Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája.
Most nézd meg, hogy hasonlítanak szegény szerencsétlenre, – mondta a járdán beszélgető két idős néni közül az egyik a másiknak, ahogy elhaladtunk mellettük.
– Olyan fiatal volt még, Isten nyugosztalja – válaszolta az utóbbi, mire mindketten keresztet vetettek, majd kopott biciklijükre támaszkodva továbbmentek.
Mi akkorra már a cirkusz pénztára előtt álltunk, a délutáni égbolt egyre sötétebb lett, a sátor tetején a piros-fehér háromszög alakú zászlót kifeszítette a viharos szél. A levegőben pattogatott kukorica sós illata szállt, vadul nyerítettek az állatok, amelyeket izgalmas volt magunk elé képzelni, ahányszor elsétáltunk a cirkusz előtt, most azonban mégis rettegtünk tőlük, tőlük és mindentől, ami ismeretlen volt, mert bár csak nyolc- és kilencévesek voltunk, annyit megértettünk ebből az egészből, hogy félárvák lettünk.
Sosem jártunk még cirkuszban, de anyu tegnap megígérte, hogy eljöhetünk. Joli néni két jegyet és két Vanda nápolyit kért, a pénztárosnő jobbra csücsörített ajkával kifújta a cigifüstöt és azt mondta neki: kilenc hatvan. Jobb mutatóujjával a cigire ütött egyet, a hamu a földre esett. A sátorba léptünk, piros füst kavargott a levegőben. A lábunk alatt kiszáradt fű, Joli néni keze a vállunkon, a gyomrunkban izgalom és félelem keveredett, kezünkben az ezüst papírba csomagolt Vanda, miközben folyamatosan mentünk előre, egészen az első sorig. Ott megálltunk, a gyerekek ránk néztek, arrébb csúsztak a padon, gyertek, mondták, menjetek, mondta a tanító néni, a fülembe súgta, hogy kilenc hatvan, megpuszilta a homlokom, intett, és gyors léptekkel kisietett a sátorból.
Hangos dobpergést hallottunk, aztán hirtelen felkapcsolták a fényeket. Cintányérokkal a kezében bevonult a bohóc, zöld, göndör parókát viselt, a lábán hétmérföldes lakkcipő, amelyet kis fehér uszkárok táncolták vidáman körbe. Tolldíszekkel a fejükön felsorakoztak a zebrák, és nagy, fekete szemeikkel maguk elé meredve tűrték, hogy a kiskutyák a hátukon egyensúlyozva parádézzanak.
Egyszer csak egy fekete ruhás alakot láttam magam előtt, a kezét nyújtotta, a porondra kísért. A hatalmas reflektorok elvakítottak. Megfogta a fülcimpám, s ahányszor meghúzta, egy pénzérme pottyant ki belőle. A tömeg hangosan nevetett. Varázsköpenyével elsuhintott mögöttem, a közönség gúnyosan röhögött, miközben én folyamatosan fehér galambokat eresztgettem a fenekemből. A helyemre botorkáltam szégyenemben, fejemet lehajtva összekuporodtam, talpam alatt a Vanda, bennem reszketés és düh. Szerettem volna egy pálcalegyintésre láthatatlanná válni, eltüntetni ezt az egész napot, sose lépni át a cirkusz kapuját, sose elárvulni úgy, ahogy mi ma elárvultunk a tesómmal, semmit sem sejtve.
Kisírt szemmel botorkáltam ki a sátorból az előadás után, anyu odakint várt ránk. A szél belekapott fekete kardigánjába. Nem mertük megkérdezni, hol van apu. Gyorsan odafutottunk, és átöleltük. Arra gondoltam, hogy talán még nem késő, visszamegyek a sátorba a varázspálcáért, kitépem a bűvész kezéből, és rohanok vele egészen hazáig, hátha majd azzal, hátha majd akkor, … az se baj, ha közben megint fehér galambokat eresztgetek.
Ma reggel még nem tudtam, milyen a halál. Most, miközben anyut és az öcsémet szorítom némán, már tudom, hogy a halál piros köd, kitörni vágyó hangtalan nyerítés egy zebra tekintetében, fekete lepel, cintányér, kezemen végigfolyó, megolvadt csokibevonat, haszontalan varázspálca, morzsáira tört Vanda nápolyi. A halál kézzelfogható és mérhető. A halál kilenc hatvan.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
