Amikor 1871. január 18-án megalakult a Német Császárság, egy olyan új nagyhatalom jelent meg, amely veszélyeztetni látszott Nagy-Britannia (egészen pontosan az azt irányító Rothschildok) gazdasági érdekeit.
Az angol politika a napóleoni háborúk óta, mint a kapitalizmus fellegvára, biztosan őrizte világhatalmi pozícióját. Mindeddig. A Német Birodalom megszületése ugyanis veszélyeztetni látszott ezt az egyeduralmat. A Nagy-Britannia gazdaságát uraló nemzetközi zsidó bankárdinasztia ezt nem nézhette tétlenül. 1904-ben így született meg az Entente cordiale a kapitalista London és a szabadkőműves Párizs között, melyet 1907-ben kiegészítettek a cári Oroszországgal. Az elsődleges, és legveszélyesebb ellenfél a Német Császárság volt. Oroszországra ekkor még érdekből szükség volt, ám 10 évvel később a zsidó bankárok (Rothschildok, Jacob Schiff, Max Warburg) által pénzelt bolsevik forradalom fog bosszút állni azon a cári rendszeren, amely törvényekkel védekezett a zsidó befolyással szemben.
A világégés már csak idő kérdése volt. A szabadkőműves páholyok és a zsidó pénzhatalom úgy vélte, hogy a Német Birodalom fejlődését háborúval törik meg. Ez volt az első világháború valódi oka.
A világégés kirobbantói azonban nem számítottak a németek és szövetségeseik szívós ellenállására, ezért szükség volt az USA hadbalépésére is. Ehhez azonban a brit kormánynak oda kellett ígérnie a zsidóknak Palesztinát, mint zsidó otthont. Ennek egyik kezdeményezője Lionel Walter Rothschild volt, akinek Lord Balfour külügyminiszter 1917-ben átadta a Balfour-nyilatkozatot. A Wall Street-i tőzsde és az amerikai cionisták ezzel bevonták az Egyesült Államokat is a háborúba. Így a világszerte élő zsidóság szimpátiájának elnyerésével az antanthatalmak győzelmet arattak.
A győztesek – a szabadkőműves hangadók közbenjárására – a könyörtelen diktátumot, mintegy kicsinyes bosszúként abban a versailles-i kastélyban íratták alá a németekkel, amelyben 1871-ben létrejött a Német Császárság. A diktátum értelmében Németország elvesztette gyarmatait, területeinek nagy részét, ezen felül pedig húszmilliárd márka jóvátételt kellett fizetnie. Mindeközben Németországot belülről a bolsevikok irányításával kitört kommunista lázadások igyekeztek meggyengíteni. Vezetői – akárcsak Magyarországon és Oroszországban – zsidók voltak. Köztük volt Rosa Luxemburg, Kurt Eisner, Ernst Toller, Gustav Landauer, Erich Mühsam és Eugen Leviné. A bolsevik vezetés ugyanis a proletár világforradalom megvalósítása érdekében ki akarta terjeszteni befolyását Németországra, ehhez azonban szükség volt egy kommunista forradalom kirobbantására.
A szabadkőművesek, hogy Európát – Népszövetségbe tömörülő – köztársaságokká alakítsát át, megdöntötték a militarista monarchizmust, és igyekeztek eltörölni az egyház társadalomban betöltött szerepét. Így jött létre a dekadens Weimari Köztársaság.
A megalázott német nép válasza minderre Adolf Hitler és nemzetiszocialista mozgalma volt. Célja világos volt: felemelni hazáját a porból és eltörölni a versailles-i gyalázatot. Hitler világosan látta a zsidók szerepét Németország vereségében, a kommunista felforgatásokban, valamint az 1923-24-es pénzleértékelésben, amely németek millióit tette tönkre.
Németország a horogkereszt alatt újra nagyhatalommá és jóléti állammá vált, amit a háttérhatalom ismét aggodalommal figyelt. A döntés pedig megszületett: újabb háború kell Németország ellen. 1933-ban a Zsidó Világkongresszus már a német javak és termékek bojkottálására szólított fel. Erre válaszul – s nem holmi esztelen gyűlölet, vagy ördögi gonoszság végett – hirdették meg Németországban a zsidó üzletek bojkottját, amely mindössze egyetlen egy napig tartott.
„Júdea hadat üzent Németországnak” – a világzsidóság provokálta ki az újabb világégést Németország ellen.
A Németország ellen meghirdetett bojkott jóval azelőtt történt, hogy bármilyen zsidóellenes törvény megszületett volna. Sőt, Hitler támogatta a németországi zsidók Palesztinába történő kivándorlását, amelyet a Balfour-nyilatkozat is tartalmazott. Tehát szó sem volt népirtásról.
A Centraal-Blaad Voor Israeliten in Nederland 1939. szeptember 13-án a következőt írta: „Az Amerikában, Angliában és Franciaországban, Észak- és Dél-Afrikában, és persze Palesztinában élő zsidók milliói eltökéltek arra, hogy a Németország elleni megsemmisítő háborút végérvényesen lezárják.” M. Perlzweig rabbi, a Zsidó Világkongresszus Brit Részlegének feje az alábbi nyilatkozatot tette 1940-ben Kanadában: „A Zsidó Világkongresszus már hét éve háborúzik Németországgal.” A London Jewish Chronicle 1942. május 8-i számában pedig az alábbi mondat volt olvasható: „Azóta állunk vele (Hitlerrel) háborúban, hogy hatalomra jutott.”
A világzsidóság részéről egyértelmű volt a cél: Németországnak pusztulnia kell. A terv már készen volt, a feladatot pedig a Szovjetunióval kívánták elvégeztetni. Annál is inkább, mert Sztálin hajlott rá, hogy bizonyos engedmények fejében megtámadja Németországot. A Szovjetunió ugyanis nem mondott le a hódítási szándékáról, hogy rendszerét kiterjessze a tőle nyugatra fekvő európai országokra. Németország és a Szovjetunió között azonban ott feküdt Lengyelország. A Németország ellen indítandó háború a lengyel szuverenitás megsértése nélkül lehetetlen volt, s mivel Berlinnek és Moszkvának is voltak területi követeléseik Lengyelországgal szemben, meg kellett engedni, hogy a németek és a szovjetek maguk oldják meg ezt a kérdést. Sztálin kész volt lerohanni Lengyelországot – revansot véve ezzel az 1920-ban elszenvedett bolsevik vereségért –, a német támadást azonban ki kellett provokálni.
Hitler többször is tett Lengyelország felé békés megoldási javaslatot, hogy a németek által lakott Danzigot egyesítse Németországgal. Varsó azonban elutasító választ adott. Megtehették, hiszen a lengyelek zsebében ott volt a garancia, hogy egy német támadás esetén Nagy-Britannia és Franciaország teljes mellszéllességgel kiáll melettük. Hitler a danzingi kérdést nem erővel akarta megoldani, a lengyel vezetés azonban elzárkózott a megegyezés elől. A brit garancia semmitérő jellegére azonban csak 1939. szpetember 1-jén derült fény, mikor az összeomló lengyel védelmi vonalak megsegítésére egyetlen brit, vagy francia katona sem sietett. Tizenhat nappal később a tervnek megfelelően a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot.
Németország hiába nyújtott békejobbot, a hadat üzenő Angliával és Franciaországgal 1940-ben kénytelen volt önvédelmi háborút vívni. A Szovjetunió közben pedig csak az alkalomra várt, hogy csapatait megindítsa Németország ellen. Ezt még ma is sokan kétségbe vonják, ám minden előzmény az ellenkezőjére utal: Lengyelország lerohanása, a balti államok bekebelezése, a Romániával szembeni területi követelések érvényesítése, illetve a finn háború után, 1941. februárjában a szovjet hadvezetés félmillió fő tartalékos behívását rendelte el. Két hónappal később szovjet csapatmozgások voltak a Szovjetunió nyugati részein, májusban pedig Sztálin a végzős katonai akadémiai hallgatók előtt már Németország szétzúzásáról beszélt. Mindezek tükrében nem életidegen az a feltételezés, hogy Sztálin készült Németország megtámadására. Hitler elszánta magát a lépésre: amíg Anglia védekező állapotban van, addig megelőző csapást mér a keleti határait fenyegető Szovjetunióra. Ugyanebben az évben az USA kiprovokálta a németekkel szövetséges Japán támadását Pearl Harbor ellen, így megvolt az ürügy a hadbalépésre Németország és Japán ellen. A háttérhatalom fondorlata bevált.
A világzsidóság ahogy eltervezte, szövetségbe tömörítette Európa ellen a nyugati kapitalizmust és a keleti bolsevizmust. A világot átívelő kapcsolataival megépítette a hidat Moszkva, London és Washington között. Amerika már 1939 novemberében – tehát Németország nyugati hadjárata és a Szovjetunió megtámadása előtt(!) – módosította a semlegességi törvényt; a Szovjetunió elleni támadás napján Churchill azonnal nyilatkozott, és minden támogatást megígért Sztálinnak; 1941-ben pedig az USA több ezer harckocsit, repülőgépet, teherautót, élelmiszert adott a Szovjetuniónak.
A háttérben ott álltak a Kreml sötét sarkaiban bujkáló zsidók, a bolsevizmus valódi terjesztői: Maxim Litvinov, Lev Mekhlis, Lazar Kaganovics, Yemelyan Yaroslavsky, és a Washingtont-London tengelyt irányító cionista-pénzügyi körök: Robert Waley Cohen, a Shell olajtársaság vezetőségének tagja; a cionista Bernard Baruch; Theodore N. Kaufman, az 1941-ben kiadott „Németországnak el kell pusztulnia!” című könyv szerzője és Háim Weizmann, a Cionista Világszövetség vezetője, aki már a világháború idején utalt arra, hogy a nemzetközi zsidó pénzhatalom annak fejében nyújtott segítséget Nagy-Britanniának, ha a győzelem után garantálja Palesztina és Libanon függetlenségét, és ezt a két államot átadja a zsidóságnak.
Churchill és Roosevelt engedelmes bábok voltak, Sztálin pedig készséges partner volt annak fejében, hogy a háború után szovjet szatellit államokat alakíthasson ki Európában.
A cionizmusban, a marxizmusban és a kapitalizmusban a zsidó világuralmi törekvések mutatkoztak meg.
A világháború felelősei nem azok a németek voltak, akiket 1946-ban Nürnbergben a vádlottak padjára ültettek. Németország nem csak saját maga védelmében szállt harcba, hanem magára vette azt a történelmi hivatást, hogy megmentse Európát, a keresztény civilizációt a bolsevik veszedelemtől és az elavult liberalizmustól, valamint letegye az alapjait annak az új Európának, amelyben a marxista osztályharcot felváltja a nemzetépítő társadalmi együttműködés. A nemzetiszocialista Németország és szövetségesei ezért az Európáért, az európai fehér civilizáció fennmaradásáért harcoltak a zsidóság világuralmi törekvéseivel szemben.
„A német kard és a szövetségesek hatalma […] szebb világot tár majd fel népeink számára.”
(Hermann Göring, 1943.)
Napjainkban saját szemünkkel tapasztaljuk, hogy hová jutott Európa 1945 után. Kelet- és Közép-Európa népei évtizedeken át sínylődtek a szovjet blokk szögesdrótjai mögött, míg Nyugat-Európát bekebelezte a multikulturalizmus, és a szabadság palástja alá rejtett deviancia. A marxizmus ma modern formában igyekszik teret hódítani, és rombolni a hagyományos európai értékeket a 21. század proletárjainak (színesbőrű bevándorlók, homoszexuálisok, transzneműek, pederaszták, feministák) felkarolásával.
A bevándorlással, az abortusszal és az LMBTQ jogok kiszélesítésével csendes genocídium zajlik a fehér faj ellen. A bevándorlás megtöri Európa faji és vallási homogenitását. A homoszexualitás és a feminizmus megöli a fehér családokat. Az abortusz pedig megöli a fehér jövőt.
A liberalizmus és a kommunizmus vérfertőző frigyéből megszületett modern marxizmus célja változatlan: a proletárdiktatúra kiépítése. Ám ezt ma már nem a hatalom erőszakos megragadásával valósítják meg, hanem a szellemi élet, az oktatás, a művészetek, a média és a tudomány feletti hatalom fokozatos megszerzésével. Történelmünket meghamisítják, gyermekeinket pedig “érzékenyítő” oktatással az aberráció elfogadására nevelik.
Ahogy egykor a kommunisták létre akarták hozni az új embertípust, a homo sovieticust, úgy akarják létrehozni a nyílt társadalom emberét. Ennek a törekvésnek a támogatója pedig ugyanaz a nemzetközi klikk, amely támogatta a bolsevik forradalmat és a cionista törekvéseket.
„Isten irgalmazzon Európának, ha a zsidó-bolsevik-kapitalista szövetkezés találna diadalmaskodni.”
(Adolf Hitler, 1943.)
A kozmopolita világforradalom támogatói ugyanazok, akik egykor a marxista világforradalmat is támogatták.
A világháború valódi felelőse a nemzetközi zsidóság, aki kiprovokálta a világégést, ellenségeskedést szított az európai fehér nemzetek között, és mindenféle többmillió áldozatról szóló történetekkel akarja legitimálni hatalmát a világban.
Zöldinges.net – Nyitrai Máté
A Kik, és miért akarták a világháborút? bejegyzés először Zöldinges.net-én jelent meg.
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
