Keszthelyen tett látogatást és mutatott be ünnepi szentmisét a Kis Szent Teréz kármelita bazilikában Michael Wallace Banach érsek, Magyarország apostoli nunciusa október 26-án, a templom névadó szentje „kicsiny nagyságának” követésére biztatva.
Ferenc pápa nagykövete amiatt látogatott Udvardy György érsek meghívására a Veszprémi Főegyházmegyébe, hogy a veszprémi székesegyházban ünnepi szentmise keretében megnyissa a Bódi Mária Magdolna 2025. április végi boldoggá avatása előtti féléves felkészülési időszakot a vértanú munkásnő tisztasági fogadalmának napján, október 26-án.
A memphisi címzetes érsek ezt követően örömmel kereste fel Keszthelyt is, hogy ott is találkozhasson és együtt ünnepelhessen a hívekkel a Kis Szent Teréz kármelita bazilikában, melynek kapuja vatikáni színekben pompázott.
„Szükségünk van reményre napjainkban. Ha körültekintünk a nagyvilágban, konfliktusok, háborúk, harcok vannak mindennap. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a remény segíthet életben maradni” – elmondása szerint ezt az üzenetet hozta Ferenc pápától a közösségnek Michael Wallace Banach apostoli nuncius.
Udvardy György veszprémi érsek a szertartás elején rámutatott, a nuncius felelős az összes magyarországi egyházmegyéért, ezért nem tud gyakran látogatásokat tenni. Mostani útjának kiemelkedő oka Bódi Mária Magdolna boldoggáavatási eljárása, amiben a nuncius maga is tevékenyen részt vett.
Mezei András plébános kérte a pápa követének áldását a Kis Szent Teréz-plébánia híveire és mindazokra, akik betérnek a templomba egy-egy imára vagy elcsendesedésre.
A nuncius látogatásának alkalmából teljesen megtelt a templom. A hívek mellett külön meghívást kaptak a város, valamint a plébániához tartozó filiák településeinek vezetői.
Michael W. Banach homíliája elején rámutatott, hogy minden alkalommal, amikor eljövünk a templomba, megünnepeljük és emlékezünk azokra a nagyszerű dolgokra, amelyeket az Úr tett értünk. Mik is ezek a nagyszerű dolgok? Az üdvösség ajándéka, annak ajándéka, hogy Isten értelmet adott az életünknek, annak ajándéka, hogy felnyitotta szemünket létezésünk igazságaira, amint a vak Bartimeus meggyógyításának evangéliumi csodája is szemlélteti.
Az első olvasmány (Jer 31,7–9) világosan megmutatja Isten üdvösségét mint ingyenes, váratlan ajándékot. A szöveg idején a zsidó nép száműzetésben volt Babilonban, és teljesen elszakadt a földjétől, gyökereitől; szétszóródott, kiábrándulttá vált, meg volt győződve arról, hogy soha többé nem látja hazáját. A történelmi események azonban másképpen alakultak, és a nép visszatért, amikor már nem is számított rá, ismét megtapasztalta a szabadulást. Egy kiábrándult nép számára Isten felragyogtatta a visszatérés fényét.
Ez a történet annak a jele, amit Jézus teljes mértékben véghez visz azzal, hogy üdvösséget ad nekünk. Értelmet kap az életünk, választ kapunk létezésünk legnagyobb „miértjeire”: Miért élek? Merre menjek? Mi az értelme a létezésemnek? Miért szenvedek, amikor szenvedek? Miért mennek néha jól a dolgok? Milyen érdemeim vannak?
A nuncius beszélt arról, hogy az üdvösség szükségességét magunkban hordozzuk; néha elnyomjuk, néha elfelejtjük, néha úgy teszünk, mintha ott sem lenne, de aztán néha ez a szükséglet ránk tör, és elvezet arra, hogy nagy alázattal felismerjük, valóban csak az Úr ment meg minket. Szent Márk a vak koldus történetével nagyon fontos üzeneteket akart átadni. Ez a vak ember minden bizonnyal boldogtalan, mert kénytelen másoktól függeni, azoktól, akik ide-oda hordozzák, és még inkább azért, mert alamizsnán kell élnie, a járókelők jóindulatára bízva.
„…ez a vak ember egy jelkép, az ember állapotának szimbóluma; ez a vak ember mi vagyunk, akik képtelenek vagyunk meglátni az igazságot, egyrészt azért, mert látásunk amúgy is korlátozott, másrészt azért, mert
– világított rá Michael Banach. A bibliai alak azonban felismeri állapotát, nem esik kétségbe, nem csügged, hanem kiabál: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Példát kell vennünk erről a vak emberről, és kiáltanunk kell Jézushoz, hogy szükségünk van az üdvösségre. Hányszor nem kiáltottunk Jézushoz a büszkeség miatt, vagy azért, mert a hitünk túlságosan halovány, középszerű volt. Ez a vak ember Jézushoz kiált, és ha kiáltásait a tömeg elhallgattatja, „még hangosabban kiáltozik”, amíg Jézus meg nem áll, és nem hívja őt.
Ez a szegény vak ember „felugrott”, „eldobta a köpenyét” (valószínűleg ez volt az egyetlen tulajdona, de már nem érdekelte, mert Jézus hívta!). Mindannyiunk képe kellene hogy legyen, a vakoké, akik Jézushoz kiáltunk, akik akkor is kiáltunk, amikor a tömeg megpróbál elhallgattatni minket.
Miért gyógyította meg Jézus ezt a vak embert? Mert nem tehetett mást, mint hogy meggyógyította; egy így kiáltozó embernek hogyan mondhatnál nemet? Ez a hit! – mutatott rá a nuncius. Szerinte Jézus valószínűleg azért nem hallgat meg minket, mert nem kiáltunk úgy, mint ez a vak ember;
Michael Wallace Banach ezután a tanítványság ajándékáról beszélt, amihez az kell, hogy legyen bennünk alázat, hogy segítségért kiáltsunk, legyen bátorságunk az üdvösséget kérni, akkor Jézus megáll, nem megy el mellettünk.
„Itt, ma visszanyerjük látásunkat az Ige és az oltár asztala körül, és amikor kimegyünk azon az ajtón, mindannyian elindulunk, mint az a vak ember, hogy kövessük Jézust életünk útjain. Ezért az asztal körül mi is engedjük, hogy meggyőződéses, alázatos, örömteli, bátor, hittel teli kiáltásunk eljusson Isten szívéhez, és Jézus biztosan nem mulasztja el, hogy meghallgasson minket: valóban üdvözülve, átalakulva, belül megváltozottan hagyjuk el ezt az templomot, és erős vággyal, hogy minderről tanúságot tegyünk mindazoknak, akikkel találkozunk!”
„Isten nagy dolgaival” gyakran kis dolgokban, mindennapi életünk tapasztalataiban találkozunk. Ez a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz öröksége, akinek ezt a bazilikát szentelték, hívta fel a figyelmet a nuncius. Hol láthatjuk „Isten nagy dolgait”? A bölcsőben fekvő gyermekben, akinek kis kezei nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megérintsék a szarvasmarhák hatalmas fejét, és mégis ő volt az, aki a napot, a holdat és a csillagokat irányította pályájukon. Krisztusnak ez az alázatossága „Isten nagy dolgainak” kinyilatkoztatása.
– tette hozzá a szónok.
Tavaly a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz születésének 150. évfordulója alkalmából Ferenc pápa kiadta C’est la confiance (A bizalom az) kezdetű apostoli buzdítását (magyarul ITT és ITT olvasható).
A nuncius most ebből a buzdításból hozott részleteket:
„A gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz időszerűsége az égtől a földig megmarad a maga »kicsiny nagyságában«.
Egy olyan korban, amely arra hív minket, hogy zárkózzunk be saját érdekeink világába, Terézke megmutatja nekünk az élet ajándékozásának szépségét.
Egy olyan korban, amikor a legfelszínesebb szükségletek uralkodnak, ő az evangélium radikalitásának tanúja.
Az individualizmus idején felfedezteti velünk a szeretet értékét, mely közbenjárássá válik másokért.
Abban az időben, amikor az ember a nagyság és a hatalom új formáinak megszállottja, megmutatja az utat a kicsiséghez.
Egy olyan korban, amikor oly sok embert dobnak el, megtanítja nekünk a gondoskodás, a másikról való gondoskodás szépségét.
A bonyolultság pillanatában ő segíthet nekünk újra felfedezni az egyszerűséget, a szeretet, a bizalom és a ráhagyatkozás abszolút elsőbbségét, legyőzve a törvényeskedő és etikai logikát, amely kötelezettségekkel és előírásokkal tölti meg a keresztény életet, és befagyasztja az evangélium örömét.
A visszavonulás és bezártság idején Teréz arra hív minket, hogy misszionáriusokként lépjünk ki a világba, mint akiket magával ragadott Jézus Krisztus és az evangélium”. (52. pont)
Ferenc pápa az apostoli buzdítást a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézhez intézett imával zárta. Ezt az imát imádkozom most mindnyájatokért, kérve a szentet, hogy támogasson minket az élet útján:
A teljes beszámoló, benne az egész homíliával, ITT olvasható.
Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
