Kiszelly Zoltánnal, a Kodolányi János Főiskola és a Századvég Politikai Iskola tanárával készített előző interjúnkat ott hagytuk abba, hogy végigvettük a migrációs válság megoldási lehetőségeit európai szinten. Ám ebbe a megoldási körbe szorosan beletartozik a közel-keleti válság rendezése is, illetve azon geopolitikai harcok is, melyeket a nagyhatalmak vívnak egymással. Itt folytattuk beszélgetésünket a politológussal.
Előző beszélgetésünket ott fejeztük be, hogy mik lennének a migrációs válság megoldásai európai szinten, itt említette a kapuőr államok stabilitásának jelentőségét Európa határain, így Törökországot, Líbiát, Egyiptomot. Azonban ugyanúgy fontos lenne, ha valaki végre rendet tenne a Közel-Keleten. Ennek látjuk jeleit is, hiszen míg Európában ilyen krízishelyzet van, ott mintha megindult volna a káosz felszámolása. Az elmúlt hetekben Oroszország hirtelen, de annál hatékonyabban megkezdte az Iszlám Állam bombázását Szíria területén. Ön hogyan értékeli az oroszok beavatkozást a Közel-Keleten?
Oroszország valóban aktívan beavatkozott a térségben folyó harcokba. Az oroszok ráeszméltek geopolitikailag befagyott helyzetükre, és ahogyan Nagy Sándor a Gordiuszi csomót egy kardvágással kettévágta, az oroszok a szíriai aktivizálódásukkal akarnak kitörni ebből a számukra kártékonyan befagyott helyzetből. Az, hogy ez menyire lesz sikeres, még nem tudjuk, de jelenleg az oroszok nagyon sok kérdésben tudnak lépéskényszert előidézni Szíriában. A közel-keleti aktivizálódásukkal az oroszok tulajdonképpen a mozgásterüket akarják bővíteni. Mind a nemzetközi jog, mind az ENSZ orosz – kínai vétójog megadja a nemzetközi keretet ahhoz, hogy belépjenek a konfliktusba. Asszad támogatásával nem sértik a nemzetközi jogot, mivel valóban egy legitim kormány kérésére jött be az országba az orosz haderő.
Moszkva több konfliktust akar egyszerre rendezni a szíriai beavatkozással. Orosz szempontból az egyik legfontosabb kérdés, hogy hol lesz háború, hiszen nem mindegy, hogy Ukrajnában lesz-e, 500 kilométerre Moszkvától, vagy mondjuk Szíriában. De ennél is lényegesebb számukra, hogy ne az orosz határoknál és még inkább, hogy ne a Gazprom ügyfeleinek határainál, Szlovákia, Románia, Magyarország határainál legyen a háború. Értékelhetjük úgy is a tevékenységüket Szíriában, hogy egyszerűen elhúzzák a háborús konfliktust Európából, azon belül is Ukrajnából a Közel-Keletre. Az amerikaiak azonban jelenleg egy nagy katonai csapatösszevonás közepén vannak Európában, így ennek keretében Magyarországra is jut 50 páncélos. Az amerikaiak a szíriai orosz aktivizálódással viszont kénytelenek megerősíteni a környékbeli támaszpontjaikat, s bár nagy valószínűséggel nem fognak a szárazföldön beavatkozni a háborúba, de ettől még meg kell erősíteniük a térségben magukat. Ez egyértelműen lassítani fogja az európai és amerikai csapatfelvonulásokat Ukrajnában. Oroszország szempontjából (és Magyarországéból is) ez egyszerűen azt jelenti, hogy még egy-két év békét nyertünk Európában. Ez nagyon fontos. Továbbá az orosz – német együttműködés újraélesztésének is javulnak az esélyei, hiszen ha Ukrajnában lenne egy a mostaninál nagyobb háború, akkor ez a NATO – orosz és a német – orosz együttműködést erősen zavarná. Azzal, hogy a konfliktus továbbra is befagyott állapotban marad Kelet-Ukrajnában, még mindig megmarad az oroszoknak az esélye a kiegyezésre Németországgal, Európával.
Milyen egyéb érdekei lehetnek az oroszoknak Szíriában, hiszen láthatjuk, hogy 2011 óta, a szír polgárháború kitörése óta Moszkva töretlenül kiáll az Asszad-kormány mellett?
Az olajár kérdése nagyon fontos orosz szempontból, ez mellesleg egy közös érdek kellene, hogy legyen a szaúdiakkal is. Az olajár jelenleg elképesztően alacsony, 50 dollár körüli, az oroszoknak viszont 70-90 dolláros ár lenne a megfelelő. Ez az eladási ár szükséges az orosz költségvetés, nemzetgazdaság működéséhez, fenntartásához. Hiszen az oroszok által indított projektek, vagy éppen a hévízi orosz turisták száma is attól függ, hogy milyen magas az olajár. Ameddig ilyen alacsony, nem tudja a külpolitikáját sem megfelelően finanszírozni.
Szíriával kapcsolatban az oroszoknak egy nagyon fontos tényezővel kell számolniuk; hogyha az olajtermelő vidékeken háború van, akkor az emeli az olajárat. Az Iszlám Állam elleni harcnak is van egy ilyen vetülete, hiszen sok olyan területen zajlanak a harcok, ahol olaj- és gázmezők vannak. Ha a szíriai és észak-iraki olajmezőket sikerül visszaszerezni, illetve ha az irakiak is, az irániak is beállnak egy orosz vezetésű “ellen-OPEC-be”, akkor azzal jobban tudnák szabályozni az olajárakat. Természetesen a szaúdiaknak is jobb lenne, ha magasabb lenne az olajár, bár nekik alacsonyabbak a kitermelési költségeik. Magyarul az olajár szempontjából sem mindegy, hogy mi történik az olajtermelő országok területein, vagy azok közvetlen közelében, mint például Jemenben.
És ha már említette az olajmezőket, mi a helyzet a gázvezetékekkel? Hiszen gázban is gazdag a Közel-Kelet, illetve számos gázvezeték, köztük orosz projektek is meghiúsultak az utóbbi években.
A gázvezetékek helyzete is egy nagyon fontos szempont az oroszok részéről, bár ez nekünk, magyaroknak is kulcsfontosságú kérdés kellene, hogy legyen. Azzal, hogy Moszkva Törökország kvázi szövetségesét, az Iszlám Államot sanyargatja, Törökországot jobban rá tudja kényszeríteni arra, hogy végre tényleg engedje át azt a gázvezetéket, amit magától, vagy európai és amerikai nyomásra nem engedne át.
Az oroszoknak 2019 után Ukrajnát kikerülő gázvezetékre lesz szükségük, amit az Unió és Németország, illetve maga az USA sem akar. Számukra az lenne az ideális, ha az orosz gáz csak Németországon keresztül érkezne Európába. Ez az oka annak is, hogy tervbe vették az Északi Áramlat gázvezeték bővítését. Németország jelenleg Amerika megbízható szövetségese és a német – orosz és amerikai – orosz viszonytól függene, hogy a Gazprom mennyi gázt tud eladni Európának. Ha mégis megépülne a Déli Áramlat, vagy a Török Áramlat folytatása Ukrajna kikerülésével, akkor az oroszok könnyebben és függetlenebbül tudnának tárgyalni, és autonóm bevételekhez jutnának, ami nem függne az említett német – orosz, vagy amerikai – orosz viszonyoktól.
Ha pedig most az oroszok Törökországot nyomás alá helyezik a szíriai rendezés kérdésében, vagy ha esetleg a fotelből nézik, ahogy a kurdok Törökország keleti részéből azt a 10 milliós területet kihasítják egy új Kurdisztán részeként, akkor a törökök megértőbbek lesznek és az amerikaiak is talán. Vagyis ennek következtében, a Déli Áramlatot, vagy a Török Áramlatot meg tudná építeni Oroszország Európa felé. Természetesen az amerikai héják ezt nem nézik jó szemmel, de az atlantista németek sem, ezért is fektetnek a németek egyre nagyobb hangsúlyt a megújuló energiára, hiszen akkor nem kellene az orosz gázra építeni. Továbbá az Északi Áramlaton keresztül tudnák az orosz gázexportot szabályozni, hogy azok Európától mennyi jövedelemhez jussanak a gázból. Amerikának ezekhez az orosz igényekhez kell kialakítania az álláspontját, mivel ők jelenleg nincsenek cselekvő helyzetben. Egyrészt nincsenek szárazföldi csapataik a közel-keleti térségben, a drónos hadviselés pedig nem működik, mert rossz célokat is lőttek vele, na meg szárazföldi csapatok nélkül a drónháború nem ér semmit. Most az oroszok vannak előnyben, de nem tudjuk meddig. Ehhez kell majd Amerikának kialakítania a stratégiáját.
Vladimir Putyin állandó retorikai elemként használja az új világrend kialakításáról szóló orosz álláspontot, vagyis az egypólusú világ többpólusúvá átformálását. Ennek a gyakorlati megnyilvánulása is lehet a szíriai beavatkozás?
Putyin ENSZ-ben elmondott beszéde is megerősíti, hogy az oroszoknak szinte mániájukká vált, hogy ne egy unipoláris világ legyen, hanem egy több központú világ. Ez az ő nyelvezetükben annyit jelent, hogy Oroszország is vissza kell kerüljön a nemzetközi politikába, mint fontos szereplő, mert jelenleg nem az. Szíriában az oroszok meg tudják mutatni, hogy ők is jelen vannak a nemzetközi szintéren, mi több számolni kell velük. Ezzel megnyilvánult az orosz világpolitikai igény arra, hogy egy unipoláris világból egy multipoláris világ legyen. Ebben az oroszok és a kínaiak együtt dübörögnek, hiszen a 140 milliós Oroszország nem tud konkurenciája lenni az 500 milliós Uniónak, vagy a 300 milliós Amerikának. Ehhez kell az oroszoknak a másfél milliárdos Kína is az anyagi lehetőségeivel együtt. Ahhoz, hogy az amerikaiak ne írják felül az oroszok vétóját az ENSZ-ben minimum a kínaiakra szükségük lesz. Vannak még egyéb szempontjai az oroszoknak a szír beavatkozás kapcsán, így a katonatechnika és az új harceszközök kipróbálása.
Valóban, hiszen egy országnak csak saját védelmére nem kellhet akkora hadsereg, mint amekkora Oroszországnak van, illetve az a rengeteg fejlesztés, amelyet az elmúlt években vittek véghez szintén nem lenne mással indokolható..
Persze, de ezekhez a fejlesztésekhez kell a megfelelő olajár, na meg a kínaiak is. A kínaiak meg valószínűleg azért vannak a térségben, mert ahogyan 1999-ben a Szerbia felett lelőtt lopakodót is elvitték, most is azt remélik, hogy megint lepottyan valami az ölükbe, talán újra valamilyen amerikai csúcstechnika.
Az oroszokhoz képest az USA, mintha néhány lépéssel le lenne maradva, mi ennek az oka, milyen folyamatok zajlódnak valójában a két nagyhatalom között?
Az aktív amerikai szerepvállalást nehezíti, hogy nyilvánvalóan béna kacsa az elnök. Obamának nagyjából egy éve maradt a hatalomban, ráadásul jelenleg az elnökválasztási kampány zajlik az Egyesült Államokban. Azt látjuk, hogy a két dinasztia, a Clinton és a Bush, akik egyébként ugyanannak a körnek a két csoportja, szeretnék megtartani a hatalmat, mi több folytatni azt, ami nagyjából 20-30 éve elkezdődött Amerikában.
A kihívók, Sanders és Trump szeretnének viszont valamelyest változtatni ezen. Ők is ehhez a körhöz tartoznak, de ők megpróbálnak az Amerikában kialakult jóléti rendszerből valamennyit visszaadni és ennek a fiskális turbokapitalizmusnak a saját polgáraikra nézve káros hatásait is próbálják tompítani. Hasonló törekvéseket láthatunk természetesen Európában is. Ha bevinnék most Amerikát egy háborúba, akkor az annyit eredményezne, hogy a Clintonék és a Bushék jönnének vissza, akik egyébként ugyanúgy háborúba vitték korábban Amerikát. Viszont azt is fontos tudni, hogy ezeket a háborúkat nem lehet megnyerni, mert itt nem államok ellen küzdenek, hanem zsoldosok és szerencselovagok ellen, akik, hogyha legyőzik őket, civilbe öltöznek és egyszerűen továbbállnak.
Sokszor a saját korábbi zsoldosaik ellen küzdenek..
Hát igen, az “ellenségeink ellenségei”. De ezeket nem lehet úgy legyőzni, mint ahogyan Szaddamot le lehetett. Hiszen ő egy állami struktúrát működtetett, viszont itt nincsenek állami struktúrák, vagyis nem akarják Amerikát egy ilyen zavaros háborúba belevinni. Nincsenek olyan szárazföldi csapatok, akiket bevethetnének a háborúba, mivel nem tudtak ilyeneket kiképezni, viszont saját katonákat nem fognak küldeni. Így vagy találnak másokat, mint például a törököket, akik hajlandóak szárazföldi csapatokat beküldeni, vagy nem. Itt most egy alkudozási folyamatot látunk, ahol mindenki próbálja a saját pecsenyéjét sütögetni.
Az is elképzelhető, hogy Obamát az elmúlt időszak elhibázott amerikai közel-keleti politikája miatt feláldozzák?
Obamának ez már szinte mindegy is, mert ő 2017 januárjában veszi a kalapját. Szerintem az amerikai politika abban egységes, hogy nem akarnak még egyszer amerikai katonákat küldeni ezekbe a konfliktusokba. Az iraki háború szolgáltatja a mintát: a 3500 halott amerikai katona mellett ott dőlt el az egész az amerikai politikában, hogy Obama az iraki háborút ellenezte, de a terror elleni harcot támogatta. Az amerikai társadalom elsöprő többsége ma is támogatja a terror elleni fellépést. Irakban a probléma az volt, hogy az amerikai hadseregnek nagyon sok a tartalékosa, akik azért járhatnak egyetemre, mert a hadseregnél aláírnak egy pár év szolgálatot. Irakban a háború alatt nem tudták időben váltani a csapatokat, ezért túl sok tartalékost kellett behívni. Ez volt a fő probléma, mert azok a tartalékosok, akik a civil életben voltak már, attól féltek, hogyha túl sokat vannak a hadseregnél, elveszítik a civil állásukat, vagy hadirokkantként térnek haza.
Az egész amerikai társadalom egy pszichózisba esett. Nem csak a 3500 áldozatról van szó, hanem arról a sok tízezer tartalékosról is, akiket behívnak, illetve esetleg sorozást is bevezethetnek, ha azok is kevésnek bizonyulnak. Az USA egyszerűen nem tudta kellő számú csapattal biztosítani Irakot, és azóta a helyzet rosszabb lett, mivel míg 2003-ban állami struktúrákkal találkoztak Irakban, mostanra ezek szétestek, és tulajdonképpen Szaddam “elbocsájtott légiója” lett az Iszlám Állam vezetése. Ezek a katonai vezetők és közkatonák azt látták, hogy rájuk már nincs szükség, így alapítottak egy vallási alapon motivált terrorszervezetet. Ráadásul szét is tudnak bomlani, hiszen láthatjuk, hogy már Afrikában is megjelentek. Az Iszlám Állam tulajdonképpen egy üzleti modellé változott, s ez az üzleti modell, minek utána jövedelmezőbb lett az ember-, műkincs-, vagy éppen az olajkereskedelem miatt, népszerűbb az al-Kaida-nál. Ennek és a jobb fizetéseknek köszönhető, hogy hűségesküt tesznek a Boko Haramtól kezdve más szervezetekig sokan mások is.
A Közel-Keleten összecsapó amerikai és orosz érdekek mögött viszont szorosan ott mozog Európa is, aki látszólag nem tudja eldönteni kinek az oldalára álljon. Az oroszokéra, akik tettekkel küzdenek az Iszlám Állam ellen, vagy az amerikaiakéra, akik meg az oroszokat támadják a fellépésük miatt. Milyen állásfoglalás várható és látható most Európa részéről ebben a kérdésben?
Európa gazdasági óriásként és politikai törpeként nem tudja, melyik ujjába harapjon. A szövetségesi és fő gazdasági érdek az USA mellé állítaná a “vén kontinenst”, ám jól látszik, hogy az EU egyre jobban ráfizet erre. Amerika már nem tud hatékony és tartós megoldásokat felmutatni: Az “arab tavasz” és az iraki háború destabilizálta a térséget, a korábbi központi államok helyén egymással küzdő terroszervezetek polgárháborúját látjuk Líbiában, Irakban, Szíriában és Jemenben. Ennek kapcsán menekülnek el milliók hazájukból, s közülük egyre többen Európába.
Az USA szeretné Európát szorosan az oldalára kötni, nehogy a nagy európai cégek kiegyezzenek az oroszokkal. Ennek a stratégiának eszköze a gazdasági embargó, ami euró tízmilliárdos károkat okozott az európai cégeknek és az égvilágon semmi értelme sincsen. De ide sorolnám a ratifikálás előtt álló CETA, vagy a még tárgyalás alatt álló TTIP szabadkereskedelmi megállapodásokat is. Így a 300 millió amerikai és az 500 millió európai alkotna egy erős gazdasági övezetet, akik már eredményesebben vehetnék fel a versenyt az orosz központú Eurázsiai Gazdasági Unió 170 milliós, vagy a kínai-orosz Shanghai-i Együttműködés 1,5 milliárdos piacával.
Európa hatalmi központja még egységes, és elitjei az amerikai alternatívát választják. A periféria országai (köztük Olasz- és Magyarország) hajlanának az oroszokkal való szoros gazdasági együttműködésre, de ameddig a nyugat-európai (főként német) elit ezt amerikai sugallatra nem enegedi, mindez csak remény marad.
Pedig egész Európának érdeke lenne a jó viszony Oroszországgal. Mi még úgy tanultuk 20 éve az egyetemen, hogy akik kereskednek egymással, azok nem nagyon szoktak háborúzni. Ha Közép-Európa egy Ukrajnát elkerülő gázvezetéken tudna pl. orosz gázt vásárolni, akkor azt a pénzt az oroszok, mint a szankciók előtti időben is, valószínűleg német és holland technológiára és gépekre, valamint olasz, görög, lengyel és magyar élelmiszerekre költenék.
A szíriai orosz (és a várható iráni és kínai) katonai szerepvállalás ebbe az állóvízbe dobott egy malomkövet: Katonai vonalon ki akarnak törni az amerikai bekerítésből, ráadásul az Iszlám Állam visszaszorításával csökkentik az Európára nehezedő migrációs nyomást. Ha a Mediterráneum stabilizálásához politikailag ki kell egyezni Oroszországgal, akkor talán újra megnyílik a “nyertes-nyertes játszma” alapú gazdasági együttműködés lehetősége is. Most még azonban versenyt futunk az idővel…
Szaniszló Adrienn
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
