Erdélyi Zsuzsannára, az archaikus népi imádságok felfedezőjére, a fáradhatatlan néprajztudósra emlékezünk születése centenáriumán.
1968. december 17., Nagyberény, Somogy megye, Babos Jánosné, szül. Ruzics Rozália, 98 éves – az első dátum-hely-név hármasságok egyike volt ez, melyet álmunkból felriasztva is tudnunk kellett néprajz szakos egyetemistaként. Adatok, melyek Erdélyi Zsuzsanna nagy erejű felfedezésére utalnak.
A háromkötetes Népdalok és mondákat (1846–48) összeállító Erdélyi János unokája gyűjtőúton járt abban a több mint ötven évvel ezelőtti decemberben Somogyban. És akkor egy öregasszony „ismeretlen hosszú szöveget mondott. Imának nevezte, melyet kicsi leány korában édesanyjától tanult.” Az idézet a híres Hegyet hágék, lőtőt lépék gyűjteményből, Erdélyi Zsuzsanna lelkes, lendületes, megindítóan szép bevezető tanulmányából származik. És így folytatódik: „E szöveg számtalan problémát vetett fel, hosszú könyvtári kutatásra késztetett. Megnyugtató megoldást nem hozott. Az eredménytelenség az írásbeliség területéről a hagyomány világába vitt. Oda, ahonnét az ima elindított, az öregek közé: 1969 őszén terepre mentem.”
„Menny el, menny el a fekete föld szine alá!
Az Ádám maradványai közé.”
Így kezdődött tehát: a népdalgyűjtő unokája, aki ekkor már tizenhét éve népzenekutató, egyébként magyar–olasz–filozófia szakos bölcsész, a Gondviselés beláthatatlan útjain járva megérkezett Nagyberénybe, Babos Jánosnéhoz. És ez a találkozás végleg eljegyezte őt a néprajzzal. Azután sok úton járt, sok vidék sok falujában sok-sok Babos Jánosné házába betért. És hírmondó lett, a múlt „mélységes mély kútjának” fáradhatatlan, önmagát nem kímélő kutatója. ’69 őszén tulajdonképpen versenyfutásba kezdett, az idővel, a halállal… Ahogy Rónay György fogalmazott: „elkapni a sír szélén álló öregek ajkáról, kiásni reszketeg emlékezetükből kincseiket.”
„Halld fülem, halld angyalok zengését,
Mert eljött az óra,
Hivat az Úrjézus lelki mennyegzőre.
Tisztíccs, Uram, utat, vitethessünk mennybe,
Isten eleibe!”
Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte az imádságos öregeket, és ők rábízták imáikat. Három év alatt hatezer szöveg gyűlt össze a teljes magyar nyelvterületről. Ezzel a XX. század második felében, abban a bizonyos huszonnegyedik órában, annak is utolsó perceiben új műfaj tárult fel az ősi, a sok ezer éves népköltészetben: az archaikus népi imádságok.
„Aki ezt a kis imáccságot este-reggel elmondja,
Megnyittatik annak a drága szép mennyország ajtaja…”
Zsuzsa néni a budapesti néprajz tanszékre is eljött rendszeresen. Nem felejtem, ahogy mesélt, a szavait, hanglejtését: „Teologice, liturgice abszurd szövegek ezek…” Az Egyház tiltotta őket; a nép ezért hallgatásba burkolózott, de szívósan őrizte és mondta imáit. A ’70-es évek kezdetén aztán jelentős támogatás érkezett a Katolikus Egyháztól: püspöki körlevelek és az Új Emberben megjelent felhívás szólított gyűjtésre. A hatás nem maradt el, gyűltek a gyönyörűséges szövegek. Melyekről Juhász Ferenc így írt:
„Fődös orrom, vas a testem,
Aczél az én orcám,
Mennyország a sövegem,
Isten az én fegyverem”
A felfedezett szöveguniverzum nem hagyta nyugodni a kutatót. A „»szedett-vedett«, »rémségesen szép« költészet színei, képei, szavai, stílusjegyei, lüktetése mögött meghúzódó valóságot” kereste. És örök emléket akart adni Babos Jánosnénak, e „fekete sorsa fekete füstjében kilencvennyolc évessé szikkasztott öregasszonynak, ki magába és szavaiba szikkasztotta múltját is – de nem csak a magáét…” És örök emléket minden öregasszonynak és öregembernek, akik e borzasztóan szép imádságokat megőrizték, hordozták és átadták.
Erdélyi Zsuzsanna pedig életét, erejét, szakmai felkészültségét, tudását, egész emberségét adta oda nagy alázattal a munkának. Végtelen szorgalommal, akadályokat nem ismerve gyűjtött, kutatott, rendszerezett; feldolgozta az „aranyban és vérben térdeplő imádságszövegeket” (Csoóri Sándor), kereste eredetüket, vizsgálta a párhuzamokat más nyelvterületeken.
– a pályatárs, Pócs Éva mondatai ezek az Imádságos asszony című, Erdélyi Zsuzsannát köszöntő kötetből.
Mennyi mindent olvaszt magába ez az imalíra! „Korok szívverése, szava, hangja, mozdulatai, gondolati formái folynak egybe, élnek századok óta összefüggő egységben e költői hagyományban, a múlt valóságát is kivetítő szellemi örökségben.”
A nép szerette ezeket az imákat. Ha tiltva volt is, mégis imádkozták. És továbbadták. Mint kincset, mint szépséget és mint megtartóerőt. Mint kapcsot, mely az éghez köt. Az ima a teljes átélés záloga volt számukra: általa részt vehettek Mária és az Úr Jézus fájdalmában és szenvedésében. Hiszem, kölcsönösen könnyítve egymás terhein.
„Hogy nyugoggyam Máriának ölébe’
Krisztus Urunk szen’ markába’ ”
Az imákat közlők megkapóan szépen, kifejezően válaszoltak a gyűjtő kérdéseire: „Az én ídesanyám tanított minket, hát nem tudtam azér elfelejteni. Illen imádságot nem felejt el az embergyereke…”; „…abba hiba nincs, az is csak úgy szette össze gyönyörűen, aki irta. Azér szeretik ezeket az imákat, mer’ régi, szüleinktű tanútuk, hathatós ima…”; „Ennél finomabbat nem tudok.”
„Vigasztad meg én szívemet,
Bátorícsd meg én lölkömet
Hogy láthassam szent színedet, amen.”
A nép szerette és a szó leghétköznapibb értelmében használta ezeket a szövegeket. Belekapaszkodva az imába, talán egyetlen, talán végső lehetőségként. Az egyik asszony így mondta:
„Ajándékozzuk mög avval az áldott szent köröszttel,
Amit Krisztus Urunk hordozott.
Hagy vigye
Széles ez világnak szivibe.”
A találkozás ezzel a szöveghagyománnyal felejthetetlen. A költői szépség a kapu, melyen beléphetünk a mélységes hit világába, amit az imák magukba zárnak. És a régi öregek mellé szegődhetünk, hitet és erőt meríteni imádságaikból. Sinkó Ferenc biztatott így az 1970. november 29-ei Új Ember címoldalán:
Bizony lehet! Ötven esztendő múltán is. Hogy ne legyen igaz a keserű, de nem alaptalan jóslat, mely az egyik imádkozó asszony szájából hangzott el 1975-ben: „Ha így haladunk a korral, akkor műemlék lesz az ima is…”
Ne hagyjuk, hogy az legyen! A megváltás örökké tartó valóság.
„Uti piros szép hajnal,
Úr tetőled születék,
Nap tetőled keleték,
Eleveny ostya, Krisztus teste,
Engem Jézus találott,
Szent lölkével szeretett,
Szent halálávol megváltott.”
A száz éve született Erdélyi Zsuzsanna élete a hivatás vállalására, fegyelemre, a módszeres, küzdelmekkel teli, kitartó munka szépségére és értékére tanít. Népét szolgálta, amikor rátalálván összegyűjtötte és hirdette, szertekiáltotta az imákat. Mindannyian gazdagabbak lettünk. Hála érte!
*
A szöveget tagoló idézetek a Hegyet hágék, lőtőt lépék – Archaikus népi imádságok (Magvető, Budapest 1976) című kötetben közölt imaszövegekből származnak.
Fotó: Thaler Tamás, Móser Zoltán, Merényi Zita
Borsodi Henrietta/Magyar Kurír
Az írás a 2021-es Új Ember Kalendáriumban jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
