Van az a pillanat, amikor a politikai kirakatfény olyan erős, hogy elvakítja a saját mesterséges ragyogásában sütkérező főszereplőt is. A Magyar Szövetség novemberi kongresszusa pontosan ez volt: harsány taps, baráti fotók, az „egységes magyar politizálás” fáradhatatlan ismételgetése – közben pedig a háttérben recsegő gerendák, megroppant struktúrák, felháborodott járási képviselők és egy pártelnök, aki pontosan tudja, hogy a mosoly mögött egyre mélyebb a bizalmi válság.
Ez a kongresszus volt az a pont, ahol Gubík László végleg elvágta az utolsó szálakat, amelyek még az egykori MKP örökségéhez kötötték. Mert amit most épít, az már nem az MKP pártja. Ez már rég a Most–Híd és az Összefogás, illetve a velül bratyizó, a döntéseket pénzben, saját haszonban mérő embereinek játszótere – és ők ezt nagyon jól tudják.
Nézzük meg a tényeket. A magyar közösség „szószólója”, az önjelölt érdekképviseleti csúcsvezető – Gubík László – összesen 77 szavazat birtokában hirdeti magát az egész felvidéki magyarság politikai vezetőjének. Azt is második körben szedte össze. Egy 150 fős kongresszuson.
Parlamenti választáson soha nem indult. Megyein sem. Sőt: még egy nyamvadt falusi vagy városi képviselői helyen sem mérettette meg magát soha életében. Őt nem választották meg sehol, semmikor, semmire.
A politikai és közéleti létezésének teljes háttere: magyarországi közpénzek, „kényelmesen kitöltött” pozíciók, és az a fajta burokban épített karrier, ahol a piac, a verseny és az alkalmasság fogalma maximum elméleti kurzusok lábjegyzeteiben szerepel. Nem is csoda, hogy egy nárcista, gőgös, pökhendi, ember lett belőle, messianisztikus szindrómával.
Az ígéretesen indult, mára teljesen általakult Martosi Szabadegyetem széthordott romjai ma is ott hevernek mögötte – miniatűr emlékműként annak, hová vezet, amikor valakit mindenféle valós teljesítmény nélkül beültetnek a készbe.
A kongresszus egyik legfontosabb döntése: Gubík László vétójogot kapott a személyi döntéseknél.
Ez magyarra lefordítva azt jelenti: a régiók többé nem döntenek arról, kit akarnak képviselőnek, jelöltnek, alelnöknek. Dönthet helyettük egyetlen ember. A pártelnök. Az a pártelnök, akinek nincs választási felhatalmazása, nincs politikai eredménye, nincs megmérettetése.
De van ambíciója – és immár hatalmi eszköze. A Magyar Szövetség tehát hivatalosan is megszűnt alulról építkező párt lenni. Felülről irányított, központosított gépezet lett – egyetlen ember kezében.
Duray Miklós, Berényi József, Menyhárt József, Forró Krisztián – bármilyen kritikával illették őket – legalább ezt az egy dolgot nem vették el a tagságtól: a döntés jogát.
A dunaszerdahelyi, komáromi, galántai és érsekújvári járások voltak azok, amelyek a legélesebben ellenezték a pártelnök hatalomkoncentrációját. Ezek a járások a Magyar Szövetség tartópillérei: szavazatszámban, szervezettségben, polgármesteri pozíciókban, megyei mandátumokban.
Ők értik legjobban, mi kell a választóknak.
Ők tudják, kik hozták a párt eredményeit.
És ők látták először, hogy Gubík az ő munkájuk gyümölcsét próbálja egyetlen kézzel leszüretelni.
A kongresszusi beszólásai is nekik szóltak:
„pulóveres társ”, „alibik”, „régi érdemek nem számítanak”, „a vesztes mentalitásnak vége”.
Berényi Józsefnek üzente – annak az embernek, aki 30 ezer megyei szavazattal a hátán hozta a párt egyik legnagyobb sikerét. Berényi el sem ment a kongresszusra. Nem véletlenül. Jól tudta, mire készül az elnök.
A háttérben pedig ott áll a régi ismerős: Őry Péter. Az ember, aki a Dunaszerdahelyi járásban sem tudott eddig jelölést szerezni.
Az ember, akit saját járásában sem kedvelnek különösebben.
Az ember, akinek a politikai múltja tele van korrupciógyanús fejezetekkel az állami vagyon privatizációjának sötétebb napjaiból és aki ne feledjük: Bugár Bélával is megegyezett anno a közös parlamenti indulásról.
És mégis:
ő szeretne lenni Nagyszombat megye alelnöke. Berényi székében.
Ott, ahol eddig minden Most–Híd–Összefogás-kísérlet elbukott. Ez az ember akkor tud reális jelölt lenni, ha Gubík jelöltet csinál belőle. Ugye emlékszünk még Rigó Konrád vagy éppen Mózes Szabolcs erőlködésére?
Most Gubík tesz egy próbát. Mert Őry az ő embere.
A kongresszus egyik leginkább gyomorforgató pillanata az volt, amikor
Gubík nekiment Horony Ákos kisebbségi kormánybiztosnak – a lemondását belengetve a Benes-dekrétumokkal kapcsolatos kormánydöntés miatt.
Csakhogy:
• a dekrétumok hatályának megszüntetését Pellegrini ígérte még az államfőjelölti kampányban.
• Mellette akkor épp a pártelnök, Forró Krisztián állt.
• és ma Forró Pellegrini magyar tanácsadója.
Forró ott ült a kongresszuson, mosolyogva, beszédet mondva – Gubík pedig egy pillanatig sem mert rászólni.
Horony viszont könnyű célpont.
Nem Forró embere.
Nem a Hlas közelében mozog.
Nem a Fidesz favoritja.
Hogy milyen háttéralkuk lehetnek a Hlasszal kapcsolatban Gubíkra vonatkozóan, arról később írunk. Magyar Szövetség egyetlen emberért?
Kifelé mosoly, egység, összefogás. Befelé: düh, ellenállás, bizalmatlanság. A legnagyobb járások ellenzik az új elnöki jogköröket.
Megyei és járási emberek csendben morognak. A párton belüli MKP-s szálak egyre gyengülnek.
A Most–Híd és az Összefogás emberei pedig elégedetten figyelik az eseményeket. Hiszen végre megkapták azt, amit évekig nem sikerült elérniük:
egy olyan MKP-utódpártot, amelyben az MKP örökségét már csak a porfátyol tartja össze, és ahol a döntéseket már nem a régiók hozzák, hanem egyetlen ember – helyenként külső érdekek mentén.
Egy olyan pártelnök, akinek nincs választói legitimitása, soha nem épített valódi politikai bázist, és minden korábbi intézményében leépülés kísérte a tevékenységét – most kezébe kapott egy központosított pártot.
Leszámolhat az MKP „öregjeivel”.
Átírhatja a jelöltlistákat.
Eldöntheti, ki indulhat és ki nem.
És egy dolgot biztosan el fog érni:
ha elbuknak a következő önkormányzati és megyei választásokon, nem lesz többé kit hibáztatni.
Nem Berényit. Nem a járásokat. Nem a „pulóvereseket”.
A Magyar Szövetség mostani kongresszusa történelmi fordulópont volt. De nem az egység felé. Hanem az önfelszámolás útján. Gubík arcát megrajzolta Duray örökség, az tette őt Magyarországon is elfogadhatóvá. Első lépésként önmagát tagadta meg, régi harcostársai elveit. Másodjára saját harcostársait. Legégetőbb félelme elnökségre kerülése óta, hogy támadhatóvá válik, hogy azok, akikkel szemben eddig ellenszenvet táplált, kilépnek az általa vezetett pártból. Úgy tűnik, nekik sorra megfelel. A kongresszuson sem ők jelentették a „problémát“. A fotók baráti ölelésekről, mosolyokról tanúskodnak és ami a válogatásból kimaradt, azt Gubík sajátjai írták meg. Az ellenvélemény manapság puccskísérletnek van nevezve, az eszmény a platformokat eltörölni beteljesült.
Csak önmagát.
Ahogy Menyhárt és Forró is saját inkompetenciájába bukott bele – úgy vár rá is a végkifejlet.
Csak most a romok alatt már nem egy pártelnökség, hanem az egész párt fog feküdni.
Király Zsolt
Nyitókép forrása:
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
