Hetvenkilenc éve, 1941 februárjában kezdték meg lengyelországi bevetéseiket a Nagy-Britanniában a második világháború idején kiképzett legendás lengyel ejtőernyősök, a „néma láthatatlanok”, akikkel együtt 1943-ban egy magyar távírászt is ledobtak a megszállt országban.
A „néma láthatatlanokat” (cichociemni) olyan a lengyel katonák közül toborozták, akik Lengyelország 1939. szeptember 1-jei német, majd szeptember 17-i szovjet megtámadása után Nyugatra menekültek. A Párizsban 1939 végén alakult, majd Franciaország német megszállása után 1940 nyarán Londonba áttelepedett emigráns lengyel kormány és a mellette működő vezérkar kezdetben csak gyalogos futárok közvetítésével tudott kapcsolatot tartani a megszállt Lengyelország területén szerveződő földalatti Honi Hadsereggel.
A légi összeköttetés tervén már 1939 decemberétől dolgozott Jan Górski és Maciej Kalenkiewicz, a Franciaországban tevékenykedő két lengyel százados, továbbfejlesztve a háború előtt még gyerekcipőben járó lengyel ejtőernyős hagyományt.
A leendő kommandósok toborzását 1940 nyarától 1943 őszéig folytatták a Nyugatra menekült lengyel katonák között. Összesen 2413 önkéntes jelentkezett, főként tisztek és altisztek. Közülük végül 606-on estek át a kiképzésen, melyet a lengyel lövészdandár skóciai központjában szerveztek, a brit Stratégiai Műveletek Hivatalával (Strategic Operations Executive -SOE) együttműködve.
A lengyel kiképzők eredeti gyakorlási módszereket dolgoztak ki, ezeket egy korszerű, „majomligetnek” nevezett, a testi és szellemi képességeket egyaránt fejlesztő akadálypályán alkalmazták, és a gyakorlatozás céljára létrehozták a brit szigetek első ejtőernyős tornyát is. Az ejtőernyősök feladata a Honi Hadsereggel való kapcsolattartás volt, a hazai alakulatok kiképzésében vettek részt, és a megszállók elleni diverziós műveleteket hajtottak végre.
A „néma láthatatlanok”
Első, próbajellegű bevetésükre 1941. február 16-ra virradó éjjel került sor. A Whitley típusú brit kétmotoros gép Németország felett repült át, ám a megbeszélt közép-kelet-lengyelországi célpont helyett Sziléziában, a Harmadik Birodalomhoz csatolt területen dobta le a három ejtőernyőst, akik ezt követően átvergődtek Varsóba, és a későbbiekben onnan szervezték más ledobott kommandósok befogadását. A németországi útvonalat és a géptípust ezt követően a szervezők túl veszélyesnek találták.
A csak kilenc hónapos szünet után felújított repülések ezt követően Dánia és Svédország légterén keresztül történtek. 1943 végétől pedig a lengyel ejtőernyősök támaszpontja Dél-Olaszországba helyeződött át. Az onnan induló repülési útvonalak a Balaton felett vezettek a Tátra és Lengyelország felé. A később a Budapest légvédelmének megerősítése miatt módosított útvonal viszont keletről kerülte meg a magyar fővárost.
1941 februárja és 1944 decembere között az összesen 82 repülésben 316 ejtőernyős vett részt, akik között egy nő is volt – a 2009-ben kevés híján százévesen elhunyt Elzbieta Zawacka tábornok. A háború idején 103-an haltak meg, közülük 9-en repülőbalesetben, 26-an partizánharcokban, 35-en a Gestapo kínzásaiban, 12-en pedig koncentrációs táborokban. Tizennyolcan az 1944-es varsói felkelésben estek el, melyben egyébként 91-en vettek részt. A háborút túlélők közül a kommunista rezsim 9-et meggyilkolt.
Elzbieta Zawacka
A kiképzett kommandósokon kívül a megszállt Lengyelországba 29 lengyel futárt, 4 brit katonát és egy magyar távírászt is küldtek. Az utóbbi részletes életútjáról, ezen belül a brit, illetve lengyel kapcsolatainak történetéről lengyel források csak annyit közölnek, hogy a londoni lengyel vezérkar mellett működő úgynevezett VI. csoporton belül képezték ki. A csoport a hazai ellenállással való kapcsolattartást, így az ejtőernyős alakulatot is felügyelte. A magyar távírász személyére egyik társa, Alfred Paczkowski kapitány emlékiratai utalnak, és részletesebb említést tett róla Jedrzej Tucholski, a négy kiadást megért Cichociemni című monográfia szerzője.
Az ő adatai szerint a Hun fedőnevű távírász neve Szabó István volt, és 1943. március 14-re virradó éjjel dobták le őt, három lengyel tiszttel együtt, a kelet-lengyelországi Zwolen városnál. „Mivel nem beszélt lengyelül, néhány nap után átirányították a bázisról a Honi Hadsereg katonájaként szolgáló két varsói rendőr kíséretében. Biztonság kedvéért a süketnémaságát igazoló okmányokkal látták el. Később, június közepén átvitték a határon, és eljutott hazájába, Budapestre” – idézi Tucholski adatait az ejtőernyősökkel foglalkozó egyik lengyel honlap.
A lengyel kommandósokat más szálak is kötik Magyarországhoz, mivel többen közülük a háború elején éppen a területén keresztül tudtak kijutni a Nyugatra. Köztük volt – a különleges alakulat szervezője, Kalenkiewicz kapitány mellett – az egyik legmerészebb és legismertebb partizánvezető, Jan Piwnik őrnagy is. A Brit-szigeteken működő német hírszerzés által a háború alatt fel nem fedezett alakulat továbbfejlesztett kiképzési módszereit a lengyel fegyveres erők máig használják.
Hősi hagyománya folytatójának tekinti magát az 1990-ben megalakult terrorellenes elitegység, a GROM, mely hivatalos elnevezésében is a Cichociemni-ejtőernyősökre utal. A lengyel szejm tavaly decemberben határozatot fogadott el, melynek értelmében a 2016-os év – a lengyel ejtőernyős műveletek elindításának 75. évfordulója alkalmából – a Néma Láthatatlanok Éve lett Lengyelországban.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
