha a milánói dóm és a Föld összes műkincsei mind elpusztulnának”.
Az egykori viceposztulátor végül arra hívta fel a figyelmet, hogy Salkaházi Sára közbenjárására ma is rábízhatjuk magunkat, szeretteinket, gondjainkat és nehéz ügyeinket. Segítségét kérhetjük ahhoz is, hogy saját és embertársaink méltóságát ajándékként ismerjük fel, és felelősen védelmezzük. „Életpéldája és közbenjárása segítsen bennünket abban is, hogy mi is képesek legyünk egészen átadni magunkat Istennek mindazokért, akiket szolgálunk” – zárta gondolatait.
Takács Anita ezután az oltár elé hívta mindazokat, akik Salkaházi Sárát a keresztségben kapták vagy a bérmáláskor választották védőszentjüknek. Csatlakoztak hozzájuk a vértanú szociális testvér nevét viselő iskolák, a Salkaházi Sára-plébánia és az ő nevét viselő karitászcsoportok képviselői is. A szentmise végén mindannyian külön áldásban részesültek.
Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Zsuffa Tünde
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
