A régivágású ballib megmondóembereknél az a jó, hogy mivel már nem politizálnak aktívan, képesek időnként teljesen őszinték lenni.
Maga az egész interjú unalmas, egyetlen értékes mondata van: amikor Krasztev kimondja „már nem mi határozzuk meg a narratívát„.
Igen, pontosan ez a lényeg. Antall azért bukott meg, mert egyáltalán nem próbálta meghatározni a narratívát, majd Orbán szintén azért 2002-ben, mert csak részben tette meg ezt, s jellemzően csak a díszítésekben. Orbán pedig azért nyer 2010 óta folyamatosan – persze nem csak ezért -, mert kezébe vette a narratívaképzést.
Van egy érdekes angol publicista, pontosabban Oroszországban született, gyerekkorában vándorolt Angliába, zsidó az identitása, orosz-angol anyanyelvű, de csak angolul ír/előad. A neve Konstantin Kisin – ez a YT-csatornája -, népszerű az alt-right körökben Amerikában és Angliában is, kb. az a kör, ahová a Magyarországon is ismert kanadai Jordan Peterson tartozik.
Tőlem persze távol áll sok tekintetben, hiszen Kisin szélsőséges liberális-konzervatív, piacifundamentalista, viszont mondandójában sok az érték. Nyilván ő azt is kritizálja a baloldalban, amivel nekem nincs problémám, s sokszor nevetségesen szélsőséges az antikommunizmusában (a gyerekkori moszkvai élmények hatása lehet ez).
Miért népszerű? Mert határozottan, bátran kiáll a genderizmus, a BLM, s általában az egész woke-progresszív-zöld áramlat ellen. S mindezt mindig a klasszikus liberalizmus nevében teszi. Kb. olyanokat mond, mint Puzsér mondott 2 évvel ezelőtti ballib fordulatáig: azaz a mai liberálisok nem igazi liberálisok, meghamisították a liberalizmust, balra tolódtak, ezért vissza kell állítani az eredeti liberalizmust.
A lényeg: arra hívja fel a figyelmet, hogy nincs fontosabb a narratívaképzésnél. Egy 1974-ben közétett szociológiai tanulmányra mutat rá, melyben a szerző leírja az Abilene-rejtélyt.
Az Abilene-paradoxon lényege: egy család ül otthon, mindenki jól érzi érzi, míg valaki fel nem veti, mi lenne ha most mindnyájan elmennének vacsorázni Abilene-be (város Texasban, pár kilométerre a család lakásától), mire mindenki igent mond. Elmennek, s a végén kiderül: valójában mindenki otthon szeretett volna maradni, de mindenki azt hitte, rajta kívül mindenki más el akar menni vacsorázni Abilene-be, ezért mondott igen, nehogy „kilógjon a sorból”.
A következtetés nyilvánvaló: az nyer aki képes meghatározni mit gondol az átlagember közakaratnak, amihez képes nem érdemes kilógni a sorból.
Mert a kisember mindig alkalmazkodik. Minden rendszerben. Ha úgy érzi a tömeg, hogy a libbant értékrend a vezérelv, akkor ahhoz fognak. Ha meg mást hisz vezérlő elvnek, akkor ahhoz.
Tökéletesen látható ez a magyar közéletben is. Kádár alatt a rendszerkritikát szinte mindenki beburkolta a „szocializmus reformja” csomagolásba, sokszor teljesen antikommunista elképzeléseket is, sok akkori reformkommunista személyiség csak azért mondta magát reformkommunistának, mert ez volt keret. Most meg mindenki a „demokrácia javításáról”, a „piacgazdaság szociálisabbá tételéről” beszél, az is, aki ellenzi ezeket a valóságban.
Kubában máig minden ellenzéki, legalábbis mindenki a legbátrabbakat leszámítva, magát „forradalmárnak” mondja, azaz ő csak reformokat akar.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
