A 20. század történelmi eseményei következtében a közép- és kelet-európai térségben számos új, magát az államalkotó nemzettől eltérőként megfogalmazó, ma a kisebbség fogalmával illetett csoport alakult ki. Ezeknek a közösségeknek a tudományos vizsgálata a nemzeti jellegű tudományos intézmények „árnyékában” folyt és folyik sokszor ma is. Gyakran hiányoznak az önálló intézmények, és sokszor másodlagos adatok segítségével kell a kutatóknak dolgozniuk, ami ebből az árnyékból előbukkanó, előre meg nem jósolható eredményekhez vezet. Ezt a folyamatot nevezzük „sötét ló szindrómának”.
A néprajztudományt, kulturális antropológiát, európai etnológiát is magában foglaló szakmacsalád már az első világháborút követő, történetileg meghatározó események előtt is nyíltan fordult a különböző kultúrájú közösségek felé, azt követően pedig érdeklődésének egyik kiemelt témája lett a kisebbségek vizsgálata. Ennek az érdeklődésnek az eredményeit összefoglalandó rendezte meg szeptember végén az Önállóság és közvetítés(?) – A néprajzi tudományosság egy évszázada 1920-tól máig a magyar és más közép-európai kisebbségek körében című nemzetközi, magyar–német nyelvű konferenciát Komáromban a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja.
A konferencián a Duna mente népeivel foglalkozó elismert kutatók is részt vettek, például Voigt Vilmos, a magyar folklorisztika atyja; Ján Botík, a szlovák történeti néprajzi kutatások ikonikus alakja; Marta Botiková, a pozsonyi Comenius Egyetem egykori tanszékvezetője, aki – Liszka József szavaival élve – „személyében az egész Kárpát-medencét megtestesíti”. A kulturális antropológia területéről A. Gergely Andrást hallgathatták meg az érdeklődők, Keszeg Vilmos pedig a romániai magyar néprajzi kutatások meghatározó alakjaként volt jelen. Hallhattuk a házigazdák, Liszka József és L. Juhász Ilona előadását is, ők a szlovákiai magyar néprajzi kutatásokat képviselték. Német nyelvterületről többek között Meinolf Arens müncheni és Michel Prosser-Schell freiburgi kutató adott elő. Emellett nem hiányoztak a területen dolgozó fiatalabb kutatók és a társtudományok képviselői sem, akik két kontinens összesen hét különböző országából érkeztek.
A konferencia alkalmat adott az Etnológiai Központ megalapítása 25. évfordulójának a megünneplésére is.
A konferencián megismerkedhettek az érdeklődők a Kárpát-medence magyar (romániai, szlovákiai, kárpátaljai, vajdasági), szlovák, német, roma, bánsági cseh közösségeivel, sőt, a kanadai francia kisebbségek helyzetével is. A kutatók egyrészt a vizsgált csoportok történetét, mai helyzetét tárták a hallgatóság elé, másrészt az adott közösségekben az elmúlt száz évben végzett néprajzi, etnológiai, antropológiai kutatásokat mutatták be és értékelték. Az eredményekből kiviláglott, hogy az elmúlt időszakban nemcsak a bemutatott kisebbségek helyzete, élete, kultúrája változott meg, hanem az is, miként vizsgálta a tudományosság a kulturális jelenségeket.
Ahogy a közösségek közötti kapcsolatok egyre nyíltabbá váltak, a kultúratudományok lassanként maguk mögött hagyták a 19. század végi romantikus nézőpontot, ami az egyedit, az archaikust, a hagyományost kereste; és a kultúrára többé nem mint statikus rendszerre, hanem mint folyamatra kezdtek el tekinteni. Előtérbe kerültek a változásvizsgálatok, az interetnikus kapcsolatok megfigyelései, a hibridizálódás, az új identitások megszületésének folyamatai. A kisebbségi közösségek kultúráját a többségi kultúra kontextusában kezdték el értelmezni. Megfigyelték egyebek mellett az asszimilációs folyamatokat és azokat az önvédelmi stratégiákat, amelyekkel a kisebbségi közösségek fennmaradásukért küzdöttek és küzdenek.
Ján Botík előadásában a szlovák kisebbségek példáján mutatta be a közösségekben és a tudományos érdeklődésben fellépő változásokat. A török hódoltságot követő felszabadító háborúktól kezdve végigkövette a Kárpát-medence szlovák lakosságának történetét egészen addig, míg az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása következtében ki nem alakultak kisebbségbe kényszerült csoportjai. Ez az az időszak ugyanis, amikortól kezdve a kisebb, etnikailag közös jegyeket mutató csoportok gazdasági, társadalmi, kulturális bezártságának felbomlása felgyorsult. Az egyház – főként az evangélikus egyház – szerepének csökkenésével kisebb hangsúlyt kezdett kapni a prédikáció nyelve, és az endogámia, azaz a más közösségből származókkal való házasság tilalma is megszűnt. Az önellátó paraszti háztartásokat más gazdasági egységek váltották fel, a technológiai fejlődésnek köszönhetően pedig a mobilitás is megnőtt. Vegyes házasságok köttettek, megnyílt a lehetőség interetnikus és interkulturális kapcsolatok kialakítására. A lokális és regionális sajátosságok ezeknek köszönhetően folyamatos variálódásba kezdtek, ennek következtében a területen élők önazonosságában, identitásában is változás lépett fel. Úgynevezett hibrid, többes identitású közösségek alakultak ki. A kulturális és társadalmi változásokat a kultúrakutatásban hangsúlyeltolással, új témák és módszerek bevezetésével igyekeztek követni.
A tudományos diskurzust folyamatos változások, újraértelmezések jellemzik, ami gyakran, így ma is viták formájában testesül meg. A korábbi és újabb tudományos nézőpontok a köztudatban megmaradt nemzeti romantikus nézetekkel együtt vannak jelen, ami ellentmondásokhoz, az eredmények szkeptikus fogadtatásához, sőt, sokszor figyelmen kívül hagyásához vezet. Így a néprajz, az etnológia és az antropológia egyik legfontosabb mai kérdése, hogyan közvetítse az összegyűjtött tudást, és hogyan prezentálja a saját szemszögét, a tudományos értelmezést úgy, hogy az ne csupán egy szűk kutatói közeget szólítson meg. A kisebbségkutatásoknál felmerül az is, hogy a növekvő közvetítettség, a „sötét ló” hátrahagyása, a nemzeti diskurzusba való beágyazottság nem veszélyezteti-e az irány önállóságát. Nem segíti-e elő a kisebbségi közösségek beolvadását vagy elszigetelődését? A közvetítettségre, elismerésre való vágy nem hordozza-e magában a kockázatot, hogy a tudomány a piaci érdekek kiszolgálójává válik?
Borbély Sándor előadásában például azt vizsgálta, hogy a társadalomtudományok miként legitimizálták, támasztották alá a kárpátaljai magyarság egyes korszakokban uralkodó reprezentációját, a kialakuló etnikai identitás(oka)t. Rámutatott, hogy az említett szaktudományok sem tudták kivonni magukat a kisebbségi narratíva regionális kódjai alól, átpolitizáltságuk gyakran megragadható. Így például komoly hangsúlyt helyeztek a nyelvi jelenségek kutatására, mellyel alapot szolgáltattak a magyar kisebbség nyelvi jogaiért vívott harcához, és ezzel együtt állást is foglaltak mellette. A statikus jellegű adatrögzítési eljárások (demográfia, statisztika) ahhoz vezettek, hogy az etnikai határok földrajzi határokká degradálódtak, és ezzel megfosztották a tudományos érdeklődést attól, hogy mikroszinten megragadható, a helyi sajátosságokat, a személyest, a változást is figyelembe vevő, az etnicitás változékonyságát bizonyító kutatások szülessenek.
A kutatás tárgyának és a kutatói paradigmáknak a változásával egyidejűleg folyamatosan alakult a kutató terepen való szerepe, státusza, és ezzel egyidejűleg a diszciplína képviselői maguk is elkezdtek azzal a kérdéssel foglalkozni, milyen hatással van az ő személyük az eredményekre, a terepen élőkre, és mennyire befolyásolja a közvetített tudás azt, hogyan értelmezik ők maguk, amit találnak. Milyen jelentősége van ebben a kontextusban annak, hogy ők milyen kulturális közegből érkeztek? Hogyan befolyásolja mindezeket, ha saját kultúrájukat vagy egy idegen kultúrát kutatnak, és az, hogy nők-e vagy férfiak? Ha kisebbségi hátterűek, befolyásolja-e ez a tény az ítéleteiket, az értelmezési, tudás-előállítási munkájukat? Mi az a speciális érzékenység, amivel egy kisebbségi helyzetből érkező kutató bírhat? Mi az, amit többségi hátterű kollégája nem, ő viszont feltárhat? A tudás közreadásával a kisebbségkutatók hídépítőként, „ajtónyitókként” funkcionálnak-e a kisebbségi és többségi társadalom között? A nemzetközi és interetnikus kapcsolatok révén elősegítik-e a kisebbségi közösség nemzetállami beágyazottságát, vagy csak erősítik az etnikai elszigeteltségét?
Tóth Erzsébet Fanni például arról mesélt, milyen dilemmákkal került szembe szlovákiai magyar kutatásai kapcsán. Lehetősége nyílt ugyanis eredményeit nemzetközi színtéren is bemutatni. Ám a publikálás nyelvváltást is jelentett, ami következtében a tematikus hangsúlyok áthelyeződtek, az értelmezések új értelmezési keretet kaptak. Így a nemzetközi közeg egy egészen más képet kaphatott, mint amit ő tapasztalt, és még távolabbit attól, ahogy kultúrájukat a vizsgált közösség tagjai megélték. Emellett különböző elvárások nyomása alatt kellett teljesítenie: míg a nemzetközi tudományosság színvonalas publikációkat szeretett volna olvasni, addig adatközlői az őket ért igazságtalanságokért való kárpótlást, a helyzetük láthatóvá tételét várták. Ezt az ellentmondást aztán a gyűjtött élettörténetek részleteinek közreadásával tudta feloldani.
A konferencia egyik fontos üzenete szerint törekedni kell arra, hogy az emlegetett diszciplínák ne csupán a piacot kiszolgáló tudománnyá váljanak. Nem lehet „a sötét ló futása egy olyan piaci verseny vagy galopp, ami a megrendelőktől függően érvényesül”. Szomorú lenne, ha a kisebbségkutatás rangtalansága elleni, a kutathatóságért folytatott küzdelem csak a piac kiszolgálásával, a nemzetpolitikai érdekeknek való megfeleléssel érhetne el eredményeket. A humánumnak, a társadalomért való felelősségnek is szerepet kell kapnia a kutatási irányok és eredmények magalkotásában, akkor is, ha ez azzal jár, hogy a kisebbségekkel foglalkozó kutatóknak továbbra is az „árnyékban” kell maradniuk.
Pajor Katalin
A szerző etnográfus
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
