A Kúria idén májusban alkalmazta először azt az új szabályt, amely szerint eleve élet elleninek kell tekinteni az éjszaka elkövetett, személy elleni támadásokat. Kónya Istvánt, a Kúria elnökhelyettesét kérdeztük a jogos védelmi helyzet mai szabályairól, amelyek láthatóan nemcsak a laikusok számára zavarosak, de az alsóbb bírósági szinteken is sokféle döntést eredményeznek.
– A Kúria tavasszal hozott egy igen emlékezetes ítéletet: fölmentettek egy fiatalt, aki szíven szúrta az őt megtámadó és megrúgó fiút. Jogos védelmi helyzetben volt a határozat szerint. Arról szinte mindenkinek határozott véleménye van, hogy mi számít önvédelemnek, elég sokféle elméletet lehet hallani, olvasni erről laikusoktól. Valójában mi a jogos védelem?
– Egy büntethetőséget kizáró ok a büntető törvénykönyvben. Ez azt jelenti, hogy a jogos védelmi helyzetben kifejtett cselekmény, bár kimeríteni látszik egy bűncselekmény törvényi tényállását, a védekezés ténye miatt nem veszélyes a társadalomra, ezért mégsem valósít meg büntetendő cselekményt, vagy elkövetője nem büntethető. Az embert érő támadás elleni védekezés jogszerűségének kérdéséről való jogi gondolkodás egyidős a legősibb jogrendszerek kialakulásával.
– Sokszor emlegetik, hogy az erőszak monopóliuma az államot illeti. De akkor hogy jövök én ahhoz, hogy erőszakot alkalmazzak egy bűnözővel szemben?
– Két uralkodó elmélet alakult ki. Az egyik nézőpont a természetjogból ered. Eszerint a természet biztosítja az embernek azt a jogát, hogy az erőszakot erővel verje vissza. A másik nézőpont lényege, ahogy a jogtudós, Finkey Ferenc több mint száz éve írta, „a jogtalanságot, jogsértéseket az államhatalom feladata és kötelessége megakadályozni, ha pedig megtörténtek, utólag kiegyenlíteni, s így az ember tulajdonképpen önbíráskodást követ el, midőn maga veri vissza a jogtalan támadást; de az is kétségtelen, hogy az állam a maga védelmi eszközeivel (hatóságaival) nem lehet mindig és mindenütt jelen, meg kell tehát engednie, hogy az egyén maga védhesse meg magát a rendkívüli és világosan jogtalan támadások ellen, mert enélkül számtalan esetben nem lehetne megakadályozni a jogsértéseket”.
– Közkeletű vélekedés, hogy az ember szinte semmit sem tehet a betörővel szemben, mert a végén még ő kerül börtönbe.
– Ez nem így van. „Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges” – a hatályos törvény így fogalmaz. Később pedig hozzáteszi, „nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl”.
– Nem biztos, hogy mindenki számára világos, mit ért a jogszabály azalatt, hogy szükséges.
– A törvény meghatározza, melyek azok a védett jogi tárgyak, amiket ez a bekezdés oltalmaz: személyek, javak, közérdek. A védekezésnek akkor van helye, ha ezek ellen valaki jogtalan támadást intéz, vagy ezzel közvetlenül fenyeget; és addig van helye, ameddig a jogtalan támadás tart, illetve ameddig annak reális bekövetkeztével számolni kell. Szükséges a védekezésnek az a mértéke, amely ahhoz kell, hogy egy ilyen támadásnak véget vessen. Ha a védekező az elhárításnak ezt a szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból túllépi, nem büntethető. Ha azonban a támadás vagy a fenyegetettség véget ér, akkor megszűnik a jogos védelmi helyzet. Tehát ha valakinek az életére törnek, de a támadást elhárítja, a támadó pedig már menekül, a megtámadott felindultságában sem mehet utána és ölheti meg, mert ebben az esetben már erős felindulásban elkövetett emberölésért felelhet.
– Vegyünk egy konkrét példát: meglopnak az utcán, elszaladnak, én pedig sem futni, sem verekedni nem tudok, de van nálam egy lőfegyver. Lőhetek?
– A javak elleni, közvetlen erőszakkal nem járó cselekmény elhárítása a támadó életének kioltását általában nem eredményezheti, de az elhárítás szükséges mértékének ijedtségből vagy menthető felindulásból történő túllépése megalapozhatja a büntetlenséget.
– A törvény tehát azt mondja, mindent megtehetek, ami a támadás elhárításhoz kell. Sokan mégis úgy tudják, ököl ellen nem védekezhetnek bottal, bot ellen nem használhatnak kést, és így tovább. Ez a régi beidegződés abban gyökerezik, hogy a jog korábban a szükségesség mellett megkövetelte az arányosságot is?
– Ez az eszközarányosság téves felfogása. A törvény egyébként nem említ arányosságot. Az arányosság elvárását a bírói gyakorlat alakította ki, és tartalmazta azt a Legfelsőbb Bíróság egyik testületi döntése is. Ez utóbbi azonban már tisztázta, hogy az arányosság fogalma nem eszközarányosságot jelent, hanem a támadás összes lehetséges következményét kell összehasonlítani azzal, amit a védekező tesz.
– Ha valamiről a törvény szövege nem mondta azt, hogy tilos, hogy bűncselekmény, de a bírói gyakorlat mégis azzá tette, az nem volt aggályos?
– Ezzel kapcsolatban többen fogalmaztak meg alkotmányossági aggályokat. Így Gellér Balázs professzor, az ELTE tanszékvezetője is, akinek álláspontja szerint az arányosság kritériumával az ítélkezési gyakorlat olyasmit kért számon a védekezőn, amit a törvény nem kívánt meg. A 2013. július 1-jétől hatályos új Btk. kiszélesíti a jogos védelem alkalmazhatóságát, s a törvényhely indokolása világossá teszi azt a jogalkotói álláspontot, hogy a jogellenes cselekmény következményeit a támadónak kell viselnie, és a védekezés során kifejtett elhárító cselekmény ameddig szükséges, addig arányos.
– A Btk. jogos védelemről szóló szakasza tartalmaz egy másik bekezdést, ami bizonyos, általa fölsorolt esetekre vonatkozóan kimondja, azokat „úgy kell tekinteni, mintha a védekező életének kioltására is irányultak volna”. (Erről lásd keretes írásunkat.)
– Ezt szituációs jogos védelemnek hívják. Új a hazai büntetőjogban, néhány éves, és mivel új, egyaránt foglalkoztatja a szakmát és a közvéleményt. A törvényhozó ezeknél az eseteknél magára vette annak az eldöntését, hogy mi a szükséges védekezés. Így a bíróságnak már csak azt kell eldöntenie, fennállnak-e a törvényben felsorolt objektív körülmények. A jogalkotó azt akarta kiküszöbölni, hogy a megtámadott kétszeresen védekezzék. Egyszer fizikailag, a jogtalan támadás során, egyszer pedig a büntetőeljárás során, a váddal szemben. Itt a törvény beemelte azt a megállapítást, amit a Legfelsőbb Bíróság már a szituációs jogos védelem megjelenése előtt kimondott, tudniillik hogy az élet elleni támadást elhárító cselekménnyel kapcsolatban az arányosság kérdése fel sem vetődhet.
– Csakhogy az arányosság követelménye – ahogy az imént elmondta – már másutt sem vizsgálandó. Akkor mi a gyakorlati értelme annak, hogy ezeket az eseteket életellenesnek kell tekinteni?
– Az, hogy a törvény az általa modellezett elkövetési idő alatti vagy elkövetési módok megvalósításával kifejtett, jogtalan, személy elleni támadásokra egy megdönthetetlen vélelmet (törvényi feltételezést) alkotott, miszerint tekintet nélkül arra, hogy a támadás ténylegesen milyen sérelemmel fenyegetett, azt a jogalkalmazónak úgy kell értékelnie, hogy a megtámadott élete ellen irányult. Tehát a védelmi cselekmény által a jogtalan támadó élete kioltható.
– Tehát a szituációs jogos védelem körében felsorolt eseteknél a szükséges mérték sem elvárt a védekezésnél?
– Éppen az a lényeg, hogy a védekezés szükségessége nem vizsgálható, és a védekezés szükséges mértéke nem léphető túl. Ha a törvényi feltételek megvalósultak, a védekezés szükséges, és korlátlanul kifejthető.
– Tegyük fel, hogy van egy nehézsúlyú bokszoló, aki képes halálos méretű ütést is mérni, és tud akkorát is, hogy valaki elájuljon. Ha őt az éjszaka folyamán megtámadja valaki az utcán, üthet halálosat is?
– A törvényi szabályozás, így a megdönthetetlen vélelem alól a bokszoló sem kivétel, tehát ha éjszaka őt éri személy elleni támadás, éppoly szabadon védekezhet, mint bárki más.
– Ha ennyire egyértelmű a szituációs jogos védelem szabályozása, a már említett késeléses ügyben hogyan történhetett meg az, hogy a büntetőeljárás különböző szakaszaiban meglehetősen eltérő ítéletek születtek? Először felmentették a késelő fiút, aztán a megismételt első fokon már tizenkét évet kapott. Ez azért nagy különbség.
– Egy ügyben egy ítélet létezik, mégpedig a jogerős, függetlenül attól, hogy az ügy hány bírósági szintet járt meg. Ezt az ügyet a Kúria felülvizsgálati eljárásban a legmagasabb szinten zárta le. Előtte két eljárásban a törvényszék és az ítélőtábla járt el. A Kúria a terhelt javára bejelentett ügyészi felülvizsgálatot találta alaposnak, és hozott a törvénynek megfelelő felmentő ítéletet. Az alsóbb bíróságok büntethetőségi akadályt el nem ismerő döntései olyan joggyakorlatot és szemléletet tükröznek, amelytől el kell szakadni. Nehezíti a szemléletváltást, hogy a hozzáférhető jogmagyarázatok jelentős része egy korábbi ítélkezési gyakorlathoz igazodik.
– Mi volt pontosan a nézetkülönbség a Kúria és az alsóbb bíróságok között?
– Az eset lényege, hogy egy község utcájában éjszaka a hazafelé tartó terheltet egy másokkal korábban konfliktusba keveredett fiatalember ok nélkül, váratlanul, hátulról megrúgta, majd amikor az megfordult, ököllel arcon ütötte, és további tettlegességgel fenyegette. Ekkor a megtámadott kést rántott, és mellkason szúrta támadóját, amitől az rövid idő alatt, kórházba szállítás közben meghalt. A megtámadott férfi előtte sem a szóváltásban, sem a tettlegességben nem vett részt, és minden, a helyszín közelében történt nézeteltéréstől elhatárolta magát. Éjjel fél 2 és 2 között érte személy elleni támadás. A nem jogerős bírósági ítéletek belementek abba a képtelenségbe, hogy megpróbálták megmagyarázni, hogy az éjszaka miért nem éjszaka. Az egyikben született egy nagyon mesterkélt indoklás a látási viszonyokról, és arról, hogy volt közvilágítás. Viszont a közvilágítás működése a napszak tényszerűségét nem befolyásolja. A megváltoztatott ítéletek indokolásai tévesen az arányosságot is fejtegették, amelyre a hatályos szabályozás mellett törvényes lehetőség már nem volt.
– Kissé úgy tűnik, mintha a bíróságok kifejezetten küzdöttek volna a jogos védelem megállapítása ellen.
– Egyetértek azzal a védői állásponttal, mely szerint a bíróságok mindig is hajlamosak voltak nehezen megállapítani a jogos védelmet, és ez még ma is tapasztalható.
– Az elhunyt fiú hozzátartozói a sajtóban igazságtalanságról beszéltek, mondván, a fiuk csak verekedett, a másik viszont ölt.
– Ami történt, tragikus. Egy fiatalember vesztette életét egy ostoba, szükségtelen konfliktusban. Érthető, hogy ezt a családja és a környezete nem tudja elfogadni. A környezet reakciója érzelmi, de a bíróé nem lehet az. Ő a törvény alapján felmentő ítélet meghozatalára volt köteles. Az éjszaka történt személy elleni támadás, a törvényi előfeltételek megállapíthatósága miatt további vizsgálódásnak az elhárítás szükségességéről, illetve mértékéről nincs helye. Ezt ugyanis a jogalkotó már elvégezte. A jogalkotó a megtámadott iránt tanúsít empátiát. Aki nem így gondolkodik, és a személy elleni jogtalan támadást jogszerűen elhárító magatartást a halálos eredmény miatt elutasítja vagy vitatja, annak illene tudni választ adni arra a kérdésre, hogy mi lett volna az a célszerű és jogszerű elhárító cselekmény, amelyet a védekező terheltnek tanúsítania kellett volna. A törvény nem kötelez megfutamodásra, ezt ki is mondja. Ezen túl mi maradt? A községben éjszaka a megtámadott segítséget senkitől nem kérhetett és remélhetett. Akik rajta kívül a helyszínen tartózkodtak, előzőleg mind meghátráltak a sértettel szemben. Nem számíthatott a törvény beavatkozására sem, hiszen rendőr közel-távol nem tartózkodott. Az éjszaka közepén a környező családi házak lakói már régen nyugodni tértek. A hátulról reá rontó támadó valós szándékai előtte rejtve maradtak; azt azonban könnyű volt belátni, hogy testi épségét, egészségét sértik. Ha nem az általa célszerűnek ítélt módon védekezik, úgy kétes kimenetelű ökölharcba bocsátkozhatott volna egy küzdősporttal foglalkozó, nálánál talán küzdőképesebb személlyel. A verekedés lehetséges következményei testi sérülés, maradandó fogyatékosság, de akár a legsúlyosabb eredmény is lehetett volna. Ennek vállalására senki nem köteles, mert ha ezt teszi, úgy a jogtalan támadó kényszerítésének enged, amelyre ugyancsak nem köteles, mert a kényszerítés bűntettével szemben is jogos lehet az elhárító cselekmény. A tragikus eredmény ellenére a terhelt törvényesen járt el.
– Azt szokták mondani, hogy az élethez való jog abszolút és korlátozhatatlan. Ha a törvény rendelkezhet úgy, hogy egy ember a jogos védelem bizonyos esetkörében elveheti egy másik ember életét, akkor a támadó élethez való jogát mégiscsak korlátozza a törvény.
– Aki más életére tör, elveszti azt a jogát, hogy őt ne öljék meg. Az arányosság elvárásának megszűnése azt jelenti, hogy a támadással szemben a védekezésnek nem kell kimértnek lennie, ezáltal egyenlítődik ki a jogtalan támadónak az a mindenkori helyzeti előnye, hogy ő határozza meg a támadás helyét, idejét, körülményeit és módját. A hatályos büntető anyagi jog áttette a jogtalan támadás kockázatát a védekezőről a támadóra, azért, hogy a támadás elé állítson büntetőjogi akadályt, ne pedig a támadás és védekezés összemérését végezze el. A megtámadott szembeszállási jogának alkotmányos alapokon nyugvó hatályos szabályozása stabilizálja a jogrendet, mert az ellenállás büntetlenségének ígéretével képes elriasztani a jogrend megsértésre készülő erőszakos támadót.
– Eddig főleg arról beszéltünk, hogy a törvény mit mond a jogos védelemről. De mit gondol ön a jogos védelem jelenlegi szabályozásáról?
– A szabályozásról röviden azt gondolom, hogy a jogos védelem intézménye a nagykorúság állapotába lépett.
A szituációs jogos védelemA törvény szerint az élet elleni támadásnak kell tekinteni:1. A személy elleni jogtalan támadást, ha azt vagy éjjel, vagy csoportosan, vagypedig élet kioltására alkalmas eszköz birtokában követik el.2. A lakásba történő jogtalan behatolást, ha azt vagy éjjel, vagy csoportosan,vagy pedig élet kioltására alkalmas eszköz birtokában teszik.3. A lakáshoz tartozó elkerített részre történő jogtalan behatolást, ha azt lőfegyvervagy robbanószer birtokában teszik. (L. T.)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.15.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
