A nyugat harcias. Ennek jele a direkt félreértés.
A párizsi kínai nagykövet nyilatkozott valamit a szovjet tagállamokról. Ebből csináltak aztán műbotrányt.
Pedig miről is volt szó? Egy szimpla tényről.
Arról, hogy a Szovjetunió belső joga ellenére, mely kimondta, hogy a szovjet tagköztársaságok a nemzetközi jog alanyai, azok sose voltak azok, s ezt soha senki se ismerte el semmilyen formában.
Amitől teljesen külön téma a mai helyzet. Lám, Kína is elismeri az ex-szovjet államok zömét, hiszen diplomáciai kapcsolatban áll velük. Diplomáciai kapcsolatban csakis elismert állammal lehet ugyanis. Lásd, Magyarországnak nincs diplomáciai kapcsolata Tajvannal, mert nem ismeri el Tajvant országnak, Koszovóval viszont van, mert elismeri Koszovót.
A szovjet helyzet sajátos volt. Egyrészt volt a valóság: a Szovjetunió egy központosított, egységes állam, egyetlen központból irányítva, semmilyen önállósággal az egyes részein. Másrészt volt a jogi fikció: ez egy államszövetség, melyből bármely tagállam bármikor kiléphet, s minden ügyet közösen intéznek a tagállamok, s még közös hivatalos nyelv sincs (tényleg nem volt, az orosz nyelv nem volt a Szovjetunió hivatalos nyelve, persze csak jogilag).
Sztálin 1945-ben egyenesen odáig ment: követelte, hogy mind a 16 akkori szovjet tagköztársaság lehessen külön-külön ENSZ-tagállam, hiszen ezek önálló országok. Anglia és az USA nevetségesnek minősítették ezt, hiszen így Sztálinnak 16 szavazata lett volna az ENSZ-közgyűlésen, ami az alapító 49 tagállam harmada lett volna. Végül kompromisszum lett: legyen tagállam a Szovjetunió egészben, s még külön Belarusz és Ukrajna. Szóval Sztálin csak 3 szavazatot kapott.
Persze a valóságban az egész komikus volt. Sose létezett külön belarusz és ukrán ENSZ-képviselet, egyszerűen mindig volt 2 ember a szovjet ENSZ-képviseleten, akik ki voltak nevezve belarusz és ukrán ENSZ-nagykövetnek. Az egész amolyan háború utáni baráti gesztusnak számított Sztálin felé, mely aztán megmaradt egészen a Szovjetunió fennállásáig, de természetesen a világ egyetlen állama se ismerte el Belaruszt és Ukrajnát országként 1945-1991 között (még a szovjet csatlósállamok se!). Nemzetközi jogilag ország csak a Szovjetunió volt.
Kicsit hasonló, mint a magyar történelemből a Magyar Királyság státusza. Hiába mondta ki a magyar és osztrák belső jog, hogy Magyarország önálló királyság, s nem része Ausztriának, ez kívülről nézve belső közigazgatási kérdésnek volt nyilvánítva. S 1918 előtt soha, senki nem tekintette Magyarországot országnak nemzetközi jogilag.
Szóval a szovjet eset is ilyen volt. A szovjet utódállamok elismerése 1991-1992 között zajlott. A korábbi jogi állapot meg teljesen mindegy volt ebből a szempontból. Sőt a határok kérdése is másodlagos volt, ez belügynek számított.
A szovjet utódállamok határa a szovjet szétesés idejebeli történések eredménye, s nem bármilyen korábbi eseménye. Ott is, ahol az utódállam nem tekinti magát utódállamnak. Jó példa erre Észtország.
Észtország a XX. sz. előtt sose létezett független államként. 1917-1920 között Észtországban is zajlott a polgárháború a kommunisták és azok ellenfelei között. Míg azonban a fő területen a kommunisták győztek, addig Észtországban az antikommunisták.
1920-ban lett aláírva a békeszerződés, ekkor ismerte el Oroszország Észtország függetlenségét. A határ alapja az 1700-1721-es orosz-svéd háború eredménye, melyben Oroszország megszerezte Svédországtól a balti régiót – természetes határ középen a Peipus-tó (oroszul: Csudszkoje-tó) középvonala, délen és északon pedig a volt orosz-svéd határ. 1920-ban azonban a győztesek sikeresen elérték, ez a határvonal csússzon kissé keletebbre, így Észtországhoz lett csatolva a Narva-folyó keleti partvidéke és Petseri (orosz: Pecseri) járása is. Amikor azonban Észtország ismét a Szovjetunióhoz lett csatolva (1940-ben, majd ismét 1944-ben), a határ vissza lett igazítva, s ez a helyzet maradt Észtország Szovjetunióból való kiválásakor is, így ma Pecseri orosz város, ahogy a Narva keleti partja is (Ivangorod néven).
Észtország ma is vitás területként kezeli ezt a két területrészt egyébként, ami jellemzően jelképes ügy, a lakosság mindkét területen 90 %-ban orosz. Már majdnem meg is állapodtak a határról, Észtország elismerte volna hivatalosan, hogy Pecseri és Ivangorod orosz, míg Oroszország meg jelképes engedményt tett volna a két ország közti tavi és tengeri határvonalban, de jött az ukrajnai háború, s azóta nincs párbeszéd.
Van egy 2011-ben indult svéd-dán bűnügyi televíziósorozat “A híd” címmel, mely arról szól: a Svédországból Dániába vezető híd közepén, a nemzetközi határon egy holltestet találnak. Ennek 2016-ban megcsinálták az orosz-észt verzióját, s az pont itt játszódik, a Narva-folyón átvezető hídon.
Jelenleg a hídon alig van forgalom, az ukrajnai háború óta Észtország nem enged egyáltalán beutazni orosz állampolgárokat, kivéve diplomata útlevéllel és olyan személyeket, akiknek rokonaik vannak észt területen.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
