Vigyázó szemünket manapság Amerikára kell vetnünk: a világ vezető hatalmának régóta tartó kultúrharcában az oktatástól a tudományon és a szórakoztatóiparon át a céges világig minden fronton áttört az új szélsőbal, politikai befolyását pedig Joe Biden elnök és a Demokrata Párt berendezkedésével erősíti meg.
Szilvay Gergely alábbi, Kísértet járja be Amerikát című írása a Mandiner hetilapban jelent meg.
Az újbalos woke (felébredt, megvilágosodott) ideológia alig egy évtized alatt betört a szélről, és átformálta az amerikai közéletet, a médianyilvánosságot, a vállalatok, az egyetemek, de még az iskolák világát is. Véleményvezérei szerint mindez a szabadság és egyenlőség győzelme, mások szerint azonban inkább egy mindent felforgató, disztópikus lidércnyomás.
A Fehér Ház új lakója ugyan az országegyesítés és a mérséklet politikusának mutatkozik, valójában egy minden korábbinál erőteljesebben balra tolódott Demokrata Párt gyenge kirakatembere. Donald Trump erős akaratú, jelentős anyagi és választói hátországú kívülállóként szembe tudott menni a Republikánus Párt erőközpontjával, Joe Biden viszont évtizedek óta pártja közegében él, mindig egy volt a szürke eminenciások közül, így aligha várható, hogy markánsan szembeszálljon a tömörülés meghatározó embereivel, legfőképpen a képviselőház elnökével, Nancy Pelosival. A Demokrata Párt az utóbbi években magáévá tette a marxista-posztmodern woke identitáspolitikát, ez jól illeszkedik abba a stratégiába, amelynek célja a kisebbségek koalíciójából összehozni a tartós választói többséget.
Kalifornia, a woke laboratórium
Az újbalos ideológia egyik kísérleti terepe Kalifornia, amely demokrata párti bázis, hiszen 1990 óta szövetségi, állami és helyi szinten is a párt politikusai nyerik a választások túlnyomó többségét. A Los Angeles Times szerint Biden épp arra készül, hogy az Egyesült Államokat egy nagy Kaliforniává tegye. A kaliforniai politikusok nemcsak a Demokrata Pártban, hanem a törvényhozásban és Biden kabinetjében is minden korábbinál meghatározóbbak lesznek a következő négy évben.
”A Demokrata Párt magáévá tette a marxista-posztmodern identitáspolitikát”
Márpedig amennyire igyekszik megoldani a társadalmi problémákat Kalifornia a maga amerikai típusú szociáldemokráciájával, annyira nem sikerül neki. Ott a legmagasabb a szegények aránya, ott a legnagyobb a különbség a középosztály és a felső középosztály között, s az Urban Reform Institute kutatásai szerint az ottani nagyvárosokban a legrosszabb a helyzetük az arrafelé olyannyira ünnepelt feketéknek és hispánoknak is.
Régóta tart a kaliforniai lakhatási válság, s öngerjesztő folyamat lett San Franciscóban a hajléktalankrízis.
Ma tizennyolcezer otthontalan él a haladás kaliforniai fővárosának utcáin, közülük négyezer mentális problémákkal és kábítószerfüggéssel küzd. San Francisco a világ egyik leggazdagabb városa, és mindent megtesz a hajléktalanokért: szolgáltatásokkal teli szállót épít nekik, mindennap ételt oszt, dekriminalizálta a sátorban lakást, a kábítószerfogyasztást, a prostitúciót és a köztéri ürítést. 2004 és 2014 között minden más amerikai városnál többet költött adófizetőnként hajléktalanszállásra: kétmilliárd dollár ment el több mint háromezer férőhely létrehozására, amelyhez automatikusan jár drogkonzultáció és a szociális munkások segítsége. 2014 óta még több ilyen férőhelyet hoztak létre, és többet terveznek. Mindezt azzal indokolják, hogy senki nem tehet arról, hogy hajléktalan lett, és alapvetően lakáspolitikai problémával és a közpénzek rossz elköltésének következményeivel állunk szemben. Azaz az „együttérzés politikája” a magas szintű szolgáltatásokat kombinálja az elnéző magatartással. A kaliforniai ortodoxiával szemben azonban a hajléktalanok jelentős része önkéntes alapon otthontalan, és jól érzi magát így – ezért kihasználja a nagyvonalúságot. És miközben egyre több hajléktalan érkezik más városokból, aközben egyre több dolgos állampolgár költözik el Kaliforniából máshová a csökkenő közbiztonság, az egyre magasabb adók és lakásárak, az intoleráns liberalizmus és más okok miatt.
Az óvodától az egyetemig
Judy Chiasson, a hatszázezer diákot és ezerkétszáz intézményt magában foglaló Los Angeles-i egyesített iskolakörzet kapcsolatokért, egyenlőségért és sokszínűségért felelős programkoordinátora minden szexuális orientációval és genderrel kapcsolatos programot, intézkedést átnéz. Magát sem férfinek, sem nőnek nem tartja, ő nem Mr. és nem Ms., hanem Mx. Amikor Abigail Shrier, a The Wall Street Journal munkatársa kérdezte, Chiasson azt mondta: az iskola a társadalmi igazságosság forrása, az iskolakörzet a közösség szolgálatában áll, ám „egyes helyeken vezetnünk kell a közösséget”.
Hogy miként? Kaliforniában lelhetők fel a legátfogóbb iskolai genderprogramok, s más tagállamok példaként tekintenek rájuk. Már óvodában arra tanítják a gyerekeket, hogy a biológiai nemük nem feltétlen áll bármilyen kapcsolatban a nemi identitásukkal, és „megvitatják a genderidentitás kérdését” – jóval a nemi érés befejeződése előtt. A férfiasság és nőiesség közmondásos sztereotípiáival állítják szembe az egyedi személyiségeket, s aki kicsit is kilóg ezekből – márpedig valamennyire mindannyian kilógunk –, az nem fiú vagy lány többé, hanem „képlékeny nemű” (genderfluid) vagy transznemű. Annak ellenére mesélik be a diákoknak, hogy lehetséges női testben férfiaggyal és fordítva élni, hogy ez tudományos nonszensz, hiszen a magzati fejlődés szakaszában a nemi kiválasztódást nagyban meghatározó hormonok az agyat sem kerülik el. Ráadásul a serdülőkorig a valamikor nemiidentitás-zavart mutató gyermekek nagy többsége, 80–95 százaléka kamaszkora végére magától azonosul teste nemével.
A kaliforniai oktatási minisztérium által támogatott Who Are You? The Kid’s Guide to Gender Identity (ki vagy? Útmutató gyerekeknek a genderidentitáshoz) című kiadvány említi a transzneműséget, valamint a genderqueer, a non-binary, a genderfluid, a transgender, a gender neutral, az agender és a neutrois identitásokat, továbbá a „kétlelkűséget” is – utóbbi az indián kultúrából származik. A gyermekeket arra biztatják, hogy legyenek „genderkreatívak”. Az eredmény az, hogy a diákok tömegével kezdték magukat biszexuálisnak, leszbikusnak, transzneműnek vagy eldöntetlen neműnek tartani. Ennek megfelelően óriási a fiatalokon a nyomás, hogy az új divatnak engedve „fedezzék fel”, hogy ők sem ciszek, ők sem heteroszexuálisok. Az új ideológia szerint a diák az, aminek érzi magát. A genderrel kapcsolatos oktatási anyagok középiskolai változatai pedig már a legkülönfélébb szexuális irányultságok szokásait részletezik a diákoknak.
”Tömegével kérdőjelezik meg a diákok saját szexuális irányultságukat”
Az lmbtq-identitásukra „ébredő” diákokat nem pusztán egyenlőként kezelik, hanem ünneplik őket. Van pride-hónap és sok más lmbtq-ünnepnap, s azt a tanárt, aki ekkor nem húz szivárványos ruhát, kirekesztik. Mindezt a zaklatás elleni fellépéssel igyekeznek magyarázni. S hogy mi van a szülőkkel? Ők az új ideológusok szemében megtérítendő barbároknak számítanak, akik jó esetben tanulnak, és elfogadóan „kísérik” gyermekeiket, rossz esetben viszont – ha például megkérdőjelezik, hogy kamasz lányuk valójában fiú – transzfóbok. Ezért az iskolai útmutatók és szabályzatok egyre inkább úgy rendelkeznek, hogy a kételkedő szülőket nem is kell informálni, és meg is lehet őket kerülni.
Tekintve, hogy Joe Biden teljes mellszélességgel a transzmozgalom mögé állt, nem nehéz elképzelni, mi várható mindezzel kapcsolatban szövetségi szinten. Olyan rendeletet mindenesetre már kiadott az elnök, hogy elveszti szövetségi támogatását az iskola, ha nem engedi be a lánymosdóba azt a fiút, aki nőnek képzeli magát.
Ha valaki tájékozódni szeretne azzal kapcsolatban, mi folyik az amerikai felsőoktatásban, elég, ha megnyitja a The College Fix vagy a Campus Reform hírportált. Azt hihetnénk elsőre, hogy ezek a Hírcsárda amerikai változatai, ám valós sztorikról számolnak be.
Miközben az amerikai hallgatók a világ legprivilegizáltabb diákjai közt vannak, kampuszaik pedig a világ legbiztonságosabb helyei közt tarthatók számon, a hangadó diákok elnyomást kiáltva hirdetik újmarxista kiáltványaikat és szlogenjeiket a tüntetéseken. A klasszikus liberális gyökerű szólásszabadságot immár a fasizmus elrejtése eszközének tartják, és minden hagyományban a fehér felsőbbrendűséget és a szexuális visszaélések melegágyát látják.
Heather Mac Donald, a konzervatív Manhattan Institute for Policy Research kutatója szerint „a kampuszokon tapasztalható intolerancia gyökerében nem pszichológiai, hanem ideológiai jelenség van. Középpontjában az a világlátás áll, amely a nyugati civilizációt áthatóan rasszistának és szexistának tartja. Az egyetemi elit fő célja az, hogy megtanítsa a diákokat, miként tudnak az egyre csak gyarapodó hivatalos áldozati listák segítségével létükben elnyomottként tekinteni magukra. Ennek a megközelítésnek az egyik eredménye az ellentétes vélemények erőszakos elhallgattatása.”
Ennek jegyében a kaliforniai állami egyetemi hálózat – és más amerikai felsőoktatási intézmények – berkein belül a felvételi követelményeket nem pusztán a teljesítmény határozza meg, hanem a társadalmi helyzet is. A teljesítményelvűség ugyanis fehér sajátosságnak számít, amit a kisebbségi diákokon számonkérni rasszizmus. Ugyanez igaz a tanári állások betöltésére: nem a legjobbakat keresik, hanem az elég jót; egy elég jó női tanárt inkább felvesznek, mint egy nála jobb férfi tanárt. A tanrendben a „halott fehér férfiak”, legyenek írók, filozófusok vagy művészek, kötelezőből opcionálissá válnak a posztkoloniális szemlélet jegyében, s közben a fekete, a női és a más kultúrához tartozó szerzők tanítása kerül előtérbe.
”A teljesítményelvűség immár »fehér sajátosságnak« számít”
A konzervatív professzorok kiszorulása az akadémiai szférából régóta látható folyamat, legalább a hatvanas évek óta tart. Az olyan viszonylag konzervatív tudományokban, mint a közgazdaságtan, három az egyhez a baloldali meggyőződésűek túlsúlya, az olyan „mérsékelt” területeken, mint a politikatudomány, ez az arány öt az egyhez – az antropológia és a szociológia világában pedig húsz baloldali professzor jut egy jobboldalira. Ennek részint a konzervatív-jobboldali meggyőződésű potenciális professzorok más prioritásai (például üzleti szféra), részben a velük szemben ellenséges, monolitikusan liberális professzori osztály riasztó mivolta, részint a balos túlsúlyú egyetemi világ egységesen politikailag korrekt gondolkodása az oka. Nemhiába mondta azt néhány éve a Mandinernek Heather Mac Donald: „Az akadémiai szféra reménytelen. Fogalmam sincs, mi változtathatná meg.”
A nagyvállalatok is elestek
Az akadémiai világban egyre meghatározóbb a marxizmus mind Amerikában, mind itthon: újra divatba jött a történelmi materializmus, és szaporodnak a tanulmányokban a Marx-hivatkozások. E szemlélet szereti a világ minden problémáját a kapitalizmusra kenni, amely nemcsak az egyenlőtlenség, a rasszizmus, a fasizmus melegágya és fenntartója, hanem a patriarchátussal és a szexizmussal is összebútorozott.
”A konzervatív gondolat a megtűrtből a tiltott kategóriába kezd átcsúszni”
Ehhez képest ha vetünk egy pillantást a vállalati szférára, akkor azt látjuk, hogy már rég magáévá tette az akadémiai közeg woke ideológiáját. Hogy számításból vagy meggyőződésből, az mindegy. A vállalatoknál szinte kötelező a pride-részvétel, szaporodnak a sokszínűségi komisszárok és kvóták, divat lett a „befogadó”, politikailag korrekt nyelvezet használata. A Facebook, a Google, a Netflix, az HBO és persze egész Hollywood és az amerikai tömegmédia a woke ideológia bűvöletében él, a konzervatív – egyáltalán bármely hagyományőrző – gondolat pedig a megtűrtből a tiltott kategóriába kezd átcsúszni.
Így válik lassan egyeduralkodóvá az a nemrég még szélsőséges elképzelés, hogy Amerika nem szól másról, csak a strukturális elnyomásról, a bőrszínünk és a nemi identitásunk kizárólagos meghatározói a személyiségünknek, a faji és lmbtq-kisebbségeket pedig nagy erőkkel fel kell szabadítani, és kompenzációként előnyben kell részesíteni. Ezen ideológia képviselői a tavalyi választás után átvették a törvényhozó és végrehajtó hatalmat az Egyesült Államokban. Az amerikai egydollároson ott a felirat: novus ordo seclorum – a korszak új rendje, avagy új világrend –, amit az alapítók az ész felvilágosult korának gondoltak. De úgy tűnik, a felvilágosodás eszméi is elavultak: itt az újabb korszak, a „megvilágosodás” rendje. Utánuk a vízözön?
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
