Augusztus 1-jétől két héten keresztül látogatható egy kiállítás Manhattan központjában a Liberty Street 28. szám alatt. (Korábban a J.P. Morgan Chase tulajdonában állt az 1961-ben átadott 60 emeletes épület, One Chase Manhattan Plaza néven ismerték, de 2013-ban a „globális” pénzügyi szolgáltató eladta a felhőkarcolót a Fosun Internationalnek, a sanghaji központú kínai befektetési társaságnak. A tulajdonosi viszonyok ismerete hozzásegít mindannak megértéséhez, ami az alábbiakban következik.) A megnyitón megjelent Huang Ping, a Kínai Népköztársaság New York-i főkonzulja. A kiállítás címe: „Valamikor a hazájuk volt – a zsidó menekültek és Sanghaj”. A rendezvényen a kínai főkonzul hangsúlyozta: 1933 és 1941 között több mint 20 ezer zsidó menekült a „holokauszt elől” Sanghajba, amely azon „kevés helyek egyike volt”, ahol befogadták az üldözötteket.
A kiállítást egy Kína és más államok közötti kapcsolatok fejlesztésén munkálkodó sanghaji szervezet, valamint a Sanghaji Zsidó Menekültek Múzeuma szervezte. A látogatók több mint 200 korabeli fotót, hozzávetőleg 30 emléktárgyat tekinthetnek meg, továbbá videófelvételeket, melyeken a zsidó menekültek, illetve még élő leszármazottaik mesélik el emlékeiket.
A kínaiak kivételes nagylelkűsége annál is inkább figyelemre méltó, mivel 1938 júliusában, a franciaországi Evian-les-Bainsban rendezett konferencián 32 ország képviselői – köztük amerikai és brit diplomaták – nem voltak képesek megállapodni a Németországból menekülő zsidók befogadásának kérdésében. Ezzel szemben a kínaiak! Akkoriban történt, hogy a most 93 esztendős Arthur Schneier rabbi találkozott egy kínai diplomatával, aki több ezer vízumot adott ki az üldözötteknek. Mint a kiállítás megnyitóján a holokauszttúlélő rabbi elmondta: „Sok jelenlévő, illetve a szüleik ennek a hősnek (a szóban forgó kínai diplomatának) köszönhetik az életüket. Az én családom tagjai is Auschwitzban haltak meg, kivéve az édesanyámat és engem”. Akiről pedig szó van, nem más, mint Ho Feng-shan, aki Kína bécsi főkonzulja volt 1938 és 1940 között, és az Anschlusst követően hozzávetőleg 2000 zsidónak biztosított vízumot, megmentve őket a deportálástól és a haláltól. Többségük Sanghajban telepedett le. Köztük volt Jerry Lindenstraus és az édesapja is. Lindenstraus 1929-ben született Németországban, ahol 1938-ig jó élete volt (?). „Nem tudom megmondani, az édesapám és mások miként jutottak arra a gondolatra, hogy egyetlen hely van a világon, ahová mehetnek, ez pedig éppen Sanghaj” – elevenítette fel emlékeit a most 94 esztendős holokauszttúlélő, aki 1939-ben az apjával együtt az egyik utolsó Sanghajba induló hajóra szállt fel. Majd hét és fél évig élvezte a kínaiak vendégszeretetét.
Jerry Lindenstraus egyébiránt úgy tudja, 18 ezer „német és ausztriai zsidó menekült érkezett Sanghajba 1938 és 1941 között, több mint bármely más országba a világon”. Mint elmesélte, sem ő, sem az édesapja nem tudta akkoriban, mi történt Európában a zsidókkal, azonban azt unokájának is elmondta, ha ők akkor nem mennek Sanghajba, nem maradtak volna életben.
Egy másik zsidó menekült, Elizabeth Grebenschikoff pedig felidézte, hogy miután a japánok a háború alatt elfoglalták Sanghajt, ők a város Hongkou elnevezésű „gettójában”, éltek, együtt „kínaiakkal, japánokkal, indiaiakkal és más, Németországból és Ausztriából érkezett menekültekkel”. A Sanghaji Zsidó Menekültek Múzeumának munkatársai szerint az 1937-ben kitört japán–kínai háború következtében meglehetősen sanyarú viszonyok uralkodtak akkoriban Sanghajban. Azonban – mint arra a holokauszttúlélő hölgy visszaemlékezett – „nem voltak bombatölcsérek a gettóban”, és bár „roppant nehéz körülmények között éltünk, csodálatos együttműködés bontakozott ki a negyedben élő nagyon szegény kínaiak és a zsidó menekültek között”.
Becslések szerint a második világháború évei alatt több mint 400 zsidó baba született Sanghajban. Őket nevezték „sanghaji bébiknek”. Egyik közülük Ellen Kracho, aki 1947-ben született (aki ezen a két éven fennakad, szégyellje magát), születési anyakönyvében pedig a „hontalan” bejegyzés szerepelt. Családja 10 évig élt Sanghajban, majd Izraelbe távoztak, onnan pedig három év elteltével az USA-ban leltek végleges otthonra. Kracho és férje nagyszülők, két gyermekük, öt unokájuk, sőt már egy dédunokájuk is van. „Köszönetet szeretnék mondani a kínai népnek, amely Sanghajba hozott minket” – mondta meghatottan a kiállítás megnyitóján Ellen Kracho. „Ha ez nem történt volna meg, mi nem lennénk itt. Én sem lennék itt” – tette hozzá.
A New York-i kínai főkonzul a következőképpen foglalta össze véleményét a kínai és a zsidó nép közötti viszonyról: „Számos tényező van, amely közel hozza egymáshoz a zsidókat és a kínaiakat. Egyfajta természetes vonzódásnak és a köztünk fennálló hasonlóságoknak köszönhetően könnyen megértjük egymást. De ami fontosabb, mindkét nép tiszteli a különbözőséget, és nagyra értékeli a másság szépségét. Továbbá megtanultuk a történelemből, hogy a párbeszéd és együttműködés az, ami csökkentheti az emberi szenvedést, és elősegíti a népek jólétének megteremtését.” „Mi, mint e bolygó lakói tudjuk, hogy egységre van szükségünk, nem pedig megosztottságra” – mutatott rá a kínai diplomata a nagy (bár ebben az összefüggésben némiképpen baljóslatúan hangzó) igazságra.
Eric Adams, New York fekete polgármestere a kiállítás látogatóihoz intézett levelében pedig a következőképpen fogalmazott: „A holokauszt áldozatai előtt tisztelegve, és a túlélők visszaemlékezéseinek megosztása révén ez a csodálatos rendezvény elősegíti a dialógust, elmélyíti a toleranciát, növeli a reményt és a jövőbe vetett hitet. Dicsérettel illetek mindenkit, aki a mi globális városunkba hozta ezt a lenyűgöző kiállítást.”
Ha pedig bárki azt gondolná, itt valami egyedi eseményre került sor, óriási tévedésben van. Az elkövetkező hónapokban ugyanis, kínai és amerikai magánszemélyek és szervezetek több hasonló „kulturális programmal és más közös kezdeményezéssel” fognak előrukkolni.
Továbbá a filmipar (egyelőre még nem a hollywoodi, hanem a kínai, de ami késik, nem múlik) sem lenne az, ami, ha nem használná ki az eddig valamilyen rejtélyes okból teljes homályban tartott téma nyújtotta lehetőségeket. Ugyanis az elmúlt szombaton, Los Angelesben, 200 vendég jelenlétében már be is mutatták a „Sanghajban maradt zsidó dallamok” című dokumentumfilmet, amely a kínai városban 1920 és 1940 között élt zsidó származású zeneszerzők és zenészek életét és munkásságát dolgozza fel. A vitathatatlanul hiánypótló alkotás meggyőzően állítja elénk a „kedvességet és toleranciát, amely a nehéz időkben is megmaradt” (mármint a kínaiak és a zsidók között), valamint a „keleti és nyugati kultúra közeledését”. A filmben több, Sanghajt akkoriban otthonuknak tekintő zsidó művész szerepel, így például Aaron Avshalomov és Ernest Bloch zeneszerzők, a zongorista és karmester Arrigo Foat és mások. David Avshalomov, a zeneszerző Aaron Avshalomov unokája a dokumentumfilm bemutatóján elmondta, az alkotás tisztelgés nagyra becsült nagypapája előtt. „A nagyapám szerette a kínai embereket és a zenéjüket, és az életét szentelte olyan klasszikus zenedarabok komponálásának, melyek mind a kínai, mind a nyugati kulturális tradíciót magukba olvasztották” – mutatott rá a nagy zeneszerző unokája a film premierjén.
Jade Ellis, egy cég információs technológiai igazgatója, aki családjával együtt maga is hat évig élt Sanghaj „modern zsidó közösségében”, a dokumentumfilm bemutatóját követően arról beszélt, hogy a látottak hatására ismét el szeretne látogatni Sanghajba. „Amikor látjuk a Sanghaji Zsidó Menekültek Múzeumában mindazoknak a zsidóknak az emléktárgyait, fotóit, akiket Sanghaj megmentett abban az időszakban, úgy gondolom, mindez nagyon előremutató, és jelentőségteljes” – fejtegette Jade Ellis. A dokumentumfilmet a fentebb említett, Sanghajban tevékenykedő és Kína külföldi kapcsolatainak javításán munkálkodó szervezet, valamint a Shanghai Média Group elnevezésű, Kína legnagyobb, állami tulajdonú média és kulturális intézménye együttesen alkotta meg. Lesz folytatás is: ez év novemberében kínai–amerikai filmfesztivált rendeznek.
Két lehetőség áll előttünk. Az egyik, hogy Kína minden keménykedése ellenére azért fél Amerikától, és igyekszik kedvében járni az „amerikai elitnek”, és jó színben feltűnni előtte. A másik, hogy Bogár Lászlónak tényleg igaza van, és a „birodalomkiválasztó elit” valóban Kínába kívánja áttenni székhelyét, a riválisokat (Európát, Oroszországot) kivégzi vagy meggyengíti, de az USA-t is „rituális öngyilkosságba hajszolja”, és ennek a célnak megfelelően immár megkezdődött Kína piedesztálra emelése a propagandafegyverré silányított, „virtuális valóságokat” építő globális médiában.
(A felhasznált ömlengő összefoglalót a Hszinhua kínai állami hírügynökség állította össze, és a China Daily című propagandalap közölte.)
Gergely Bence
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
