Aki nem hajózott még fel a Jangcén – tartja a kínai mondás –, nem látott még semmit a világból. Felteszem, a távol-keleti vörös óriás gasztronómiájáról érdeklődőknek a Duna mentén található összes kínai büfét is kevés felkeresni. Tapasztalataim szerint az itt kapható koszt ízvilága régiónként, vagy akár városonként is eltérhet egymástól. A már messziről felismerhető vizuális jegyeik azonban egységes esztétikumot kölcsönöznek a gyorsétkezés eme szójaszószillatú szentélyeinek. A kifőzdék emblémáit és nyílászáróik kereteit szerte a világon élénkvörös színűre mázolták ugyanis hozzáértő mesterkezek. Mintha a Kínai Népköztársaság címerének büszke vörösét mintázná a tónus, még ha az itt kapható ételek nem is minden esetben érdemlik ki az öt csillagot, amit ugyancsak a kínai lobogón tép olykor a vad keleti szél. De ne essék most szó ízlésről, s bár gyorsbüfékről beszélünk, ne siessünk belépni sem. Hagyjunk az étvágynak időt. Az ablakokban hívogatóan himbálózó (ugyancsak piros) lampionok, valamint a bejárat mellett hatalmas méretben és ugyancsak vörös háttér előtt tálalt ínycsiklandó ételfotók el is szédítenek egyből. E kellemes bódultságnak tudható tán be, hogy a várható költséggel az ablaküvegen harsányan hirdető összeg a legritkább esetben egyezik csak meg.
http://mno.hu/
Ne hagyjuk azonban, hogy összezavarjanak minket holmi arab számok, amikor a Távol-Kelet legpompásabb ízei készülnek nekünk randevút adni. Nyissunk be most már eltökélten, mint egy liezonra hangolt kungfumester, és hozzuk ezzel működésbe az ajtó fölött sandán figyelő csengettyűket. Hogy aztán be is csukhassuk magunk mögött az ajtót, bíbelődjünk a belőlük lógó vörös fonatokkal, és megpillantsuk az üdítőitalos hűtőt. Nem lesz nehéz dolgunk, méreteivel is uralja a belső teret, s nyugtázzuk, pirosas árnyalata metonimikus, azaz rész-egész viszonyban áll a homlokzati elemek koloritjával, s érezzük ettől fogva, hogy már mindent értünk. Pedig dehogy! Az itt ecsetelt jegyek persze barokkos burjánzásnak hatnak a képen látható timpanonszerű cégér letisztultságához képest. Illusztrációnk elvégre a példamutatóan klasszicizáló büféhomlokzatok közül való. Akár egy konceptuális madáretető, vonalzóval rajzolt kezdő kalligráfia. Mintha a Bauhaus rigorózus formaművészete találkozna itt egy minimalistára dizájnolt sintó szentély kapujával. Vokbuddhizmus, konyhazen. Apropó, Japán. Ha malacunk van, a kínai büfékben egy maneki nekónak nevezett integető macska szavatol majd a további jószerencsénkért. A maneki neko figurája az Edo-kori Japánból származik, aranyba fröccsöntött műanyag másait hajlamosak vagyunk kínai kultusztárgyként azonosítani. Szoftos technika és szaftos ételek, a kulturális gyarmatosítás tehát kétségkívül sikeres. Abban pedig csak titkon bízhatunk, hogy a rosszindulatú mendemondák ellenére macska csak dísz formájában van a kiszolgálótérben jelen. Ahol andalító popmuzsika szól amúgy, rizsgőz kavarog, és valami számomra megmagyarázhatatlan gasztroakrobatikai asszimilációs gyakorlat folytán örmény Marlenka is mindig kapható. Édes élet! Hessegessük hát el fejünk fölül a borús gondolatokat, rendeljünk, s higgyük el, a felszolgáló által kicsit csípősnek aposztrofált étel tényleg csak kicsit az, majd lepődjünk meg, hogy nagyon. Nagyon. Ettől – mint holmi szecsuáni kaméleon – piruljunk ki magunk is, s ismerjük fel a mindent átható színharmóniát. Megérkeztünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.08.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
