A magyar tanulók körében súlyos a helyzet: 67 százalékuk menne el az országból.
Hazánkban egy 2016-os felmérés szerint az érettségizettek 16, a diplomásoknak pedig 21 százaléka tervezi, hogy külföldre megy hosszabb-rövidebb időre- írja a privatbankar.hu. A tanulók körében ennél is sokkal súlyosabb a helyzet: 67 százalékuk menne el az országból. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.
– Professzor úr, a fiatalok többsége szeretne nekifeszülni egy-egy nagy feladatnak, s e feladat szempontjából annak jövedelmezősége mellett nagyon lényeges annak érdekessége. Hazánkban az oligarchia rejtett manőverei különlegesen érdekessé teszik a demográfiai folyamatok rombolása elleni küzdelmet. Egy fiatal hogyan ismerheti fel, hogy a családellenes propaganda valójában fegyverek nélküli, de katonai – területfoglaló – támadás?
– Minden emberi közösség legdöntőbb, mondhatni szakrális lét-feladata, hogy világra hozza, és testi, lelki egészségben felnevelje a következő nemzedéket. A magyar nemzet nevű emberi közösség azonban már évtizedek óta egyre kevésbé tud, mer és akar eleget tenni e szakrális lét-feladatának, így mindennél fontosabb volna az okok nagyon őszinte áttekintése. A testi-lelki hanyatlás leglátványosabban a népesedési lejtő drámájában, és az általános egészségmutatóinknak igen alacsony szintjében mutatkozik meg. A legtöbb ilyen mutatót illetően általában Európa három legrosszabb helyzetben lévő országainak egyik vagyunk, de egy 2014-es OECD felmérés alapján egy tíz pontos skálán 0,4 ponttal lettünk az utolsók a vizsgált 34 ország közül. A háború utáni népesedési csúcs idején még 90% volt a valószínűsége annak, hogy egy nő a húszas éveiben szül két gyermeket. Ez a második népesedési hullám során, a hetvenes évek közepén már csak hatvan százalék volt, és a harmadik, lényegében már nem is érzékelhető „hullám” idején (az új évezredben) már csak harminc százalék. Vajon mire számíthatunk így a negyedik nemzedékben, ami nagyjából 2025 és 2035 közé tehető majd? Egy biztos, 2040-re végleg eldől Magyarország sorsa, mert akkor már ismerjük majd ezeket az adatokat. Ha nagyjából ugyanilyen arányú süllyedés megy végbe, akkor sorsunk megpecsételődött, hisz akkor az ország népessége 2100-ban már négymillió alá kerül, úgy, hogy az ország lakóinak több mint felét a cigányság jelenti majd, a többség öreg, beteg, fáradt képzetlen lesz, így az elemi szintű „üzemeltetésre” is képtelen helyzetbe kerülhetünk. Ennek elkerülésére maximum egy évtizedünk maradt, és ezért a következő évtized nemzetstratégiai feladatainak csúcsán ez a kérdés áll, bárki bármit is gondoljon mind erről. Az elmúlt ötven év során nagyon sok értékes elemzés látott napvilágot az okokról, és számos alkalommal született olyan kormánystratégia is, amely a megoldásokat keresve, helyes intézkedések egész sorát hozta meg. Ám egyelőre inkább csak lassítani tudtuk a lepusztulási lejtőn való lecsúszásunkat, megállítani nem, ezért meg kell próbálni a lét-megértés még mélyebb rétegeibe lehatolni, hogy a lejtőről való visszafordulás sikeres legyen. Bár az okok egy igen bonyolult és komplex hálót alkotnak, de ha egyetlen okot megnevezve kellene kimondani a lényeget, akkor ez számomra a hit elvesztése. Akármilyen szívszorító is ezzel szembesülni, az emberi életnek önmagában sem értelme, sem célja nincs. Célt és értelmet csak az adhat, ha felismerjük, hogy nemcsak életünk van, hanem létünk is, vagyis részei vagyunk egy olyan végtelen folyamatnak, amelyben, bár jelentéktelen porszemnek látszódhat az életünk, de minden ilyen „jelentéktelen porszemnek” van valami olyan sajátossága, amit ő, és csakis ő tehet hozzá a végtelen létezéshez, az örökkévalósághoz. Ez az, amit József Attila úgy fogalmazott meg, hogy „Ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad.” Az a tény, hogy a fiatalok kétharmada el akarja hagyni hazáját azért van, mert a „mindenséggel mérd magad” érzése, átélése elveszett. Maradt az evés, ivás, ölelés gyönyörvényeiben való elmerülés. Pedig József Attila nem azt sugallja, hogy ne élvezzük a táplálkozás és a szex gyönyöreit, azt éppen nem. Azt üzeni, hogy éld át bátran ezeket a gyönyöröket, de illeszd be méltó módon a létezésbe. Természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy mindezért a fiatal nemzedéket kellene felelősség tenni, hiszen ők értékválasztásaikkal csak visszatükrözik mindazt, amit maguk körül érzékelnek. Az emberi világ mai lelki, erkölcsi, szellemi állapota egy sok évszázados lejtő végpontjához közelít. Ennek legmélyebb történelmi oka az a „nagy átalakítás” (Pollányi: The Great Transformation) volt, ami valamikor 1200 és 1300 között kezdődött el a kora reneszánsz korszakával. Addig a szakrális kultúra egy emberen túli lényeget tekintett elérendő célnak, a méltó életet, az üdvösséget. A „nagy átalakítás”, amely ezzel létrehozta a deszakrális civilizációját a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg szakadatlan növelését véli az emberi élet, mi több LÉT, egyetlen lehetséges céljának, ám egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez az út, Babits Mihállyal fogalmazva, Hadjárat a semmibe. A reneszánsz és a „carpe diem” arra szólít fel, hogy nincs más a világon csak a következő pillanatban átélhető fizikai gyönyör hipnózisa. Ám ez végzetes csapda. Korunk embere ugyanis így éhséget eszik, és szomjúságot iszik, egyre hisztérikusabban keresvén a kielégülést, ám egyre kielégületlenebb lesz. A gyerek világrahozatala, és testi-lelki egészségben való felnevelése nehéz és fáradságos létmunka. Az erre szolgáló időt és pénzt (the time is money) elszórni, az viszont könnyű és szórakoztató. Amikor a Tao több mint kétezer éve úgy fogalmazott, hogy jót cselekedni nehéz és fáradságos, míg rosszat cselekedni viszont könnyű és szórakoztató, akkor pontosan erre gondolt, és ezzel a világegyetem legmélyebb összefüggését fogalmazta meg, azt, amit az elméleti fizikusok napjainkban entrópia néven említenek. Jót cselekedni azért nehéz és fáradságos, mert ilyenkor szembe kell mennünk az entrópiával, a világ spontán rendezetlenné válásával, és meg kell valósítani, majd meg kell őrizni a rendet, sőt folyvást emelni kell annak komplexitását. Rosszat cselekedni viszonyt könnyű és szórakoztató, hisz csak segíteni kell a spontán módon egyébként is lefelé sodródó folyamatokat. Nagyjából olyan ez, mint óriási erőfeszítésekkel árral szemben úszni, vagy sodortatni hagyni magunkat. Mindezt nem egyszerűen egy propaganda-gépezet segíti, hanem az egész globális véleményhatalmi diktatúra sugallja ezt minden felől. Az oktatás, képzés, kultúra (már amit ma annak neveznek) mind ennek a szolgálatában áll, így sokszor nem azon kell csodálkozni, hogy ilyen szomorú helyzetben vagyunk, hanem inkább azon, hogy „csak” ennyire szomorú a helyzetünk. Azt természetesen nagyon nehéz megmondani, hogy mi volna a teendő mindezzel a sok száz éve zajló, és az emberi világ legmélyebb normatív struktúráit brutálisan visszájára fordító folyamattal. Tetszett volna nem hagyni mindezt, mondhatnánk, nem hagyni, hogy fejlődés és haladásként legyen értelmezhető a legmélyebb értékek szisztematikus felszámolása. Ám kiindulni most már csak abból tudunk, ami van, és ami van, az nem túl vigasztaló. Állandó hatalmas ellenszélben kellene megértetnünk az új nemzedékekkel, hogy amit a globális véleményhatalomként üzemeltett média követendő értékként sugall, az a biztos pusztulásba visz. Még sem tehetünk egyebet, mint hogy felépítjük és működtetjük az általános lepusztulás/lepusztítás felé vezető utakat egyengető globális gépezetekkel szembe fordulni képes szervezetinket, intézményeinket még akkor is, ha a gyors siker reménye illúzió. A derűs „pesszimizmus” lehet talán a leginkább találó megnevezés erre.
– A drogok terjesztése mögött is az oligarchia manipuláció állnak. Alvilági hálózatokat hoznak működésbe avégből, hogy a drogokkal lezüllesszék a közép-európai társadalmak fiataljait, így ezeknek az országoknak a közvagyona – úgynevezett „privatizáció” révén – ölükbe hullik, s a lezüllött társadalom szétzilálható, migránsáradattal megsemmisíthető, így országok tüntethetők el. Az ez elleni föllépés meglehetősen érdekes kihívás lehet. Érzékeltethető-e ez, és hogyan a fiatalokkal?
– A drog pusztító fegyverként való stratégiaszerű használata először mint a szabadkereskedelem „szentségének” védelme jelent meg a történelem színpadán. Az angolok a roppant méretű és gazdagságú Kínai Birodalmat csak a szokásos fegyvereket alkalmazva aligha tudták volna térdre kényszeríteni, szükség volt tehát a rend szétzilálására alkalmas, nem konvencionális fegyverek alkalmazására is, és ezek egyike volt az ópium. Az angol drogdílerek sok ezer tonna ópium Indiából Kínába történő „exportálásával” egy-két évtized alatt olyan széles körben tudták elterjeszteni ezt a drogot a kínai elitek között, hogy ennek rövid időn belül katasztrofális anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi következményei lettek. És miután Kína egyre határozottabban tiltakozott, így megvolt az ürügy is, hisz a kereskedelem szabadságának ilyen „brutális korlátozása” olyan „jogos indulatot” váltott ki a Brit Birodalomból, hogy „lépnie” kellett, és lépett is. A két menetben lezajló „ópiumháború” nyomán Kína teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került, és megkezdődött a világtörténelem legnagyobb szabadrablása. Kína olyan hatalmas és gazdag volt (még 1820-ban is sokkal gazdagabb és hatalmasabb, mint az akkori Brit Birodalom), hogy a szokványos gyarmatosítás túl költséges lett volna az angoloknak, így maradt a gátlástalan fosztogatás. Ez a szomorú, ám tanulságos történet azt példázza, hogy a drog, de valójában annak két széles körben elterjedt és látszólag „ártatlan” formája, a dohány és az alkohol is valójában szocio-kulturális fegyver. Arra szolgál, hogy anyagilag, fizikailag és mentálisan legyengítse az adott emberi közösséget azért, hogy kifosztása ezt követően sokkal olcsóbb és sikeresebb lehessen. A drogok elleni küzdelem szellemi talapzatának felépítéséhez bölcs intelemként Kosztolányi Dezső híres verssorát kell segítségül hívnunk, miszerint: „Csodálkozol a kokainistán, nem érted, gondolkodj el az okain is tán, s megérted.” A drog csak akkor uralkodhat el, ha a lélek bajban van, nagy bajban, ha már végzetesen megbomlott a lélek belső rendje. Aki valóban hatékony és sikeres drogellenes stratégiát szeretne felépíteni, annak először ezt kell megértenie, a legmélyebb mélységekig. Hogy miért elviselhetetlen a valóságos valóság, és miért keres valaki hamis pusztító álvalóságokat helyette, amit a drog ad számára. Ráadásul a tudatos globális stratégia nyomán ide „bevándoroltatott” migráns az igazi halmazati büntetés, mert a migráns eleve maga a rendezetlenség, a káosz, aki globális veszélyes hulladékként megadja a kegyelemdöfést a szétroncsolt, és így már széthullóban lévő európai lokalitások népeinek. A lélek belső rendjének megbomlása egyébként az emberi létezés egyik legtalányosabb jelenségéhez is kapcsolható, és ezt úgy hívják: unalom. Nincs ennél képtelenebb módja az emberi létezésnek. Hisz egész életünket áthatja az atavisztikus szorongás, hogy halandók vagyunk, az életünk véges. Ebből tehát logikusan az következne, hogy az élet minden percét műalkotás lehetőségeként kezeljük, és minden létező energiánkkal alkotni, építeni akarjunk. Szépet, jót és igazat áhítva. Az unalom viszont ennek a létállapotnak az ontológiai ellentétje, ahol alig várjuk az egyébként szívszorítóan rövid életünk végét, és ezt a rövid életet is előbb unalommal, ténfergéssel, végül önpusztító drogokkal kitölteni, ahogy a magyar szófordulat mondja, így agyonütve az időt. Az entrópikus lejtőn való legfelé rugdalódzásunk nagy drámájának talán ez a legérzékenyebb és legkényesebb területe, így érthető, hogy az előrehaladás nagyon lassú és ellentmondásos, sokszor az átmeneti javulást is újabb megzuhanások és letörések követhetik.
– A pszichobizniszt is az oligarchia mozgatja: több száz szekta ámítja fiataljainkat itthon. Az elbolondított fiatal tömeg ellenállás nélkül adja át vagyonát, sorsát, később életét a manipulátoroknak – lehetővé téve az adott országok gazdaságának megkaparintását, majd területének okkupálását. Hallatlanul izgalmas lecke lehet ellenhálózat szövése. Hogyan tehetjük ezt vonzó kihívássá fiataljaink számára?
– Az ember történelmileg kizárólag megtartó közösség részeként létezhet. A kiközösítés (excommunicatio) azért volt lényegében halálos ítélettel egyenértékű annak idején, mert akit ez a büntetés sújtott, az az elnyúló kínhalál egy sajátos formáját kellett, hogy elszenvedje. A modernitás világa azonban atomizálta a társadalmakat, hogy így számolja fel azokat a közösségi kötelékeket, kapcsolódásokat, amelyek egyúttal a kialakuló kapitalizmus létszerveződési módjának deszakrális pusztításával való szembeszegülés egyetlen esélyét adhatták volna épen maradásuk esetén. Az már csak hab a tortán, hogy az így védtelenné és kiszolgáltatottá tett egyes egyén fogyasztás-felszívó képessége is sokkal nagyobb lehet e kötelékek szétroncsolása nyomán. A családok felszámolása, válások elősegítése, vagy az eleve „szingli” létforma favorizálása a profit növelésnek egyik leginkább kézenfekvő formája. Az emberi lélek azonban állandó szorongásként éli át a társtalanságot az atomizált magányosságot, és igyekszik megragadni minden lehetőséget arra, hogy valahogy mégis csak megtartó közösségben élhesse életét. A globális hálózatként üzemeltett szekták ilyen mesterségesen előállított „instant-közösségként” előzékenyen a „segítségükre” sietnek, és olyan „szivattyúkat” hoznak létre, amelyek azokat a maradék értékeket is elszívják, amelyek még úgy ahogy, de léteznek. A leglátványosabban anyagi vagyonuktól fosztják meg a csatlakozókat, ám a legsúlyosabb következmény mégis csak az, hogy a lelkileg, erkölcsileg, szellemileg még mélyebbre süllyednek, mint ahol annak előtte voltak. A hálózatok lételméleti értelmét még csak mostanában kezdjük igazán átlátni, pedig egy döntő fontosságú létszerveződési módról van szó, ami az egész világegyetemet meghatározza. A hálózat hihetetlenül rugalmas és változékony struktúra, amely ráadásul rendkívül „ütésálló” tud lenni, mert látszólag legalább is nincs benne szigorú hierarchia. Vannak viszont különleges, úgynevezett „erősen kötött” pontok, amelyek kiiktatása pillanatok alatt romba döntheti a hálózatot, ám ezeknek a pontoknak az azonosítása azért nem egyszerű, mert a hálózat éppen ezeket a pontokat rejti el leginkább. Ezért olyan nehéz pontos és részletes információkat szerezni például a globális civil szervezetek hálózatos szerveződéseinek valóságos működéséről. És igaz ugyan, hogy hálózattal csak (ellen)hálózatot lehet sikeresen szembe állítani, ezek megszervezése azonban igen nehéz feladat. Be kell látnunk, hogy ezeket az ismereteket még nem igazán gyűjtöttük össze, de egyelőre maga a felismerés a lényeg, hogy a pusztító hálózatokkal szemben olyan „öngyógyító” hálózatok felépülését kell minden létező eszközzel elősegíteni, amelyek ebben segíthetnek.
– A nemzeti kultúrák eltemetését is buzgón szervezi az oligarchia. Selejtes szellemi, „művészeti” kreálmányokkal nyomja el, szorítja perifériára a valódi alkotásokat és a tehetséges alkotókat. Úgynevezett „multikulti” életérzést próbál ráerőltetni az ifjabb nemzedékekre, sajnos: a becsületes adófizetők pénzéből. Ez az indulásnál mindenképp pénzügyi hátrányt jelent fiataljainknak, hogyan lehet mégis vonzóvá tenni ezt a nemcsak érdekes, hanem sokszor kifejezetten izgalmas, sőt veszélyes leckét?
– A kultúra minden emberi közösség számára azt a legmélyebb és leginkább meghatározó szabályozó rendszert jelenti, amelynek szétroncsolásával, vagy akár csak lassú folyamatos károsításával az egész emberi közösség felszámolható. Hogy lelki, erkölcsi, szellemi szempontból mi az értékes és mi az ártalmas, azt csak egy nagyon világos és áttekinthető normatív rendszer képes egyértelművé tenni. Aligha véletlen, hogy ha egy közösséget valaki el akar pusztítani, akkor ezt a legkényesebb érték-központot kell felszámolnia, vagy legalább is összezavarnia. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a csillagászati összegekbe kerülő harcigépek legértékesebb része ma már az elektronikus szabályozó rendszer, és azon belül is az „ellenség-barát” felismerő rendszer. Egy ilyen gép másodpercenként akár egy kilométert is megtehet, vagyis egy közeledő objektumról néhány másodperc alatt egyértelműen el kell tudni dönteni, hogy „barát” vagy „ellenség”. Ha egy emberi közösség önazonosságát meghatározó rendszer „mindössze” arra képtelen, hogy különbséget tegyen „barát” és „ellenség” között, az állandó folyamatos életveszélynek teszi ki a közösséget. A globális véleményhatalmi diktatúra legfőbb feladata minden egyes lokalitásban pontosan az, hogy folyamatosan összezavarja ezeket a felismerő rendszereket, hisz így szétesik az önazonosság, és a közösség védtelenné válik, barátok helyett ellenségektől vár megértést, segítséget, támogatást, és fordítva, a segítségnyújtásra egyedül képes barátokkal fordul szembe. A „kulturkampf” kifejezés még a „második német birodalom” történetének első időszakához kapcsolódik. Otto von Bismarck, a „vaskancellár” egy rendkívül kényes történelmi „satu-helyzetet” örökölt. Ez a második német birodalom ugyanis már egy „szigorúan ellenőrzött” államnemzet volt, amelyet „szigorú ellenőrként” a globális hatalmi szuperstruktúra próbált totális kontroll alatt tartani. Ám a harmincéves háború során megdöntött „első német birodalom” (Német Római Birodalom) ha roncsoltan is, de létező szakrális normatív alapstruktúrái, és legfőképpen az e szakrális alapértékeket híven követni kívánó katolikus egyház szembe fordulni készült ezzel a globális diktátummal. Bismarck tehát egy sajátos „kétfrontos harcot” volt kénytelen folyatni, hogy egyensúlyt teremtsen a „nem létező” globális hatalmi rendszer diktátumai és a német szakrális történelmi nemzet még létező önazonossági igényeit megfogalmazó egyház követelései között. Mindez ma sincs másként, ami leginkább abból látszik, hogy minden olyan alkalommal, amikor az elmúlt évtized folyamán a kormány óvatosan módosítani kívánta a globális birodalmi diktátumok és a szakrális történelmi magyar nemzet alapértékeinek megjeleníthetősége között feszülő ellentmondást, az pillanatok alatt az egész globális média döntő fontosságú hírei közé került az ország a lehető legellenszenvesebb beállításban. A kultúrharc tehát a mai világban és a mai Magyarországon is a legkényesebb legérzékenyebb konfliktus-zónának számít, és az identitásának utolsó maradványaiért küzdő magyar nemzet számára egészen biztosan marad is.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
