Hetvenegy éve, 1948. december 26-án tartóztatta le az ÁVO Mindszenty József hercegprímást és vitette az Andrássy út 60-ba. Példát mutatott minden ember számára. A hit vállalása nagyon sokszor bizony nem nélkülözheti a tövisjárást, magát a golgotát.
A golgota ama Jeruzsálem-közeli magaslat, ahol magát Jézus Krisztust keresztre feszítették, s e héber szó koponyát jelent (latinul kálváriát), azt a helyet, ami régi hagyomány szerint kivégzőhelyszín volt s a kivégzettek koponyái itt hevertek szanaszét. Azonban valószínűbb, hogy e hegyet vagy dombot alakja miatt nevezték el népnyelven így. Egy azonban biztos: e kifejezés méltán alkalmazható a vértanúkkal kapcsolatban is – tekintettel arra, hogy fejvesztéssel fizettek hitükért, s nem zúgolódva, hanem bátran, gyakorta örömkönnyek kíséretében hagyták el földi világunkat, akár a keresztény ókorban, akár az újkorban, a forradalmak féktelen vallásüldözése alatt.
A keresztény katolikus világ karácsony nyolcadában, december 26-án emlékezik meg Krisztus hitének első vértanújáról, Szent Istvánról, a hét első diakónus egyikéről. Golgotájáról a Szentírás így emlékezik meg (ApCsel 6, 8-10: 7, 54-59):
„Ama napokban: István, ki telve volt malaszttal és erővel, csodákat és nagy jeleket művel vala a nép között. Felléptek azonban némelyek abból a zsinagógából, melyet a libertinusokénak, a cireneiekének, az alexandriakénak és azokénak neveznek, kik Ciliciából és Ázsiából valók, s vitatkoznak vala Istvánnal: de nem tudnak vala helyt állani a De nem állhattak ellene a bölcsesség és Lélek előtt, aki szól vala. Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben és fogukat csikorgatják vala rája. Ő azonban tele Szentlélekkel, föltekintvén az égre, látá az Isten dicsőségét és Jézust Istennek jobbja felől állani. S megszólalt: Íme nyitva látom az egeket és az Ember fiát állani az Isten jobbja felől. Erre ők fennhangon kiáltván befogták fülüket és egy akarattal reá rohantak. Azután kihurcolván őt a városon kívülre, megkövezék: a tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívnak vala. És kövezék Istvánt, ki könyörögvén mondá: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet. Mikor pedig térdre esett, fennhangon kiálta, mondván: Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül. S ezt mondván elaludt az Úrban.”
Szent István diakónus tehát nem menekült üldözői elől, ellenkezőleg: azt kérte, az Isten Fia ölelje őt magához. Az ilyen embernek, Szent Ágoston szavai szerint, a lába a földön, a lelke viszont az égben jár. Aranyszájú Szent János nem véletlenül írja: „Vértanú az, aki Krisztus szeretetétől lángol és készebb Krisztusért bilincsekben szenvedni, mint a mennyekben lakozni.” A vértanúknak a szenvedésekben való kiállásuk egyetlen valódi kincsük: „Vedd el a tusát a vértanúktól, s elvetted tőlük koronájukat; vedd el gyötrelmeiket s azt vetted el tőlük, ami őket boldogítja.” – mondja Szent Ambrus, majd hozzáteszi: „A vértanúk halála védelmezte a vallást, erősbítette a hitet, megszilárdította az Egyházat; a legyilkoltak győzőkké, a gyilkosok legyőzöttekké váltak.”
Az egyházatyák tehát, a Szentíráshoz hasonlóan, nem győzik eléggé hangsúlyozni a vértanúság által Istenhez mindjobban való közelségünket – ami persze korántsem azt jelenti, hogy – az ókori eretnekségek közül a Krisztus születése utáni második században megjelent montanizmushoz hasonlóan – önként keressük a vértanúhalált. Nem mi magunkat tesszük próbára ugyanis, hanem Isten minket. Ebben az esetben viszont nincsen visszaút, hátranézés, töprengés.
Mindezt azonban huszadik századi esetek is bőségesen példázzák. Például Mindszenty mintha előre tudta volna, mi vár nemcsak személyére, hanem az egész hazai katolicizmusra is a kommunizmus térnyerése esetén. Még 1942-ben Zalaegerszegen megjelent könyvében (Az édesanya) – ami aztán 1946-ban indexre is került – részletesen olvashatunk mindazokról, „akiknek nem kell az édesanya”. E műve ezen című, mintegy harminc oldalas fejezetében pontosan azokról ír, akik már harminc ezüstért, vagy netán még annál is kevesebbért elárulják Krisztust, akik gyűlölik s üldözik a keresztény világot. De hadd idézzünk belőle!
„A Pravda közli (1935. 48. szám), hogy Archangelszkben a gyermekbanditák több kommunistát meggyilkoltak, egy gyűlést szétzavartak, felgyújtották a szeszraktárt; az iskolások elhamvasztották az utászotthont, leütöttek egy tanítónőt, egy katonát, szétrombolták az iskola berendezését. Vonatfok elé feküsznek, aztán kirabolják őket. Éjszaka csatornákban, omladozó házakban, pincékben, padlásokon, hidak alatt tanyáznak. Innét indulnak portyázni. 15-17 éves fiúk védtelen asszonyokat, leányokat támadnak meg, 8-14 éves leányrablóbandák is vannak. Ezek a járókelőket megharapják, hogy megfertőzzék őket, ha nem adnak nekik. 1929-ben 9 millió ilyen otthontalan, éhes, ruhátlan, testileg, erkölcsileg roncs, csavargó gyermekről beszélnek a szovjet-lapok. Lunacsarszky népművelési biztos is ennyire becsüli számukat. Ezek az apátlan, anyátlan, csavargó, züllő gyermekek társadalmi és állami veszedelmet jelentenek. A besprisornyik, a senki gyereke mocskos, rongyos, tetves, koldul, lop, úton áll, gyilkol. Eldurvult és nem ember többé. Alkoholista, morfinista, kokainista és már kiskorában nemi beteg. 10-12 éves lányok már prostituáltak. Mivel 1934-ben már hihetetlen mérvben elszaporodtak a gyermek-bűnügyek, a Kalinin-Molotov-féle rendelet (1935) már a 12 éves gyermekre is behozza a halálbüntetést. A kiskorúak büntetéséről 1935. április 7-én hozott törvénycikk 1. §-a mondja: »Azok a 12 évnél idősebb kiskorúak, akiket lopás, erőszakosság, testi sértés, csonkítás, gyilkosság bűnével vagy kísérletével vádolnak, büntetőtörvényszék elő kerülnek és a büntetőtörvény teljes szigora vár rájuk is.« A Cseka csapatait vezényelték ki a gyermekbandák ellen. Ezt most már nemcsak közbiztonsági, de közegészségügyi indokok is kívánták. Ez a had terjesztette a ragályokat. 30 millió orosz szenvedett kiütéses tífuszban, az áldozatok száma több, mint 5 millió.”
„Kínzásom alatt emlékeznem kellett a tömegesen megerőszakolt magyar leányok, apácák és édesanyák sorsára. A bolsevizmus égisze alatt történt az is, ez is. És itt, az Andrássy út 60-ban vágyva gondoltam a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök magasztos sorsára: szerettem volna helyében lenni.”
Jellemző, hogy letartóztatását követően az Andrássy út 60-ban Décsi Gyula rendőr alezredes parancsára – miután többszöri kísérete ellenére sem tudta hamis tanúvallomás kicsikarásával megtörni – egy, mint írja, „vad tekintetű politikai rendőrtiszt”, miután kijelentette, hogy partizán volt, „bemutatkozásul” belerúgott:
„Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut, és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni: valami luciferi örömmel arcán, pihegve mondja: – Életem legboldogabb pillanata volt ez.
Hogy a valóságot mondta, azt le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról.
Most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb.
A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint amennyien a kihallgató helyiségben voltak… Az őrnagy továbbra is egymás után méri rám az ütéseket: bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.”
Mindszenty vallomásait olvasva önkéntelenül is az ókori nagy egyházatyák jutnak eszünkbe ismét. Szent Jeromos írja: „Nemcsak a kiontott vér számít hitvallásnak, hanem egy jámbor léleknek odaadása is mindennapi vértanúság. Amazoknak koronájuk rózsából, emezeké liliomokból készült.” Szent Ágoston hasonlóképpen gondolkodik: „Krisztus vértanúinak ismertető jele nem a szenvedés, hanem a szenvedésre való készség.”
S ha már Szent István diakónusról és Mindszenty József hercegprímásról megemlékeztünk, nem hagyhatunk ki a sorból a száz éves Olof Placid atyát sem, még ha csak egy röpke pillantás erejéig is. Placid atyát 1946. június 5-én hurcolták a Szovjetunióba, ahol tíz évig raboskodott Moszkvától kilencszáz kilométerre nyugatra, egy, a brianszki erdőben fekvő lágerben. Öt évig fakitermelésen, majd különböző gyárakban dolgozott, miközben tartotta a lelket fogolytársaiban, s pont ez utóbbi lett – ahogy később megfogalmazta – „élethivatása”: „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom” – vallotta.
Valóban, a hit vállalása nem nélkülözheti a tövisjárást, magát a golgotát, vagy legalábbis a hitért való egyéb szenvedéseket. Csak megszívelnünk lehet ezért Placid atya Mindszenty bíboros lelkületét felidéző négyes tanácsát (Magyar Nemzet, 2016. december 23.):
1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.
4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi, hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.
Csak tényleg kapaszkodjunk bele.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
