Végre mind az öt miniszterelnökjelölt-jelölt versenybe szállt az ellenzéki oldalon. Ettől kezdve tisztábban ítélhetjük meg a felmérésekben jelzett esélyeiket, mert nem a már kampányoló és a még az induláson gondolkodó jelölteket kell összemérnünk. Kint van a placcon mindenki, azonos szempontok alapján mérlegelhetjük a megszólalásaikat, és – legfőképpen – egy versenynek mégiscsak az tesz igazán jót, ha a versenyzők ténylegesen pályára lépnek.
A legtovább Karácsony Gergely várt ki, aki egy ideig valószínűleg tényleg hezitált, majd azonban élt azzal a helyzeti előnnyel, ami a legismertebb ellenzéki politikus pozíciójából adódik. Neki nem most kellett nevet szereznie, kivárhatta, amíg a többiek megmutatják magukat. Szombati megszólalásaiban közvetve vagy közvetlenül is reagálta a riválisok eddigi mondatait, eddigi kampányukat, s Karácsony Dobrev Kláránál „népibbnek”, Jakab Péternél városibbnak, Márki-Zay Péternél simulékonyabbnak, Fekete-Győr Andrásnál tapasztaltabbnak igyekezett mutatkozni. Másokkal ellentétben hirdetett saját programot, legalábbis annak kereteit, amelynek tartalma feltehetően nem esik majd messze a közös ellenzéki ajánlattól – de azért mégiscsak jelzésértékű, hogy az önálló tartalom létére épít.
Azon kívül Karácsony mozgalmat is hirdetett, amivel rögtön kijelöli magának az összellenzéki jelölt stratégiai helyét a versenyben. Hogy aztán maga a 99 Mozgalom nagyobb jövőt ér-e meg, mint egykor Medgyessy Péter Akácfája, erre lehet tippelni, de mindenesetre Karácsony az, aki eleve a közös jelölt imázsával lép be a közös jelölt kiválasztásáról szóló versenybe, kihívás elé állítva a többi szereplőt.
Már pusztán ez felerősíti majd a jól és még jobban értesültek között terjedő pletykák forgási sebességét, hogy ugyanis ki az, aki tényleg nyerni akar Dobrev Klára, Fekete-Győr András, Jakab Péter, Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter ötöséből, és ki az, aki eleve visszalépési stratégiával szállt versenybe. Az bizonyos, hogy egy saját miniszterelnök-jelölt jót tesz a pártok egyéni indulóinak reklámozásakor, hiszen van kihez, mihez kötni őket. Ahogy a kétfordulós előválasztási küzdelemben a jól időzített visszalépés is nyereséget hozhat – ha addig a pillanatig hihető marad a versengés szándéka.
Ami azonban talán ennél fontosabb, hogy a szövetséges ellenzék mostantól kerül igazi vizsgahelyzetbe. Az előválasztás ugyebár arra volna való, hogy amiben a pártok nem tudnak megegyezni, az most valóban választás útján dőljön el, beengedve a jelöltkiválasztási folyamatba a választópolgárt. Sokan amiatt aggódnak, hogy az előválasztást milyen mértékben befolyásolhatják majd a beszivárgó Fidesz-aktivisták. Ám az előversengés igazi kérdése valójában az ellenzéki szavazók részvétele. Egyelőre Budapestre vonatkozóan áll rendelkezésre – kedvező – tapasztalat két évvel ezelőttről, miközben enyhén szólva kétséges, hogy kistelepülési környezetben milyenek a tényleges mozgósítási esélyek.
A Fidesz leginkább abban érdekelt, hogy nevetségessé váló jelöltek érdektelenségbe fulladó lökdösődésévé alakuljon az előválasztás. Vagy legalábbis kellő muníció álljon rendelkezésre ahhoz, hogy így lehessen feltüntetni.
Ebből önmagában is elég sok minden következik az előválasztásra és az abban résztvevőkre nézve. Először is, akinek baja van az ellenzéki jelöltekkel – és miért ne lehetne –, gondoljon arra is, hogy a miniszterelnök-jelölti mezőny három ciklus terméke. Bár igazán semmi kedvem átvenni a politikusok felelősségét, de mégiscsak arról van szó, hogy az itt és most létező kormánykritikus közvélemény, ellenzéki közeg ezeket a jelölteket termelte ki. Nem azt állítom, hogy hát, igen, pont ilyenek vagyunk, de annyira azért nem különbözhetnek tőlünk a rendelkezésre álló jelöltek.
Többször kérdezték tőlem, mit gondolok a független sajtó kampánybéli szerepéről, hiszen a tekintélyelvű rendszer demokráciára váltása az egyetlen biztosítéka annak, hogy a valódi média túlélje a következő éveket. Nem tudok erre mást válaszolni, csakis azt, hogy teret adunk és megvitatjuk a rendszerváltó koncepciókat, közreadjuk és elemezzük a jelöltek megszólalásait, terveit, vitáit. Azt azonban nem ígérhetem senkinek, hogy nem leszünk kritikusak az ellenzékkel. Nem a sajtó dolga elfedni a kellemetlen tényeket, hanem a versengő pártoktól kell elvárni, hogy minél kevesebb kínos jelöltjük és kínos mondatuk legyen. Nem a bírálat fenyegeti a demokratikus rendszerváltás sikerét, hanem a megbírált problémák, a szőnyeg alá sepert belső bajok. Különben is, az előválasztás egy verseny, ahol a döntésre meghívott szavazópolgárnak valami alapján le kell tennie a voksát. Rózsaszín felhőben úszva aligha lenne képes rangsorolni a jelölteket.
Mindent egybevetve, érdekeltek vagyunk a demokráciában, a jogállamban, a szabad nyilvánosság megteremtésében, de nem vagyunk érdekeltek egyetlen konkrét jelölt győzelmében sem. A szabad sajtónak nem az a feladata, hogy ellenbálványokat hozzon létre, s nem is az, hogy porcelán nippekként tenyerén hordozza a bírálatra törékeny ellenzéki politikusokat.
A célt akkor már inkább úgy fogalmaznám meg, hogy válasszunk jövőre leváltható miniszterelnököt! Olyan rendszerben kellene élnünk, és ehhez örömest hozzájárulunk, amelyben egy választás fő kérdése nem az, hogy vajon számít-e egyáltalán a választás.
Lakner Zoltán: Válasszunk leváltható miniszterelnököt!
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
